40 esztendő

 Amikor valaki gratulál a 40 évemhez, akkor viccesen azt szoktam mondani, hogy eltelt az életem első harmada. de igazából 13 éves koromtól abban a hitben éltem, hogy én legfeljebb 40 évet fogok élni. Részben azért, mert akkor is jósolgatták már a harmadik világháborút, részben azért, mert az oszim valami tenyérjóslásról szóló könyvet hozott osztályfőnöki órára és elmesélte, hogy melyik vonal az életvonalunk. Én akkor kicsit elkeseredtem, mert az enyém durván meg volt szakadva, kb. felénél és a könyv szerint a nagy szakadás súlyos betegséget vagy halált jelent. Nem tudom, hogy mi járhatott az osztályfőnököm fejében akkor, hogy ilyen marhaságot hozott be órára, talán neki is voltak spirituális zsákutcái és éppen benne volt az egyikbe. Minden esetre, én a korai halál hitében éltem elég sokáig, persze reménykedtem, hogy nem halok meg, csak mondjuk egy szívrohamot kapok, majd újraélesztenek és gazdagabb leszek egy fasza halálközeli élménnyel. Az osztályfőnök persze azt is mondta, hogy az ilyesmi nincs kőbe vésve, helyes táplálkozással és hasonló dolgokkal meg lehet változtatni a dolgok menetét, de bennem mindig ott motoszkált a "fiatalon feldobni a talpat" gondolat.

Szombaton 40 éves kortástalálkozónk lesz, nálunk fele van egy ilyen hagyomány. Természetesen osztályfőnöki óránk is lesz és az osztályfőnökünk is életben van még. Ha megiszok pár pohárral, lehet előhozom ezt a tenyérjóslás témát, nem főltétlen szemrehányásból, inkább kíváncsiságból. 

Hogy miről fogok beszámolni az órán, azt még nem tudom. Mennyire lehetek őszinte? Mennyire mehetek bele az élét értelme kérdésbe? A nihilizmus irányába tereljek másokat is, vagy generáljak egy értelmetlen vitát? Mindenki azt mondja, hogy hálás lehetek, mert van mindenem, anyagilag is rendben vagyok, van feleségem, három szép gyerekem, egészséges vagyok. Akkor mi f*sz bajom van? Áh, semmi, csak az, hogy minden mulandó. Hogyan kapaszkodhatnék olyan dolgokba, amik akár egyik napról a másikra elmúlhatnak? És hogy létezik, hogy ez nem mindenkinek tűnik fel? Lehet magnézium hiányom van és csak azért vagyok depis...

Csalódás az emberiségben

 Ismét csalódtam az emberiségben, de nem ez az első alkalom, hisz máskor is lopták már el az elültetett csemetéimet. Az előző esetből annyit tanultam, hogy nem szabad pénzért vásárolt csemetéket kiültetni olyan helyekre, ahol nincs kert meg kamera. Tehát legutóbb csak egy magától kinőtt vackor csemetét kísértem figyelemmel. Szépen nőtt, én pedig segítettem neki, hogy formás fa legyen belőle. Két éve beoltottam finom körtével és szépen meg is eredtek az oltványok, ahányszor arra jártam, gyönyörködtem benne. Arra gondoltam, hogy ha már 5 centiméter átmérőjű a törzse, senki sem fogja kiásni és elvinni. Pedig de... Valaki sokat dolgozott vele, amíg kiásta. 

Nem magamnak ültettem azt a fát, nem azt terveztem, hogy majd szépen leszedem a körtét a mező közepéről a saját földönkről. Inkább arra gondoltam, hogy legyen ott egy fa, ami árnyékot ad és aki meg akar pihenni a tövénél és esetleg körtét is akar enni, az megtehesse. De most is naív balfasznak bizonyultam. A világ nem így működik. Lehet Isten így mentette meg a fámat a majdani még nagyob baromtól, aki tüzifának vágta volna ki. Vagy Isten szólt be nekem, hogy nehogy már én tegyek jót a saját fejem szerint... Majd Ő másképp intézi és még nagyobb jót kihoz belőle...

Kávé melletti gondolatok

Álmos vagyok, pedig az asszony szerint eleget aludtam az éjjel. Lehet a túl sok alvás már fárasztó a szervezetnek, de az is lehet, hogy csak rossz pillanatban ébredtem fel. Minden este az élet értelmén próbálok gondolkodni és ez a gondolkodás pár percen belül ki is üt, mielőtt még valami átütő felfedezést tennék. Néha van olyan érzésem, hogy ez az egész cécó, nem hiábavaló, de ez az érzés annyira halovány, hogy nehezen tudok belekapaszkodni. Az energiáimat nem tudom eléggé összpontosítani, mert ez az energia olyan mint a szüzek lámpájában az olaj és nekem soha nincs elég belőle. A kereskedőhöz se merek elfutni, mert mi van, ha pont akkor jön a vőlegény? De ha nem futok el és elfogy az olajam, akkor is én szívom meg. 

A gyereknevelés projekt elég jól halad, de itt is minden apróság nagy erőfeszítésbe kerül. Beszélgetni a fiúkkal olyan dolgokról, amiből tanulhatnak valamit, velük együtt tanulni zenét, matekot meg egyebeket, mind energiába kerül. Néhány alapelvet nagyon beléjük akarok tömni... 

A nagyobbik fiam nem akar zenét gyakorolni, pedig átlagon felüli adottságai vannak. Részemről az a mondás, hogy még vagy három évig fogjuk ezt csinálni, ha szeretné, ha nem, mert a talentumot nem kellene elhárdálni. Utána pedig döntse el ő, hogy mit akar, milyen hangszeren, milyen területen akar érvényesülni. Én is hozzá hasonló gyerek voltam, de én nem kaptam ekkora támogatást, nem voltak ilyen lehetőségeim, mint neki, édesapám sem foglalkozott annyit velem, mint én vele. Én csak harminc éves korom után ébredtem fel, ami lehet, hogy kicsit késő. Azt látom, hogy nagyon ritka az a gyerek, aki elszántan érdeklődik egy bizonyos terület iránt. Az ilyen gyereknek nem is kell nagy támogatás, mert szinte a semmiből is kihoz valamit. A gyerekek többsége viszont nem ilyen, ha tehetné egész nap rajzfilmet nézne, játszana. Az ilyeneknek nem árt egy kis keret, amibe belekényszerül. Itt nem arra gondolok, hogy napi 8 órában kényszeríteni kellene őket bizonyos tevékenységekre... Pl. esetünkben elég lenne napi 20 perc zenegyakorlás is, ha azt odaadással csinálnánk. Persze ott van még az iskola is, ami lefáraszthatja őket, de ott nekem nincsenek túl nagy elvárásaim a gyerekkel szemben. Érdeklődjön és érezze jól magát a maga introvertált módján... Hogy hogyan teljesít, az engem nem érdekel. 

Felfedeztem magamnak ezt a Jordan B. Peterson bácsit és mostanában tőle olvasok könyveket és hallgatok youtube videokat. Ez az ember olyan új megvilágításba tudja helyezni a dolgokat, hogy csak ámulok rajta. Az angol nyelvű videóit elég fárasztó néznem, mert ha nem teszem oda magam teljesen, akkor maradok le a mondanivalóról. Hiába hogy megértem a szavak 96%-át, az agyamnak akkor is erőfeszítés a fordítás. Minden esetre, ettől ez embertől tudok tanulni.

Zene, mint szolgáltatás

Egyre többször fordul elő velem, hogy egy-egy rendezvényen k*rva szarul érzem magam, legtöbbször a zene miatt. Talán velem van baj, de egyszerűen nem tudom jól érezni magam és bár különböző stratégiákat dologztam ki a helyzet kezelésére, de egyelőre nem állok a helyzet magaslatán. Ez egyértelműen látszik, hogy az emberek kb. 95%-a elég süket, tehát a zenéből vajmi keveset tud felfogni. Pont emiatt ez a réteg nem is támaszt túl nagy követelményeket a zenével szemben. Ha egy ilyen ember zenészt fogad, akkor általában csak azért teszi, mert ez egy követelmény, tehát kell. Ezért valakitől kér egy zenész telefonszámot és felhívja, majd kipipálja és kész,  zenész lerendezve. Ha kicsit szegényebb, akkor természetesen a költség oldalával is törődik és a lehető legolcsóbb zenészt hívja el, hisz azzal is ki lehet pipálni ezt a tételt a listán. Egy időben elítéltem az ilyen embereket, de mostmár másképp látom a dolgot. Ezek az emberek több szempontból szerencsétlenek, hisz az élet nem dobott nekik olyan genetikát és/vagy kulturális közeget, ami kiműveltebb fület eredményezett volna számukra. A szegények és süketek a legolcsóbb, egyszemélyes zenészt választják. Azon süketek, akik jobb anyagi körülmények között élnek, picivel drágább zenészeket is szoktak választani, akikről azt hallották, hogy jók. Az újgazdag süketek pedig a legdrágább zenekarok hívják meg, mert megengedhetik maguknak. A hallók közül is megkülönböztethetünk szegényt és gazdagot. A szegény megpróbál kompromisszumot kötni magával, hogy olyan zenészt hívjon, ami nem túl drága, de nem is okoz túl nagy szenvedést, a gazdak pedig kedvére válogathat az ízlésének megfelelő zenekarok között. 

A kínálat oldalon is széles a paletta, van, aki egyedül, van aki zenekarral, van aki fejlődőképes, van aki leragad egy szinten, van, ki akarja szolgálni a közönséget, van, aki sztárként vonul be és örüljön a csótány nép, hogy hallhatják őket. Egyes zenészek teljesen kihasználják az elektromosság által nyújtott kényelmi lehetőségeket, mások csak korlátozottan. Van, aki feltankol midi fájlokból és úgy zenél mint a profi, van, aki egymaga próbálja megoldani több-kevesebb sikerrel. 

A rendezvényzenészek között gyakran előfordul a rivalizálás is, egymás háta mögött "dicsérgetik" egymást. Hallottam egy zenészt, aki utálja a hegedűt, nem is tartja hangszernek és úgy nyilatkozott, hogy össze kéne törni az egészet... Persze utálja az olyan zenekarokat is, ahol a hegedű egyáltalán előfordul. Az, hogy a vendégseregnek milyen igényei vannak, az ki a f*szt érdekel? Nótázgatni akarnak a vén f*szok? Na kapnak majd olyan AC/DC nótát maximális hangerővel, hogy éjfélkor már kénytelenek hazapucolni. Mondjuk amúgy se lehet mindenkinek megfelelni... minek is próbálkozni. 

Hogy mi az én hozzáállásom jelenleg? Tiszteletben tartom a házigazda döntését a zenét illetően és próbálom a lehetőségekhez képest jól érezni magam. Ha szar a zene, akkor próbálok valakivel beszélgetni inkább. Ha szar a zene és még hangos is, akkor gyakran kimegyek a levegőre. Hogy a házigazda ne érezze rosszul magát, néha felállok táncolni is, legtöbbször keringőre. Szintetizátoros csárdásra nem állok fel, mert az olyan, mintha szembeköpném magam. Szárazhangszeres csárdás esetén felállok táncolni, de ilyen alkalom nem sok van. Ha egy szintis megcsinál mondjuk egy Charlie számot, megfelelő harmonizálással, akkor tisztelem, de műfajtól függetlenül bárkit értékelek, aki minőséget produkál. Az utóbbi időben a népzene annyira megfertőzött, hogy egyszerűen nincs igényem semmi másra, viszont ha hallok jó zenéket a lázadó koromból, ráadásul mindezt jó minőségben, akkor értékelem a házigazdát is, meg a zenekart is. Nem szeretem a körben állós, jobbra balra lépegetős "táncot". Ugrálni vadul ritkán szoktam, mert ahhoz sokat kell innom és az nem éri meg. Szeretem a diszkrét nótázást, rendes hangszerekkel, énekelni tudó emberek között. Süket, mecsergők között sokáig nem szeretek maradni, inkább kimegyek pisilni és sz*arok visszamenni.

 

Mindenféle

 A cégnél ma volt egy stresszkezelés tréning, de azóta még szarabbul vagyok, mert minden stresszkezelési javaslatról már régen tudtam. Annyira ki vagyok kelve magamból, hogy lassan a család sem tud elviselni. A fiaim süketek, csak akkor hallanak, ha ordibálok, de attól megfájdul a szívem. Amikor csinálják a hülyeséget, akkor borul el az agyam és nincs türelmem nekik magyarázkodni. Sajnálom őket.

A tetőtér beépítése miatt néha kerülget az infarktus, mert az olcsó mesterek szar munkát végeznek, pedig nincsenek nagy elvárásaim. Az, hogy az ajtó vízmértékbe meg függőbe legyen, az nem egy kurva nagy elvárás, de ez sem zavarna, ha nem kellene az utolsó 5 centin nekifeküdni, hogy valahogy becsukódjon. Persze nem kérdezték meg, hogy ez így megfelel-e nekem, tudok-e élni vele és apósom sem szólt, hogy mit szólsz te vejem, maradhat-e így... Be is dolgozták gipszkartonnal szépen, hogy ha esetleg bele akarnék kötni, akkor kétszer is meggondoljam. Persze este, amikor megnéztem, akkor éreztem, hogy elpattannak az agyi vérereim, de úgy látszik, hogy ez kizárólag csak engem zavar... Ha megkérdeztek volna, akkor a szakképzetlen fejemmel is tudtam volna tanácsot adni nekik, elmeséltem volna, hol és hogyan ékeljék ki a kurva ajtót és hogy tegyenek egy lécet a tokozat közepére (disztáncier), ami tartja a távolságot a szélek között, mert az kurvára nem fasza, ha a közepén 8 miliméterrel szélesebb a tokozat. Nyilván az sem jó, ha 50 centi távolságon fél centivel tér el a függőlegestől a tok... Persze persze, mert szarok a falak... dehát ki az isten alakította ki a falakat? Hát ők... Jobb 300 lejes napszámot adni valakinek, aki igényes magával szemben, mint 150-et a "jólvanazúgy" mestereknek. Mindegy... arra jöttem rá, hogy kár mérgelődni, fontosabb, hogy egészséges legyek... Az ajtót majd bezárjuk (ha be lehet) és majd megszokja a feszültséget... Vagy ha nagyon zavar, visszabontom és beállítom. 

 Kicsit fáj, hogy kurva sok pénzt költök az építkezésre (ellentmondás) Pedig van pénzem, nem kell hitelt felvennem, de mégis úgy sajnálom, mintha skót lennék. Gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka és arra jutottam, hogy valami szűkülködő ősömtől örököltem ezt, de az is eszembe jutott, hogy valójában nem a pénzt sajnálom, hanem az életemet, amit lassan feláldozok a pénzért. A kurva munkahely annyira lefáraszt, hogy délután már beszélgetni sincs kedvem, senkire és semmire nincs energiám és az egészségemnek sem jó a stressz, meg az székben rohadás. 

A gyerekekkel is foglalkoznom kellene. A nagyobbik fiamra több időm jutott, ezért ő több területen is nagyon ügyes, hat évesen már tudja a szórzótáblát és fejben összad kétjegyű számokat. A zongorán ismeri a dúr, moll, szeptim akkordokat, le is tudja fogni bármelyiket  és elég gyakran be tudja azonosítani, hogy milyen hangot ütöttem le a zongorán, tehát mintha abszolút hallása is lenne. A zongorát én tanítgatom neki, ez a hangszer alkalmas arra, hogy elméletet magyarázzak neki és arra is, hogy kis dallamokat tanuljon rajta. Hivatalosan hegedűt tanul és a tanár szerint kivételesen jól megy neki. Arra jöttem rá, hogy a gyerekekből nagyon sok mindent ki lehetne hozni, ha a módszereket az egyéniségükhöz igazítjuk.A zenét csak azért szeretném megalapozni, hogy ha később zenélni akarnak, akkor legyen mire támaszkodjanak. Azt szeretném, ha azért zenélnének, hogy örömüket leljék benne.

Beíratkoztam egy online vallási kurzusra, ahol a kereszténységről, meg a bibliáról, meg az Isten kereséséről van szó. A kurzust nem egy történelmi egyház indította, hanem egy felekezetektől független gyülekezet. Néha teszek fel keresztkérdéseket, de azért tanulok is valamit. Nem tudom, hogy ettől közelebb kerülök-e Istenhez, de ez a fő célom. Isten nélkül nem sok értelmét látom ennek az egésznek.

Mindenki kérdezi, hogy akarok-e oltakozni, de én azt mondogatom, hogy nem, köszi. Ha az egy hónapos COVID szenvedésem nem ér annyit, mint egy oltás, akkor dögöljek meg... leszarom. 

Jó volna, ha másokkal is tudnénk törődni magamon és a családomon kívül, ha tudnék segítséget nyújtani, fizikailag, szellemileg vagy anyagilag. Az élet rövid és vajon mit viszek magammal, ha elpatkolok?

 

 

Édesanyám

 Napok óta gondolkodom, hogyan is írhatnám ki magamból, a gondolataimat édesanyámmal, illetve édesanyám hiányával kapcsolatban. Hogy milyen is volt ő? Ha egy szóban kellene kifejezni, akkor azt lehetne mondani, hogy önfeláldozó. Ő volt a bibliai Márta megtestesítője, aki mindent megtett azért, hogy másoknak meg legyen mindene, még úgy is, ha neki nem jut semmi a leglényegesebb dolgokból. Soha nem volt annyira fáradt, hogy ne akart volna takarítni vagy másokat kiszolgálni. Mindenkinek a feneke alá tette a dolgokat, szinte az éltelt is megrágta a szerettei számára. 

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne aggodalmaskodott volna valamelyik családtagért és ezt az aggodalmat már-már túlzásba is vitte. Amikor kicsik voltunk, akkor is volt oka aggódni, amikor diszkóba jártunk, akkor nem is aludt éjszaka. Aztán jöttek az unokák, értük is mindig idegeskedett és minden apró veszélyt ki akart védeni, ami őket érheti. 

Amikor édesapámmal veszekedtem, mindig rosszul érezte magát és mindig békíteni akart minket, pedig mi nem is haragudtunk egymásra, csak néha vitatkoztunk, hangosan. Természetesen mindig én sértettem meg apumat és nekem kellett volna bocsánatot kérni. 

Ha sérelem érte őt, akkor midig magába fojtotta és képes volt évekig rágódni egy számára sértő kijelentésen. Hiába mondtam, hogy ne törődjön vele, mert a másik fél nem szándékosan sértette meg, hisz a másik fél csak egy beteg személyiség, akkor sem tudta elengedni az ezzel járó fájdalmat.

Jó lelkű volt, a gombaárús cigányok mindig vele akartak üzletelni, mert hiába próbált kemény lenni velük, mindig megesett rajtuk a szíve és mindig adott valami alamizsnát. Ha lakodalmi vagy egyéb eseménnyel kapcsolatos ajándékról volt szó, akkor soha nem olyan mércével mért, amilyennel neki mértek. Ő nem a szemet szemért elv alapán rakta a pénzt a borítékba. Az utcánkban lakó szegény nagycsaládos apa, illetve más anyagilag rosszul álló utcabeliek is mindig hozzá jártak kölcsönért. 

Spirituális téren soha nem tudtam meg, hogy mi járhat a fejében. Nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit gondol Istenről, a lélekről, az élet értelméről. Ha előhoztam a témát, akkor terelt vagy csak bámult maga elé. Utolsó percen sem tudtam meg semmit a belső, lelki életéről. Kicsit úgy tűnt, hogy ebben is teljesen Márta volt, inkább takarított, főzött, kiszolgált, de soha sem ült le Jézus lábaihoz "lustálkodni".  A biblia szerint Mária választotta a jobbik utat, nem Márta. De vajon melyik jobb, nem törődni senkivel csak a saját lelki üdvünkkel, vagy mások számára megteremteni minden körülményt, hogy ők törődhessen a lelki üdvükkel? Az is igaz, hogy vannak olyan dolgok, amik tényleg fontosak és amit nem lehet kölcsön adni. Lelki téren muszáj mindenkinek gondoskodni a saját olajáról, mert az ilyesmit nem lehet majd másoktól kérni. 

A vége fele, amikor már mindene nagyon fájt, akkor is felkelt, hogy a kicsi unokáinak tojáskát vagy tejbegrít készítsen. Mi hiába mondtuk a gyereknek, hogy ne kérjen semmit. Kicsi volt és nem értette meg. Édesanyám soha nem tudott nemet mondani neki, hisz neki mindig az volt a legfontosabb, hogy szolgáljon, ezáltal életét adva övéiért. 

Halálközeli élmény

 Először történt meg velem, hogy valaki a szemem előtt halt meg és bár halál az élet természetes velejárója, mégis nagyon megviselt, amikor édesanyámat láttam elmenni. Hosszú hónapokon át aggódtam érte, égen-földön kerestem a megoldásokat a helyzet megváltoztatására, sajnos sikertelenül. A tehetetlenségemből düh és csalódás fakadt. Kértem Istent, hogy változtasson a dolgokon, vagy legalább adjon valamiféle választ, amitől megnyugszom és elfogadom a helyzetet, de nem jött válasz a kérésekre, legalábbis én nem hallottam, nem láttam semmit, hisz csak az hallja meg akinek füle van hozzá.

A végén már nem is a nevünkön szólított minket, nehezen vette a levegőt és ha felbéredt, akkor jajjgatott fájdalmában. Aztán szerda este annyira elnémult, hogy többé már vizet sem kért és ki sem nyitotta a szemét. Több órán át mellette voltunk, beszéltünk hozza és sírogattunk. Már azért imádkoztunk, hogy ne szenvedjen tovább, mondtuk is többször hangosan, hogy elengedjük, de ő még maradt szenvedni. Másnap délután jött a pillanat, amikor már annyira nem kapott levegőt, hogy kinyitotta a szemét és ijedten nézett szét. Ekkor mi épp nem voltunk ott a hugommal, mert már nem bírtuk nézni a szenvedését és szünetet tartottunk. Szóltak, hogy menjünk gyorsan, mert... Szaladtunk rögtön, ezért az utolsó 2 percben is vele lehettünk. Megnézett minket, aztán már nem kapkodott levegőért. Az utolsó pillanatban még fájdalmtól szorul össze a szája, de pár másodperc múlva már nyugalmat és enyhe mosolyt véltünk felfedezni az arcán és ez a mosoly halála után fél órával még erőteljesebb volt. 

Halála pillanatában kitört belőlünk a zokogás, hiába készültünk erre hónapokon át, hiába vártuk, hogy szabaduljon meg a szenvedéstől, mégis ömlött belőlünk a hangos sírás. 

"Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;"

Isten veled Édesanyám!