Ott születtem a Hargita aljába

Az alábbi sorokat dédnagyapám költötte és énekelte. Egyszerű földműves ember volt, és én felnézek rá.

Ott születtem...

Ott születtem a Hargita aljába
Nem tudom, hogy miér' az nékem oly drága
Hogy is ne volna az nékem oly drága,
Fenyvesében bujdosónak,
Szarvas, medve, vaddisznónak,
Az igazi hazája.

A Hargitát nem csak székely szereti,
Idegen is érdekből fel keresi.
Látogatni hozzánk jönnek, szétnéznek,
Haza nem nagyon sietnek,
Inkább hozzánk telepednek,
Ide örökösödnek.

Oh mily kedves a Hargita mosolya,
Mikor a sötét felhő nem borítja,
Gyermekeit magához hívogatja,
Vihar ellen a födelet,
Veszély ellen a védelmet,
Mint jó anya megadja.

Isten veled szegény öreg Hargita.
Már én nem mehetek az oldaladra,
Mert kincseidben idegenek dúskálnak,
S annak kitermelésére,
Szegénység viselésére,
Minket arra használnak.

Fújja a szél a Hargita oldalát,
Gyermekeinek viszi a sóhaját,
Vidd el szellő az idegen országba,
Ismerjék meg a Hargitát,
körülötte azt a hibát,
Hogy a székely mily árva.

Sötét felhő borítja a Hargitát,
Gyermekei azóta oly mostohák,
Ha még egyszer a fényes nap rásütne,
A sötét felhő elmenne,
Síró gyermek visszamenne,
Édesanyja keblére.
(Péter Sándor, 1900-1976)