Teremtsünk blogot saját képmásunkra

Még semmit nem írtam az új blogomba és máris azon gondolkodom, hogy mi értelme lenne, ha írnék. Azt már tudom, hogy néha hasznos leírni a gondolataimat, mert olyan dolgokat is "kimondok" amiről én sem tudtam. Hogy ezt közzé kell-e tenni? Nos, ebben nem vagyok annyira biztos, bár az egomnak nagyon is jót tesz.
Az egom azt szeretné, ha sokan tudnának róla a világban és tisztelnék őt. Most persze úgy beszélek, mintha teljesen mentes lennék az egotól és mintha tőlem teljesen idegen entitásról írnék. Valójában én igenis ego vagyok, egy ego aki különböző cselekkel energiát akar gyűjteni a fennmaradásához. Hú, de nehéz... Igen, elismerem, hogy ego vagyok és ezzel a gesztussal még több tiszteletet várok el az olvasótól. Mert én ugye felismertem az álszemélyiséget és túlléptem rajta... (háháhá)
Ha tudom, hogy minden megnyilvánulásom az egotól bűzlik, akkor mégis miért írok? Mit akarok ezzel elérni? Észrevettem, hogy ha eléggé eggyé válok az írással, akkor eltűnök, mint ego és megszületek, mint valaki más. Erről a valakiről nem sokat tudok és szavakkal nem is nagyon lehet kifejezni, viszont kicsit kiterjedtebb mint az ego. Nincs szüksége a szereplésre, a jópofizásra, a megnyilvánulásra, ám mégis kiárad belőle valami különös intelligencia. Ebből tanulok én is néha, talán másnak is ad valamit. Hogy ki mit ért belőle az Ő dolga. Hogy én miért írom? Az én dolgom.

"Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; miden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. (...)"
(Weöres Sándor: Jóslás a trágyaönzönről)