Görbe hétvége

Hosszú, görbe hétvégém volt, tele meglepetésekkel, "véletlenekkel". Olyan emberek között lehettem, akik nagyon közel állnak hozzám lelkileg. Sokat beszélgettünk, erőt öntöttünk egymásba és mulatni is maradt időnk. Éreztem végre, hogy a világ jó felé halad és van némi esély arra, hogy az emberiség kikerülje a szakadékot.
Megerősödni látszik bennem az a hit, hogy itteni tartózkodásom nem véletlen. Valami célja van. Még akkor is, ha a munkám néha nagyon büdösnek tűnik. Talán olyan dolgokat kell megtanuljak, megéljek, amiket az otthoni, kényelmes fészkemben nem sikerült volna (és itt nem csak a ruha mosásról , meg a kaja vásárlásról van szó).
Sok értékes emberrel találkoztam már és még nincs vége a találkáknak.
A történet nem ért véget, de talán ez az utolsó esélyem a változásra, még mielőtt teljesen megszilárdul a személyiségem. Van egy utolsó esélyem javítani, gyógyítani magamon, mielőtt összeforrnak a szanaszét tört csontok. Úgy legyen.

Személyiség

A szem a lélek tükre. Tálán ezért van, hogy a szem szóból származik a személyiség szavunk.
Sajnos (vagy nem sajnos) egy olyan rendszerben élünk, ahol a személyiségünk nem tud mindentől függetlenül kifejlődni, csak külső dolgok, tanok, személyek viszonylatában. Nincs olyan földi ember, aki teljesen mentes lenne a ráépített, rosszabb esetben ráköpködött, ráhullott építőkockáktól.
A külső világ pedig egyéni, belső világokból rakódik össze. Ami kint, az van bent, ami bent, az van kint. A kint és a bent kölcsönhatásban van egymással. Az ember szidja a politikusokat, bankárokat, pedig a kapzsiságot, hatalomvágyat simán meg lehetne találni benne is. Az egyének építik fel azt a világot, ami kineveli magából a "rossz" embereket.
De mégis van remény, hisz egy belső, rejtett részünk észleli a "rosszat" és elítéli azt (attól eltekintve, hogy ez a "rossz" bennünk is megtalálható).
Nekünk csak az a dolgunk, hogy leszedjük magunkról a ránk rakódott salakot, leássunk a személyiségünk mélyére és megtaláljuk a forrást. Ha nincs kapcsolatunk a forrással (igazi önvalónkkal) minden tettünk hiábavaló, sőt, ártalmas. Árt a világnak, árt az egyénnek.

Személyiség

Azon tűnődöm, hogyan határoztuk meg magunkat születésünkkor, tudtunk-e magunkról egyáltalán? Mennyi idősen mondtuk ki először, hogy "én" és mit éreztünk akkor?

Talán kezdetben csak egy üres vászon voltunk, érzés és gondolat nélkül, de vajon éreztük-e akkor hogy létezünk?
Jelenleg, amit önmagamból ismerek az csak festék, amit az élet fröcskölt a vászonra. Minden, amit sajátnak hiszek, azt mások kenték rám. A körülmények formáltak egyedivé és megismételhetetlenné.
Ha letörlöm a sarat és cukormázat, akkor mi marad belőlem? Ki lesz az, aki letörli az utolsó csepp festéket is? Kivágom magam alatt a fát vagy ott maradok tisztán és tudni fogok magamról?