Önrendelkezés

Önrendelkezés, autonómia - ezen szavakat egyre többen harsogják mifelénk. Van, aki beprogramozott robotként ismételgeti, mások kampányolnak vele, de olyanok is akadnak, akik méregzöld színűek lesznek, ha meghallják. A nagy kérdés az, hogy kinek mit jelent az önrendelkezés és hogy hányan gondolkodtak el a megvalósulását hátráltató okokról?
Az egyént tekinthetjük úgy, mint egy sejtet, ami alkotó eleme valami nagyobb dolognak. A sejt típusa születésétől fogva adott, ezáltal működése és életének célja már előre meg van határozva. Ezek után mégis mitől lehet autonóm egy sejt? Én úgy gondolom, hogy mivel sejt nélkül nincs szövet, nincs szerv és nincs szervezet, igenis van lehetősége befolyásolni a dolgokat.
Szerintem minden sejtnek három lehetősége van:

1. öntudatlanul végzi a dolgát, amit rábíznak, végrehajtja a működési szabályzatnak megfelelően
2. öntudatra ébred és azt csinálja, ami neki jó, megvalósítja önmagát, fittyet hányva a szövetre vagy a szervezetre
3. öntudatra ébred és a saját falain belül megteremti a saját kis világát, ami tökéletesebben szolgálja a szövetet és közben még ő is jól érzi magát.

Az első lehetőséggel sokan "élnek", mert ez az alapértelmezett. Nekik még nem kell önrendelkezés.
A második lehetőség egy szűkebb rétegnek igen vonzó. Ők a legkárosabbak a szervezetre és nekik köszönhető a szervezet rákos megbetegedése és halála. Látszólag autonómok, de mihelyt elpusztítják a szervezetet ők is elpatkolnak. Tehát ők a rövidlátó sejtek.
A harmadik csoport sejtjei úgy élnek az önrendelkezési jogukkal, hogy közben nem ártanak másoknak. És mivel szép világot teremtenek a falaikon belül és falaik üvegből készültek, képesek felébreszteni az alvó szomszédjaikat is. Ez és csak ez a csoport képes megteremteni a szerv autonómiáját, ha elég sok tudatos szövetből áll.
Lefordítva: egy közösség önrendelkezése akkor valósulhat meg, ha elég sok olyan felébredt tagja van, akik belátják, hogy közösség nélkül életképtelenek. Ez a közösség, az Égi hatalom elvére épít: amit mindenkinek adsz, nekem adod.

Kedves székely testvérek!
Van egy rossz és egy jó hírem. A rossz: nem lesz autonómiánk, ha felülről várjuk.
A jó hír: ha mindenki úgy építi az egyéni boldogságát, hogy az a közösségének is jó legyen, akkor pár napon belül megvalósul a nagybetűs AUTONÓMIA és a bukaresti sajtó észre sem fogja venni.

Az "ellenségeinknek" természetesen az lenne az ideális, ha utcára vonulnánk, szembe szaladnánk a rendőrséggel és halomra lövetnénk magunkat.
Nem kell utálni az idegent, csak jobban kell szeretni a székelyt, a magyart, mert ami szeretve van, az kivirágzik.

Élnek köztünk olyanok is, akik azt mondják: nem kell székelykedni meg magyarkodni, mert mindenki ember. Nos, így van, de a tüdőt alkotó sejtek nem igazán tudják a májat működtetni és hiába van elég sejt a szervezetben, ha a tüdő leépül, azt nem potólja a máj megnagyobbodása.
Vigyázni kell a színünkre, amivel csak mi színezhetjük a világot. Ezt a világ is beláthatná...

Közösség

Lehet, hogy az én szememmel van baj, de manapság ritkán látni olyan embercsordát, amire rá lehetne fogni, hogy az egy közösség. Mindenki kialakította a maga kis beszűkült világát és oda nem hajlandó beengedni senki mást. Az egyének minden tette színjáték, minden mosolyuk átlátszó és együttérzésük is csak képmutatás.
Nagy örömmel töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy mégis létezik közösség. Fiatalok még és a maguk módján ártatlanok is, hisz még nem árnyékolta be fényüket az élet súlya. Nem mondhatjuk el róluk, hogy tökéletesek, hisz egyénileg mindenki fertőződik a társadalom által. Ha viszont közösségként nézünk rájuk, csodát látunk. Amikor együtt vannak akkor szinte megszűnik a magántulajdon. Megosztanak egymással mindent: bánatot, örömet, csókot, ölelést, alkoholt, cigit. Olyanok mint az ideális testvérek. A testet az egyének alkotják, a vért a szeretet, ami szemmel láthatólag áramlik közöttük. Talán ők, mint testrészek, nem tudják milyen nagy dolog ez. Lehet, hogy ezt csak a külső szemlélő képes érzékelni, s ezáltal sajnálatos módon megfosztja magát a közösség vérének lüktetésétől.
Szívtelenség lenne bárkit is elszakítani a közösségtől, hisz ez egy paradicsomi állapot. Már az is boldogsággal tölti el az embert, ha istenként figyelheti őket.
Létezik a közösség és ez örömmel tölt el. Talán tényleg átalakulóban a világ, de az is lehet, hogy ez csak egy véletlenül felbukkant dús oázis az élet sivatagában.