Ébredés

Rózsaszín felhőben repülök, zöld rétek fölött, tiszta patakok csörgedező frissességét élvezve.
Aztán hirtelen hideg falhoz ér meztelen fenekem és felébredek. Lassan érezni kezdem a valóság töménységét: tudatába kerülök a térnek, melyben mozoghatok, a tárgyaknak melyek szinte élnek. Annyira igazinak tűnik minden. Embereket látok, akiket elragadott és maga alá gyűrt az élet. Embereket, akik annyira belemosódtak a létezés göröngyeibe, hogy már csak díszletként gazdagítják a látványt.
Levegőt veszek. Olyan friss, amilyen még soha nem volt, átjárja minden sejtemet.
Nem rózsaszín, mint az álom, de valóságos. Része vagyok a valóságnak és tudok is róla.

Létezem és érzem.

Temetés

Temetésre megyünk egy nagy tömeggel. A szüleim is jönnek velem. Kicsit szomorúnak tűnnek, de szeretnék, ha minden botrány nélkül lezajlana. Kiderül, hogy az én temetésemre megyünk. Apropó, elég furán is érzem magam, nagyon le vagyok gyengülve. Megérkezünk a színhelyre, egy ismerős udvar a nagy kanyar mellett. Az udvaron van a ravatalom, elfoglalom helyem a koporsóba. De nem hosszan fekszem bele, csak beleülök keresztbe. Hallgatom a gyászszertartást. Hirtelen vizelési ingerem támad, ezért elmegyek a hátsó udvar kapujához és elvégzem a dolgomat. Addig a gyászoló egybegyűltek folytatják a ceremóniát. Vizelés után nem megyek vissza a helyemre, inkább leülök egy asztal mellé, ahol ismerősök vannak. Egy fiatal, ismerős lány rámborulva sír. Nem értem miért.
Fáradtnak érzem magam és várom már a halál pillanatát, ami leveszi rólam a súlyokat. De nem akar jönni. A gyászolók közül valaki szemrehányóan rám szól: ideje lenne meghalni vagy legalább belefeküdni a koporsóba, mert mindenki nem ér rá egész nap itt ülni.

Erre felébredtem és elmentem pisilni.

Visszafeküdtem és ugyanazon a környéken találtam magam. A kanyarban nagy baleset történt, sok autó összetört. Az én autóm valahogy megúszta a dolgot, de mégis egy kétlovas szekérrel mentem haza.

Köszönöm a zenét

Van úgy, hogy az ember össze van zavarodva és tele van olyan kérdésekkel, amit még ő maga sem tud megfogalmazni. Ilyenkor a legjobb, ha alszunk rá egyet.
Én aludtam egyet és választ kaptam a kérdéseimre.
Az álom:
Angol órán vagyok és megérkezik a tanár. Nem értem mit keresek én egy osztályteremben, tini gyerekek között. A tanár kiadja a feladatot: írjunk esszét egy zeneszámról, amit a padunkban található fülhallgató segítségével hallgathatunk meg. Kiveszem a fülhallgatót és belehallgatok. Felismerem a számot: Abba - Thank you for the music. Hallgatom a számot és írom a szövegét, hogy majd tudjam kidolgozni. Közben rengeteg ötletem születik az esszével kapcsolatosan, csak jönnek a gondolatok, érzések. Nem győzöm írni. Angolul írok, de magyar szavak jelennek meg a papíron. Visszanézve undorodom a kézírástól, mert nagyon csúnya és torz, mintha nem is az enyém lenne.
A padtársam egy fiatal lány, akit csak futólag ismerek. Másolja az én munkámat. Engem elgondolkodtat: hogy létezik, hogy belőle semmilyen gondolatot nem hoz ki ez a szám?

Az ateisták most azt mondanák, hogy az emberi agy nagyon összetett szerv és megalkotott egy álmot a tudatalatti ismereteim alapján, hogy feloldja a problémáimat.
Szerintem is összetett szerv, de ezt az álmot nem ő alkotta. Ő csak felfogott egy üzenetet (ami ki tudja honnan jött) és számomra érhető filmet készített belőle.

Köszönöm a zenét.

Éberség

Többnyire mindenkivel előfordul, hogy álmában olyan helyzeteket kell megéljen, amiből úgy érzi nincs kiút. Azokról a kilátástalan helyzetekről beszélek, melyek nagyon kétségbe tudják ejteni az álmodót és a végső megoldás csak az ébredés lehet. Az ébredés ez esetben igazi megváltás, hiszen valójában nincs is semmi veszély, kényelmesen fekszünk az ágyunkban, béke van.
Egy részünk viszont nagyon is benne volt az álomban: menekült, izzadt, szinte összeroppant a nyomástól. Minél nagyobb volt benne a rettegés, annál kevésbé látott megoldást a problémájára.
Csak az ébredés segíthetett. Ébredni pedig annyit jelent, hogy szélesebb látókörrel szemlélni a dolgokat. Ilyenkor minden álombeli gond jelentéktelennek látszik, egyáltalán nincs már súly, ami ránk nehezedhet.
Szokás szerint ezt is átvetítem az életre. Mi van akkor, ha az életből is fel lehet ébredeni? Nem volt olyan, hogy nagyon beszűkültünk és beleéltük magunkat egy adott problémába?
Azt hittük, hogy az életünk függ tőle de ha visszatekintünk, akkor csak egy vicces helyzetet látunk. És az benne a vicc, hogy mennyire komolyan vettük akkor.
Szerintem a legfontosabb dolog az életben az éberséggé fokozódott tudatosság. Mindig legyünk jelen és éljük meg a pillanatot, de ne csak résztvevők legyünk, hanem figyelők is. A figyelő egy magas toronyban üljön, ahol nem árthat neki a vad. Neki csak annyi a feladata, hogy figyel és megnyugatja a résztvevőt, hogy nem is annyira vészes a helyzet. Felülről ez sokkal jobban látszik.
Vannak persze helyzetek, amikor a Figyelő nem szól bele és nem nyugtatgat. Ez talán azért van, hogy a részvevő tényleg megtegyen minden tőle telhetőt. Ez is nagyon fontos szempont.
Résztvevőként nagyon jó érzés tudni, hogy van aki Figyel és ha kérjük megnyugtat.
Talán mindannyian figyelők vagyunk és mindig csak egy kis részünket küldjük tapasztalni. Mi nem sérülhetünk meg, de az a kis részünk mégis úgy érzi, hogy életveszélyben van. És ez jó, mert halhatatlanként megtapasztalhatjuk a halandók félelmét.

Látogatás a pokolban

Ma reggel hirtelen a pokolban találtam magam. Nem tudom, hogy mi sodorhatta arrafelé a tudatomat, de nagyon örültem, hogy megfigyelő vagyok és nem résztvevő.
Sok emberi testet láttam, meztelen férfi és női testeket, amelyek össze voltak fonódva egymással, mint a lárvák. Mozogtak, nyüzsögtek és hangokat adtak ki. Egyéni hangok voltak de összeolvadtak egy közös, öntudatlan zajjá. Az arcukon mámor volt, de nem az öröm mámora. Bizsergető volt a massza és már-már vonzott is engem, de visszatartott valami. Láttam ugyanis rajtuk, hogy közömbösek, elfásultak és már semmi sem adhat örömet nekik. Nem is lehet elvenni tőlük semmit, de adni se lehet nekik semmit, ami boldoggá teheti őket.
Az öntudatlan lelkek és testek halmaza egy homogén, alaktalan egyveleggé állt össze és együtt mozgott.
Egy adott pillanatban egy kezet láttam kiemelkedni a keverékből, amely segítségkérően könyörgött, hogy valaki húzza ki. A kézen egy egyszerű fémgyűrűt vettem észre, a gyűrűbe egy kereszt jele volt bevésve. Ekkor pillantottam meg a massza szélén két tisztább lelket, akik kétségbeesetten nézték a kezet. Ők is olyan gyűrűt viseltek, mint a segélykérő kéz. Izgatottan tanakodtak, hogy ki húzza ki közülük a kezet, de rémület látszott arcukon. Féltek, hogy ők is a szennygödör alaktalanságába simulnak és megszűnnek létezni.
Odamentem segíteni és egy erős, segítő kezet szerettem volna nyújtani a rászorulónak.
Megdöbbentem, mert észrevettem, hogy nincsen kezem és ezen iszonyatos felismerés visszapattintott az ágyamba: felébredtem.