A magány szigetén

Csak ülök a parton és nézelődök, várok valamire. Talán egy hajóra, ami magával vinne, vagy a nagy halra, ami egészben nyelne el.
Sok hajón ültem már, bejártam velük ezt a tágnak tűnő világot. Az elején szép volt az utazás, de aztán elveszettnek éreztem magam és száműztem magam e csendes szigetre.
Ezerszer körül jártam partjait álmodozva, de sűrű erdejébe még sosem merészkedtem. Pedig lehet, hogy ott van Ő is a rengetegben és lehet, hogy épp úgy várja megtalálóját, mint én a hajómat. Én menekülök Tőle és kifelé igyekszem: a világba. Félek, ha találkozok vele, elveszek benne, mint csepp az óceánban.
Hm... A világból is azért menekültem ide, mert elveszettnek éreztem magam. Lehet, hogy be kell adjam Neki a derekam?

2012?

Nem tudom mások hogy vannak ezzel az évszámmal, de én sokat hallok róla mostanság. Tanítók és sarlatánok, szekták és ezotérikus közösségek hangoztatják, hogy valami történik a világban, nagy változások előtt állunk. Könyvek jelennek meg a témáról, internetes fórumokon vitáznak róla és néha a szkeptikus emberek is érzik a változás szelét. De vajon mi igaz az egészből?
Elismerem, hálás téma lehet ez egy írónak. A mai világban egyre többen várnak egy világméretű változásra, szabadulni akarnak a látszólag szabad, ám mégis beszűkült világukból. Örülnek, ha valaki azt mondja, hogy már nincs sok hátra és belépünk egy jobb világba. Bevallom, engem is örömmel tölt el a gondolat, de ha bátrabb lennék, már szabad világban élnék.
Hallani lehet jóslatokat, jövendőléseket. Világméretű katasztrófák, járványok, földrengések, éhinségek, dögvész, szárazság... És való igaz, a médiának köszönhetően egyre több negatív információ jut el hozzánk. De vajon tényleg történik valami vagy csak mi akarjuk azt hinni?
Tévedés ne essék, óhajtom a változást. Talán semmit se jobban. Nem tölt el félelemmel, ha az emberiség 90%-a elpusztul, még akkor sem, ha én is köztük leszek. Nem rettegek a fizikai fájdalomtól, a fogcsikorgatástól, a vacogástól, a kínlódástól. Én a szellemi rabságtól tartok csak. Attól tartok, hogy egyre inkább függővé tesznek mindentől és nem tudok soha szabad lenni. Nem tudok tisztán, üdén fellélegezni és rámosolyogni a világra. Mérgesít, hogy nem tudok szabadulni a terheimtől, hogy nem tudok nyugodtan lefeküdni este és, hogy reggel is nyomja a stressz a mellkasomat. Rajtam múlik, persze. És mégsem tudok szabadulni a szorongástól. Ezért várom a változást a többi gyáva embertársammal együtt.
De mire várok én??? Miért várok mindig külső segítségre? Hisz élhetek, lélegezhetek, száguldhatok, szerethetek, érezhetek most. Enyém ez a pillanat. Miért fecsérlem el várokozással, amikor tehetnék is valamit?

2012? Meglehet, hogy ez is egy kamu, mint más világvége-várások. Meglehet, hogy tudatlan emberek terjesztik a szemetet öntudatlanul, még csak nem is hibáztatható senki érte.
Az is könnyen meglehet, hogy tényleg történik valami és a jelenlegi önző, anyagias világ nem élhet már tovább. Talán tisztulásra van szüksége.

Bárhogy is lesz, éljünk a jelenben. Ne kergessük a mézes madzagot, hisz mi magunk vagyunk a méz.

Világ világossága

A "világ" szó jelentésén már sokszor elmerengtem. Létezik a "világ" mint teremtett világ és létezik a "világ", mint fény, világosság. Van olyan elmélet, miszerint a szem nemcsak érzékeli a külvilágban történő eseményeket, hanem valamilyen rejtélyes módon ki is vetíti azt, mint egy mozifilmet. Nem meglepő tehát, hogy mindenki másképp érzékeli a világot. Mindenkinek megvan a saját szeme világa, vagyis egy olyan világ, ami a saját szemén át vetítődik ki az üres filmvászonra. Aki nem képes szemén átszűrni és kivetíteni az ő személyes világát, azt világtalannak mondjuk. A világtalanokat vakok vezetik.
Az Én világom, a Te világod és mégis másképp látod. Ütközteted a világokat és világháborút csinálsz. Talán egyszer vége lesz a világunknak és csak az marad, ami mindig is volt és ami értelmet adott a világnak: a világ világossága.