Statisztika

Gyakran olvasok olyan statisztikákat, amelyek szerint Hargita megye az egyik leggyengébben teljesítő megye az országban. Az átlagkereset tekintetében listahajtók vagyunk, viszont pl. a zöldségárak tekintetében elsők. Úgy néz ki, mintha nekünk lenne a legkevesebb pénzünk és erre rátenne egy lapáttal a tény, hogy itt a legdrágább az élet.
Első látásra úgy tűnhet, hogy velünk van a baj, életképtelenek vagyunk, nem tudunk megélni a saját zsírunkban. Ezt a román kormány gyakran a pofánkba is tolja és a régiósítási tervük során szívesen szabdalnák szét Székelyföldet. Hargita megyét pl. a moldvai román megyékkel tennék össze, hisz olyan jól találunk velük... Nem probléma, hogy sem földrajzilag, sem kulturálisan, sem történelmileg, sem mentalitásban nem tartozunk össze, a lényeg, hogy ne legyen olyan régió, ahol a magyar nyelvűek vannak többségben.

De térjünk csak vissza a rossz teljesítményünkre. Mi lehet az oka, hogy az ország legtisztább magyar megyéje a leggyengébb? Miért vagyunk mi rosszabbak, mint a román megyék?

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a székely közösség a legrégebbi, egy helyben maradt közösség Erdély földjén. Egyetlen etnikai csoport sincs úgy odanőve a szülőföldjéhez, mint a székely.  Az évszázadok során berendezkedett az itteni életre. Nem volt könnyű dolga, hisz hideg van és a termőföldek minősége sem kimagasló. Ennek ellenére mindig meg tudott itt élni, még akkor is amikor a férfiak többségét lefoglalta katonáskodás.
Hogy miért itt a legdrágább a zöldség? Mert az emberek jelentős hányada gazdálkodik és előállít magának mindent, amit csak lehet. Ez a fajta gazdagság persze egyáltalán nem jelenik meg a könyvelésben, de attól még létezik. Az átlagbérek alacsonyak, de a vidéki székelyek többsége az önellátásnak köszönhetően nem is szorul rá a nagy fizetésre. Igaz, nem tud BMW-t venni és luxusnyaralásokra járni, de nincs is kiszolgáltatva a rendszernek.
Valamilyen szinten még mindig működik a cserekereskedelem is, ami szintén rontja a statisztikát.
Továbbá azt is figyelme kell venni, hogy eléggé fekete a gazdaságunk. Ezt fel lehet fogni negatívumként is, de amíg a befizetett adónk sorsáról a román parlament dönt, addig miért is törekednénk hivatalossá tenni ügyleteinket?

Van egy másik statisztikai adat is, miszerint országos szinten Hargita megyében igényeltek a legtöbben zöldenergiás támogatást. Erre lehetne azt mondani, hogy a székelyek élelmesek és ki akarják használni a lehetőségeket, de más megyék miért nem? Az tény, hogy Hargita megyében voltak a legtöbben, akik elő tudtak venni legalább 6000 lejt (400.000 Ft), hogy pl. napkollektort szereltessenek. Először elő kellett venni a pénzt, hisz a támogatás csak utólagosan, pár hónappal a beruházás után érkezett. Ha annyira szegények vagyunk, honnan vettük elő azt az összeget? És egyáltalán miért mi fektetünk a legtöbben zöldenergiába?

A végső kérdés az, hogy miért is kéne elsők legyünk egy szakadék felé száguldó világban?

Ott születtem a Hargita aljába

Az alábbi sorokat dédnagyapám költötte és énekelte. Egyszerű földműves ember volt, és én felnézek rá.

Ott születtem...

Ott születtem a Hargita aljába
Nem tudom, hogy miér' az nékem oly drága
Hogy is ne volna az nékem oly drága,
Fenyvesében bujdosónak,
Szarvas, medve, vaddisznónak,
Az igazi hazája.

A Hargitát nem csak székely szereti,
Idegen is érdekből fel keresi.
Látogatni hozzánk jönnek, szétnéznek,
Haza nem nagyon sietnek,
Inkább hozzánk telepednek,
Ide örökösödnek.

Oh mily kedves a Hargita mosolya,
Mikor a sötét felhő nem borítja,
Gyermekeit magához hívogatja,
Vihar ellen a födelet,
Veszély ellen a védelmet,
Mint jó anya megadja.

Isten veled szegény öreg Hargita.
Már én nem mehetek az oldaladra,
Mert kincseidben idegenek dúskálnak,
S annak kitermelésére,
Szegénység viselésére,
Minket arra használnak.

Fújja a szél a Hargita oldalát,
Gyermekeinek viszi a sóhaját,
Vidd el szellő az idegen országba,
Ismerjék meg a Hargitát,
körülötte azt a hibát,
Hogy a székely mily árva.

Sötét felhő borítja a Hargitát,
Gyermekei azóta oly mostohák,
Ha még egyszer a fényes nap rásütne,
A sötét felhő elmenne,
Síró gyermek visszamenne,
Édesanyja keblére.
(Péter Sándor, 1900-1976)