Rohanás

A mai, rohanó világban, amikor minden oldalról határidők szorongatnak, jól esik néha saját elhatározásból, saját tempóban szaladni egy jót. Így hát futottam egyet.
Nem kötelezett rá senki, nem kérdezték hol tartok, nem akarták tudni, hogy mikor fejezem be és épp ezért volt csodálatos.
Elszaladtam a Margit-szigetre és körülnéztem kicsit. Találkoztam fákkal, akik erőt sugároztak és azt mondták, hogy minden rendben van, nem kell annyira komolyan venni a dolgokat. Némelyik annyira idős volt, hogy köszönni sem mertem neki.
Aztán leültem egy padra és hallgattam a madarak énekét. Egy pillanatra megszűnt minden gondom és csak ültem és lélegeztem boldogan. Majd hirtelen ismét kezdtem hallani az autók és az agyam idióta háttérzaját.
Így hát fekötöttem a nyúlcipőt és "haza" rohantam. Szerintem leráztam minden üldözőmet.

Vélemény, vélem én

Szokták mondani a véleményről, hogy olyan, mint a végbélnyílás, mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra. Ettől eltekintve én szívesen találkozok olyan emberekkel, akiknek saját véleményük van. És itt a hangsúly a sajáton van, mert a legtöbb embernek valaki más adja a véleményt.
A véleménnyel csak egy problémám van: az, hogy v betűvel kezdődik. A v betű pedig sajnos egy elválasztó betű (szárai is mutatják a szétválást). Ebből következik, hogy akinek véleménye van, az valamilyen szinten elválasztja magát másoktól.
A vélemény egy válaszfal, egy völgy, ami közénk és a vélemény nélküli emberek (vagy más véleménnyel rendelkezők) közé ékelődik.
Minél szilárdabb egy vélemény, annál mélyebb szakadékot alkot, ha pedig sok is van belőle, akkor a szakadék körbeér, és egy szigetet teremt. Egy szigetet, ahol csak magunk vagyunk.
Aztán magányunkban felsírunk. Miért nem lehetünk mi is szürke, boldog egerek? Miért nem hiszünk el mi is mindent a tévének, politikusoknak, orvosoknak, tudósoknak, papoknak, guruknak?


Végső elkeseredésünkben rászánjuk magunkat a hídépítésre.
Hidakat építünk véleménytől véleményig, a szürke, boldog egerek tengere fölött.

A magány szigetén

Csak ülök a parton és nézelődök, várok valamire. Talán egy hajóra, ami magával vinne, vagy a nagy halra, ami egészben nyelne el.
Sok hajón ültem már, bejártam velük ezt a tágnak tűnő világot. Az elején szép volt az utazás, de aztán elveszettnek éreztem magam és száműztem magam e csendes szigetre.
Ezerszer körül jártam partjait álmodozva, de sűrű erdejébe még sosem merészkedtem. Pedig lehet, hogy ott van Ő is a rengetegben és lehet, hogy épp úgy várja megtalálóját, mint én a hajómat. Én menekülök Tőle és kifelé igyekszem: a világba. Félek, ha találkozok vele, elveszek benne, mint csepp az óceánban.
Hm... A világból is azért menekültem ide, mert elveszettnek éreztem magam. Lehet, hogy be kell adjam Neki a derekam?