Önrendelkezés

Önrendelkezés, autonómia - ezen szavakat egyre többen harsogják mifelénk. Van, aki beprogramozott robotként ismételgeti, mások kampányolnak vele, de olyanok is akadnak, akik méregzöld színűek lesznek, ha meghallják. A nagy kérdés az, hogy kinek mit jelent az önrendelkezés és hogy hányan gondolkodtak el a megvalósulását hátráltató okokról?
Az egyént tekinthetjük úgy, mint egy sejtet, ami alkotó eleme valami nagyobb dolognak. A sejt típusa születésétől fogva adott, ezáltal működése és életének célja már előre meg van határozva. Ezek után mégis mitől lehet autonóm egy sejt? Én úgy gondolom, hogy mivel sejt nélkül nincs szövet, nincs szerv és nincs szervezet, igenis van lehetősége befolyásolni a dolgokat.
Szerintem minden sejtnek három lehetősége van:

1. öntudatlanul végzi a dolgát, amit rábíznak, végrehajtja a működési szabályzatnak megfelelően
2. öntudatra ébred és azt csinálja, ami neki jó, megvalósítja önmagát, fittyet hányva a szövetre vagy a szervezetre
3. öntudatra ébred és a saját falain belül megteremti a saját kis világát, ami tökéletesebben szolgálja a szövetet és közben még ő is jól érzi magát.

Az első lehetőséggel sokan "élnek", mert ez az alapértelmezett. Nekik még nem kell önrendelkezés.
A második lehetőség egy szűkebb rétegnek igen vonzó. Ők a legkárosabbak a szervezetre és nekik köszönhető a szervezet rákos megbetegedése és halála. Látszólag autonómok, de mihelyt elpusztítják a szervezetet ők is elpatkolnak. Tehát ők a rövidlátó sejtek.
A harmadik csoport sejtjei úgy élnek az önrendelkezési jogukkal, hogy közben nem ártanak másoknak. És mivel szép világot teremtenek a falaikon belül és falaik üvegből készültek, képesek felébreszteni az alvó szomszédjaikat is. Ez és csak ez a csoport képes megteremteni a szerv autonómiáját, ha elég sok tudatos szövetből áll.
Lefordítva: egy közösség önrendelkezése akkor valósulhat meg, ha elég sok olyan felébredt tagja van, akik belátják, hogy közösség nélkül életképtelenek. Ez a közösség, az Égi hatalom elvére épít: amit mindenkinek adsz, nekem adod.

Kedves székely testvérek!
Van egy rossz és egy jó hírem. A rossz: nem lesz autonómiánk, ha felülről várjuk.
A jó hír: ha mindenki úgy építi az egyéni boldogságát, hogy az a közösségének is jó legyen, akkor pár napon belül megvalósul a nagybetűs AUTONÓMIA és a bukaresti sajtó észre sem fogja venni.

Az "ellenségeinknek" természetesen az lenne az ideális, ha utcára vonulnánk, szembe szaladnánk a rendőrséggel és halomra lövetnénk magunkat.
Nem kell utálni az idegent, csak jobban kell szeretni a székelyt, a magyart, mert ami szeretve van, az kivirágzik.

Élnek köztünk olyanok is, akik azt mondják: nem kell székelykedni meg magyarkodni, mert mindenki ember. Nos, így van, de a tüdőt alkotó sejtek nem igazán tudják a májat működtetni és hiába van elég sejt a szervezetben, ha a tüdő leépül, azt nem potólja a máj megnagyobbodása.
Vigyázni kell a színünkre, amivel csak mi színezhetjük a világot. Ezt a világ is beláthatná...

Színház

Melyik jobb? Nézni a darabot és okulni belőle vagy szerepet játszani és elveszni benne?

Agybaj elleni tanácsok (önmagamnak)

Tudom, hogy néha elkeseredsz és úgy érzed, hogy Téged senki sem szeret. Jól ismerem azt az űrt is, ami szívedben tátong és amit nagyon nehéz betömni világi dolgokkal. Számomra nem idegenek a téged körülvevő emberek sem, akik jól ismerik a gyenge pontjaidat és célzott döfésekkel egy perc alatt padlóra tesznek. Az én lelkemben is fel-fellobban a tisztító tűz és olykor én is elvonulok sebet nyalogatni.
De fölösleges harcolnod a pillanattal, ha már úgy is rád talált. Úgy nézzél szembe vele, mintha te hívtad volna be az életedbe és hagyd, hogy végezze a munkáját. Ha visszautasítod sértődött lesz és kísértetként visszajár hozzád.
És a körülményeket se hibáztasd soha. Ne gondolkodj azon, hogy mi lett volna ha másképp csinálod. Így csináltad és kész. Légy felnőtt, vállalj érte felelősséget.
És bocsáss meg nekik is, akik most ádáz ellenségnek látszanak. Észre kell venned, hogy ők is ugyanolyan betegségben szenvednek, mint Te. Ha mindig egymásra acsarogtok, csak egyre betegebbek lesztek. Öleld át Őket akkor is ha utálnak Téged. Nem tehetnek róla, hogy néha elszalad velük a ló, hisz Te is csak utólag veszed észre, hogy valakibe kardot döftél.
Segíts nekem szétszaggatni az öntudatlan sötétség hálóját. Cserébe tiéd lehet a Béke.

Mátrix

Már többször is megnéztem a Mátrix című filmet és egyre többet értek meg a mondanivalójából. Eleinte csak egy jó tudományos-fantasztikus filmnek vettem remek alapötlettel. Aztán később megdöbbentő párhuzamokat véltem felfedezni a Mátrix világa és a mi "való" világunk között. (tudom, nem vagyok egyedül ezzel)

Ébredj Neo, A Mátrix rabja vagy...

Nekünk is szükségünk lenne az ébredésre, hisz a rendszer rabjai vagyunk. A rendszer körülvesz minket és egy szépnek látszó világot tár a szemünk elé. Kézzel nem kitapinthatóak a szálak, amin keresztül táplál minket és a testünk nem is nevezhető rabnak. Ám a tudatunk csapdában van.

Minden irányból zúdul ránk az információ, de a spam szűrőt is a rendszer adja. Ő szabja meg, hogy mit hihetünk el és mi az ami csak mese.

Aki a fogvatartó rendszer létére próbál rávilágítani azt a mai világban szélhámosnak, terroristának szokás nevezni és gyorsan hiteltelenné kell tenni.
Nehéz meggyőzni a rendszer embereit, mert bármelyik bárányka képes átváltozni rendszervédő ügynökké... Az úgynevezett értelmiségi réteg talán veszélyesebb, mint az egyszerű ember. És igen, léteznek kinevezett ügynökök is, akik a nap 24 órájában figyelnek, lehallgatnak, információkat gyűjtenek rólunk és majd a megfelelő időben nem félnek használni ellenünk. Ők is a rendszer rabjai... (remélem dereng nekik valami ha ezt olvassák)

Nehéz szabadulni a rendszer fogságából, de nem lehetetlen. Igaz, az álomvilág (amerikai álom) szebbnek tűnik eleinte, de aztán rájön az ember, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon bűzlik.

Szerencsére vannak Morpheusok is, akik segítenek szabadulni és megmutatják nekünk a rideg valóságot, már ha ezt választjuk.
Első lépesként el kell vágni a tápláló szálak. Kikapcsolni a tévét, nem elhinni a nyakkendős emberek álombaringató esti meséjét. Le kell cserélni a spam szűrőnket is, hogy saját szemünkkel lássunk és saját fülünkkel halljunk.

Muszáj megtennünk, még akkor is ha eleinte kirekesztettnek érezzük magunkat.

Az új, szabad világból majd visszanézhetünk régi szánalmas életünkre és megkérdezhetjük magunktól: valóság volt? Nem, csak a tudatunk tette azzá.

Teleportálás

Felfedeztem a teleportálást. Sokszor teleportáltam már, de csak most tudatosult bennem, hogy az ilyesmi gyakran megtörténik.

Munkám végeztével (végeztével? abbahagytam inkább) kijöttem a cégtől és indultam a vonatállomás fele. A következő pillanatban már célba is értem. Hihetetlen érzés volt... Igen, megcsináltam.

De én nem vagyok önző, szóval megosztom veletek is a módszert: nem kell mást tenni, mint elveszni a gondolatokban. A szubjektív időm szerint egyik pillanatról a másikra megtettem másfél kilométert gyalog. Nagyon gyors lehetett az utazás, mert közben nem észleltem semmit az úton. Emberek, autók, színek, naplemente, zaj... Semmi ilyesmit nem vettem észre. Csak azt, hogy megérkeztem.

És nem csak térugrást tudok így végrehajtani, hanem időugrást is. Pl. ha leülök enni és a következő pillanatban már végeztem. Közben simán kihagyom az étel ízének élvezését is... Azt meg minek? Hisz amúgy is tele van az életem élvezetekkel, egyáltalan nem sivár... :)) (ez cinikus volt)

Éberség

Többnyire mindenkivel előfordul, hogy álmában olyan helyzeteket kell megéljen, amiből úgy érzi nincs kiút. Azokról a kilátástalan helyzetekről beszélek, melyek nagyon kétségbe tudják ejteni az álmodót és a végső megoldás csak az ébredés lehet. Az ébredés ez esetben igazi megváltás, hiszen valójában nincs is semmi veszély, kényelmesen fekszünk az ágyunkban, béke van.
Egy részünk viszont nagyon is benne volt az álomban: menekült, izzadt, szinte összeroppant a nyomástól. Minél nagyobb volt benne a rettegés, annál kevésbé látott megoldást a problémájára.
Csak az ébredés segíthetett. Ébredni pedig annyit jelent, hogy szélesebb látókörrel szemlélni a dolgokat. Ilyenkor minden álombeli gond jelentéktelennek látszik, egyáltalán nincs már súly, ami ránk nehezedhet.
Szokás szerint ezt is átvetítem az életre. Mi van akkor, ha az életből is fel lehet ébredeni? Nem volt olyan, hogy nagyon beszűkültünk és beleéltük magunkat egy adott problémába?
Azt hittük, hogy az életünk függ tőle de ha visszatekintünk, akkor csak egy vicces helyzetet látunk. És az benne a vicc, hogy mennyire komolyan vettük akkor.
Szerintem a legfontosabb dolog az életben az éberséggé fokozódott tudatosság. Mindig legyünk jelen és éljük meg a pillanatot, de ne csak résztvevők legyünk, hanem figyelők is. A figyelő egy magas toronyban üljön, ahol nem árthat neki a vad. Neki csak annyi a feladata, hogy figyel és megnyugatja a résztvevőt, hogy nem is annyira vészes a helyzet. Felülről ez sokkal jobban látszik.
Vannak persze helyzetek, amikor a Figyelő nem szól bele és nem nyugtatgat. Ez talán azért van, hogy a részvevő tényleg megtegyen minden tőle telhetőt. Ez is nagyon fontos szempont.
Résztvevőként nagyon jó érzés tudni, hogy van aki Figyel és ha kérjük megnyugtat.
Talán mindannyian figyelők vagyunk és mindig csak egy kis részünket küldjük tapasztalni. Mi nem sérülhetünk meg, de az a kis részünk mégis úgy érzi, hogy életveszélyben van. És ez jó, mert halhatatlanként megtapasztalhatjuk a halandók félelmét.

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?

2012?

Nem tudom mások hogy vannak ezzel az évszámmal, de én sokat hallok róla mostanság. Tanítók és sarlatánok, szekták és ezotérikus közösségek hangoztatják, hogy valami történik a világban, nagy változások előtt állunk. Könyvek jelennek meg a témáról, internetes fórumokon vitáznak róla és néha a szkeptikus emberek is érzik a változás szelét. De vajon mi igaz az egészből?
Elismerem, hálás téma lehet ez egy írónak. A mai világban egyre többen várnak egy világméretű változásra, szabadulni akarnak a látszólag szabad, ám mégis beszűkült világukból. Örülnek, ha valaki azt mondja, hogy már nincs sok hátra és belépünk egy jobb világba. Bevallom, engem is örömmel tölt el a gondolat, de ha bátrabb lennék, már szabad világban élnék.
Hallani lehet jóslatokat, jövendőléseket. Világméretű katasztrófák, járványok, földrengések, éhinségek, dögvész, szárazság... És való igaz, a médiának köszönhetően egyre több negatív információ jut el hozzánk. De vajon tényleg történik valami vagy csak mi akarjuk azt hinni?
Tévedés ne essék, óhajtom a változást. Talán semmit se jobban. Nem tölt el félelemmel, ha az emberiség 90%-a elpusztul, még akkor sem, ha én is köztük leszek. Nem rettegek a fizikai fájdalomtól, a fogcsikorgatástól, a vacogástól, a kínlódástól. Én a szellemi rabságtól tartok csak. Attól tartok, hogy egyre inkább függővé tesznek mindentől és nem tudok soha szabad lenni. Nem tudok tisztán, üdén fellélegezni és rámosolyogni a világra. Mérgesít, hogy nem tudok szabadulni a terheimtől, hogy nem tudok nyugodtan lefeküdni este és, hogy reggel is nyomja a stressz a mellkasomat. Rajtam múlik, persze. És mégsem tudok szabadulni a szorongástól. Ezért várom a változást a többi gyáva embertársammal együtt.
De mire várok én??? Miért várok mindig külső segítségre? Hisz élhetek, lélegezhetek, száguldhatok, szerethetek, érezhetek most. Enyém ez a pillanat. Miért fecsérlem el várokozással, amikor tehetnék is valamit?

2012? Meglehet, hogy ez is egy kamu, mint más világvége-várások. Meglehet, hogy tudatlan emberek terjesztik a szemetet öntudatlanul, még csak nem is hibáztatható senki érte.
Az is könnyen meglehet, hogy tényleg történik valami és a jelenlegi önző, anyagias világ nem élhet már tovább. Talán tisztulásra van szüksége.

Bárhogy is lesz, éljünk a jelenben. Ne kergessük a mézes madzagot, hisz mi magunk vagyunk a méz.