Ima

Ha én lennék a keresztények istene, nem örülnék az olyan imáknak, amikben mindenféle magasztos jelzőt aggatnak rám. Egy láthatatlan lábbal fenékbe billenteném azon sunyi bárányaimat, akik azt hiszik, hogy hízelgéssel bármit is el lehet érni nálam. Ha viszont örömmel töltene el a sok dicsőítés, akkor magamba néznék egy picit és megkérdőjelezném saját istenségemet, hisz a hiúság nem lehet isteni tulajdonság.

Nyaklevest osztogatnék az önjelölt prófétáknak, akik fennhangon hirdetik, hogy megtaláltak engem: Héééé, ne légy már annyira öntelt barátom!
Akik félik a nevem és azért imádnak, azokhoz is lenne egy-két keresetlen szavam. Hát mi vagyok én, böbös?
A rímbe szedett imák mormolóit is leinteném: Miért kell a rím te gyermek? Azért, hogy nekem megfelelj vagy hogy könnyebb legyen megtanulni neked? Jaj, ti butuskák, semmit nem értetek.
A mennyiségi imáktól meg egyenesen falra másznék... Nem tudnál az olvasó helyett valami értelmeset csinálni teeee? A szomszédoddal békülj ki inkább, okoska...
A szentté avatási szertartásokba is belepofáznék: Nehogy már ti döntsék el ki a szent és ki nem... Majd ha meghaltok, akkor itt eldöntjük mi, oké?
Ha földi javakért könyörögnének, akkor verném a fejem a falba: Ezerszer megmondtam nektek, hogy ne kérjetek... Én vagyok az Isten, jobban tudom mi kell nektek. Ti a saját gondolataitok között fulladoztok, azt se tudjátok hol vagytok.

A templomban, az első helyeket elfoglaló farizeusokra is rászólnék: hé okoskák, én nem csak az oltárnál létezem, a hátsó padoknál is jelen vagyok. Hova tolakodtok, hm?
Aki pedig hátul áll arra is rászólnék: ne félj barátom, nem harapok. És ne gyere nekem azzal, hogy bűnös vagy... Ismerlek téged is, vámoskám...

Ha én lennék a keresztények istene, elfogadnám imának, ha valaki mélységes boldogságot és hálát érezne a naplemente látványától vagy a természet egyéb szépségétől.
Imának venném azt is, ha az ember nem várná a sültgalambot és tenne valamit saját és mások lelki üdvéért. Az is kedves lenne előttem, ha néha feláldozná a kényelmét másokért vagy akár haragos embereket békítene ki.
Tisztelném a névtelen adakozókat (akik nem vernék a mellüket még előttem sem), a hétköznapi hősöket, akik újra és újra felállnak és tovább mennek: igen, embereim vagytok.
Ima lenne számomra, ha az ember segítene olyanokon is, akik nem tudják viszonozni.
Ima lehet minden, ami hálát vált ki valakiből: egy jó zenész játéka, a földműves keresztvetése a bevetett búzaföld végénél, egy szomorú embernek adott mosoly, egy baráti kézfogás, egy szívből jövő könnycsepp, egy szerelmes csók, egy boldog gyerekkacagás, a friss kenyér illata, a rét virágai.


Ha én lennék az Isten, akkor lenne annyi humorérzékem, hogy nem küldeném egyből pokolra az öntelt férget, aki a helyembe képzeli magát.

Isten

Már elég rég elmúlt a gyerekkorom és vele együtt meghalt az akkori Istenem is.
Négy éves lehettem és már templomba jártam. Pontosabban vittek, mert időben el kell kezdeni a lurkó vallásos nevelését, hisz becsületes katolikus embert kell faragni belőle. Akkoriban nagyon kíváncsi voltam, rengeteg fárasztó kérdést tettem fel a szüleimnek és nem volt nyugtom, amíg választ nem kaptam. És minden választ lenyeltem és magamévá tettem, nem volt "fogam" amivel megrághattam volna. Telt múlt az idő és én egyre csak gyarapodtam és a családom kedvét lelte bennem.
Emlékszem, még óvodás voltam, amikor megkérdeztem anyumat, hogy mi az a halál. Már nem rémlik a válasza, de tovább kérdeztem: mindenki meghal? Igen, mindenki. És te is anyuka? Igen, én is - mondta szemrebbenés nélkül. Ettől összeszorult a torkom és elvonultam, hisz mindig is ő állt legközelebb hozzám.
Ekkor még nem ismertem a bűn fogalmát. Ha egy templomi énekben szó volt arról, hogy "Isten báránya elveszi a világ bűneit" akkor csak néztem ki furcsán a fejemből és gondolkodtam. Ki lehet ez a bárány és miért vesz el valamit tőlünk... Valamit, ami a miénk... Aztán később kaptam egy listát a bűnökről, megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Főleg azokat a dolgokat verték belém, amikkel ingyenes utazást nyerhetek a pokolba. Lassan teljes képem lett az "Istenről", igazi katolikussá váltam és mindenre volt magyarázatom. Igyekeztem betartani a parancsokat és iszonyatos lelkiismeret furdalásom volt, ha mégis megszegtem valamelyiket. A gyónás által viszont megtisztultam, mert tudtam, hogy Isten megbocsájtott nekem.
Telt az idő és én egyre csak nőttem és nőttem. S az én Istenem annyira rugalmas volt, hogy csak 20 éves koromban kezdett haldokolni, de akkor elég gyorsan. 21 éves koromra meghalt szegény és én egyedül maradtam a rideg világban. Nem adott már biztonságot senki. De nem éreztem jól magam így, hiányzott valami... Ezért szerettem volna egy új Istent teremteni saját képmásomra. Fogtam a régi Istenem halott tetemét és kezdtem toldozni-foldozni. Sokféle új anyagot belepréseltem és lelket is leheltem belé, de sajnos fogyatékos lett, még az enyhe szél is ártott neki. Egy ideig gyógyítgattam, aztán sorsára hagytam. Ha igazi Isten lenne, akkor nem szorulna egy halandó segítségére - gondoltam.
Most itt állok egyedül a régi isteneim szétmálló tetemén. Sokat segítettek rajtam valaha, de már nincs erőm életben tartani őket.
Jelenleg nincs olyan Istenem, akit meg tudnék nevezni és fel tudnék ruházni bizonyos tulajdonságokkal. Valahol mélyen érzem, hogy van Valami vagy Valaki, aki áthat mindent. Nem tudom Őt belegyömöszölni egyik skatulyámba sem. Nem tudok a nevében embereket téríteni vagy legyilkolni. Nem látok összefüggést a szertartások és az Ő akarata között. Nem tudom, hogy ki van a legközelebb Hozzá, de keresztény nézőpontból úgy gondolom, hogy Jézus valóban benne volt és Ő Jézusban.
Talán ezek után nem lehet engem igazi katolikusnak nevezni, de azt tudom: mint a szarvas a forráshoz, úgy vágyik az én lelkem Hozzá.

Földi és égi hatalom

,,Amit nekem adsz: mindenkinek adod” , hirdeti a földi hatalom.
,,Amit mindenkinek adsz: nekem adod” , hirdeti az égi hatalom.
(Weöres Sándor - A teljesség felé)

A mai emberek többsége a földi hatalmat képviseli. Ha Istentől gazdaságot koldul, akkor hozzáteszi: majd adakozok belőle a szegényeknek. Tehát adj nekem Istenem minden földi jót, én majd segítem belőle a rászorulókat... És ezzel minden rendben van, kérése máris jogos lesz - hiszi ő.

Pedig már most is adhatna, rengeteg mindene van amit szétoszthatna a rászorulóknak, mégsem teszi...
Rámosolyoghatna most is egy idegenre, köszönhetne a társadalom egyik kivetettjének... Elbeszélgethetne egy idős nénivel vagy bácsival, akihez nem szól már senki...
Igen, anyagiakban is segíthetne másokon... Miért nem teszi?

Szerintem az a miénk, amiről le tudunk mondani. Amiről le tudunk mondani, azt mi birtokoljuk.
Amiről azt hisszük, hogy a miénk és nem tudunk lemondani róla, az valójában nem is a miénk: mi vagyunk az illető dolog birtokában.

Érintés

Mindenkinek fontos, hogy érintsen vagy érintve legyen. Az érintés iránti igény hangsúlyosabb a nőknél, de a férfiaknál sem jelentéktelen. Férfiként talán jobban szeretünk érinteni, mint érintve lenni és a nők valőszínűleg jobban vágynak az érintésre, de ez így normális. Az érintő és az érintett kiegészítik egymást.
Az érintés művészetét nem mindenki tudja elsajátítani, ahogy egyetlen művészetet sem lehetséges hagyományos tanulással. A legjobb, amit tehetünk, hogy engedjük megnyilvánulni. Ha nem a lelkünk mélyéről jön, akkor élettelen, hideg, számító cselekvés. Ha viszont belülről jön, bizsereg a tér is körülöttünk.
Az érintésről mindig "Az Ádám teremtése" című Michelangelo festmény jut eszembe. Isten az első és legnagyobb érintőművész. Érintése kiáradás, amit a holt anyag passzívan befogad és általa új életre ébred.
Sok embert ismerek, akikben fájdalomig duzzadt már az érintés vágya és vannak, akik a hiányától szenvednek.
Miért nem talál egymásra az érintő és az érintésre vágyó? Nem alkalmas a közeg az érintésre?

Címkék

Emberi agyunk alaptermészetéből fakadóan mindent próbálunk megnevezni, címkével ellátni. Ezzel alapvetően nincs is semmi gond, hisz enélkül elképzelhetetlen lenne életünk. A címkék segítségével eligazodhatunk, tájékozódhatunk a múló tünemények között.
A baj akkor kezdődik, ha a dolgokat egyenlővé tesszük a rájuk ragasztott címkével. Ha valakitől megkérdezzük, hogy kicsoda ő, valószínűleg egy nevet fog mondani. Egy nevet, melyet születésekor ráakasztottak, hogy tudják megszólítani valahogy.
Nem magunknak köszönhetjük, hogy címkék lettünk, ez törvényszerű ebben a világban. Viszont tehetünk azért, hogy felfedezzük igazi lényünket a címkék mögött. Be kell látnunk, hogy a címke csak egy hivatkozás és önmagában semmi értelme. Akkor van hasznunk belőle, ha elvezet minket a hivatkozott dologhoz.
Ha elmegyünk bevásárolni és csak címkéket viszunk haza, akkor biztos, hogy nem fogunk jóllakni (igaz olcsóbban megússzuk a dolgot).
A címkék jól tapadnak, ezért egymásra is ragaszthatjuk őket. Ha el akarjuk érni a hivatkozott dolgot milliónyi címkétől kell megszabadulnunk.
Vegyük például az Isten szavunkat, amely az egyik legmagasabb címketorony. Ember legyen a talpán, aki képes eljutni a lényegéhez. És mi az ember? Talán egy név? Talán egy nagy anyag darab? Nem lehet kimondani. Csak hivatkozni lehet rá. Körül lehet lövöldözni a jelentését címkékkel, de kimondani nem lehet.

Isten és a matematika

Hogyan is egyeztethető össze a matematika Istennel? A matematika a racionális ember eszköze. Mindenkiben van egy racionális rész, ezért mindenki használja ezt a tudományt. A materialista mindent ezzel próbal magyarázni, a hívő elhisz dolgokat, nem akarja bizonyítani. De a hívőnek is óriási szüksége van rá, mivel nélkülözhetetlen kellék a földi életben való boldoguláshoz.
Mint mindenben, a matematikaban is ott rejtőzik Isten, tehát a materialista ember is Istennel próbalja bizonygatni, hogy nincs Isten.
Nézzük csak, hol is rejtőzik Isten! Vegyük példának a valós számtengelyt! A valós számtengely végtelen számú valós számot tartalmaz mínusz végtelen és plusz végtelen között. A mínusz végtelen kevesebb a kevésnél, a plusz végtelen túl van a sokon. Itt is megtalálható a két pólus: a mínusz és a plusz, a rossz és a jó. Alapjában véve egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál, csak a mérleg két oldalát hivatott kiegyensúlyozni. Mint láttuk a számtengely végtelen számú valós számot tartalmaz, de ugyanakkor nincs az a rövidke kis intervallum benne, ami ne tartalmazna ugyanannyi valós számot.
Vegyük az egy és kettő közötti valós számok halmazát. Észrevehetjük, hogy ott van az 1,00…….01 szám és az 1,99999….9 szám. E két szám között végtelen számú valós szám létezik, vagyis ugyanannyi, mint mínusz végtelen és plusz végtelen. Ez a kis intervallum nagyon kicsi, de ebben is ott rejlik a valós számtengely nagysága. Mi emberek úgy viszonyulunk Istenhez, mint bármely véges valós szám a végtelenhez. A végtelenhez viszonyítva az 1 is ugyanannyi, mint az 1.000.000. Istenhez mérve a zseni is ugyanannyi, mint az egyszerű földműves. Lehet, hogy a földműves elért a nullától az egyig, de nullától egyig ott lapul a végtelen. A paraszt is tart a végtelenbe és a tudós is. Tudni kell azt is, hogy hiába haladnak a számtengelyen előre, mert sosem érhetik el a végtelent, bár egyre közelebb kerülnek hozzá. Talán az lenne a megoldás, ha magukban fedeznék fel a végtelent. Tudják, hogy nulláról indultak és ismerik a jelenlegi helyzetüket a számtengelyen. Két ismert határ között talán könnyebb felfedezni az oda beszorult végtelent, mint egy ismert és egy ismeretlen határ között (0,∞). Talán mi sem a csillagok közt kell keressük Istent, mert Ő teljes nagyságában bennünk is megvan. Ha el is érünk egy csillagot az égen, látni fogunk még több milliót. Ha választ kapunk egy kérdésre, újabb kérdések születnek bennünk. De mi értelme kérdezni, ha mi magunk vagyunk a válasz?