Sínek

Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)

Hagyaték

„…Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk…” Wass Albert - Hagyaték