Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik:
Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is.
Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent.
Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, "nem-én"-nek.
Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.
(Weöres Sándor - A teljesség fele)

Nagybetűs élet

Kiskoromban arra vágytam, hogy végre részem legyen a nagybetűs életből és hogy végre szabad felnőtt legyek, amikor nem parancsol nekem senki.
Hát most itt vagyok és nem parancsolnak nekem, de mégis rab vagyok. Nem szól bele senki az életembe és ez a legfájdalmasabb dolog: nincs kit hibáztassak magamon kívül.
Ritka az a pillanat amikor életnek lehet nevezni az általam végrehajtott létet. Azt érzem, hogy csak egy vegetáló mikroorganizmus vagyok egy bazinagy univerzumban.
Hogy mi értelme a létemnek? Nem tudom és mások sem tudnak használható tanácsot adni. Úgy érzem, hogy csak az oxigént pocsékolom és semmi hasznosat nem tudok tenni. Nem érzem, hogy szeretnének és én sem szeretem magam. Miért is szeretnék egy haszontalan dolgot?
Utálom a léleksorvasztó munkámat, a semmitmondó protokoll-kapcsolataimat és nem tudok kimozdulni ebből az áldatlan állapotból.
Keressek más munkát? Ha nincs célom, akkor vajon mi értelme bárminek is? És milyen célt tűzzek ki magamnak, ha eleve haszontalannak látok mindent?
Pedig régen tele voltam tervekkel, reményekkel. Bíztam az emberekben és az Istenben, de valami megszakadt bennem, szinte észrevétlenül. Elvesztettem minden kapaszkodót, cél nélkül lebegek a nagy semmiben.

Ki vagyok?

Gondolkodom, tehát vagyok?
Vagy talán csak nagy zajt csapok
S nem hallom a csendemet, csak a hamis énemet?

Ha minden kérget lehámozok,
A magomra rátalálok.
Hamis énnek érhetetlen,
De ott vagyok csak sérthetetlen,
Ahol most is mag vagyok.

Vagyok, aki mindig vagyok,
Létemből forrást fakasztok,
Fák nőnek ki belőlem, égig érők, vastagok,
madaraknak otthont adók.
ÉN csak egyre áradok, mindeneket befogadok,
Boldogságon is túl vagyok,
s látom már a gondolkodót,
átölelvén a halandót, adok neki maradandót.

Örökké vagy soha

Fiatalabb koromban néha akaratlanul belegondoltam, milyen is lehet elmúlni, megszűnni örökre. Ilyenkor mindig úrrá lett rajtam a szorongás, a félelem.
Máskor az örök élet reményével vigasztaltam magam, de az is félelmetes volt, amikor mélyebben belegondoltam. Arra gondoltam, hogy akármilyen jó is lesz, egyszer megunom. Ez az érzés is fájdalmas volt. Furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb: örökké lenni vagy többé soha nem lenni.
Ma már nem tudom elképzelni, milyen az örök halál. Nem tudom miért. Az örök élet gondolata is nagyon távol áll már tőlem. Csak egy megoldásom maradt, belefeledkezni az életbe és egyszerűen csak lenni. Itt és most. Mi mást tehetnék, hisz csak ez a pillanat létezik?