Ady-baj

Az éjjel kemény hiányérzet tört rám és én próbáltam megfejteni az okát. Ismét Ady Endre verse jutott eszembe:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?