Temetés

Temetésre megyünk egy nagy tömeggel. A szüleim is jönnek velem. Kicsit szomorúnak tűnnek, de szeretnék, ha minden botrány nélkül lezajlana. Kiderül, hogy az én temetésemre megyünk. Apropó, elég furán is érzem magam, nagyon le vagyok gyengülve. Megérkezünk a színhelyre, egy ismerős udvar a nagy kanyar mellett. Az udvaron van a ravatalom, elfoglalom helyem a koporsóba. De nem hosszan fekszem bele, csak beleülök keresztbe. Hallgatom a gyászszertartást. Hirtelen vizelési ingerem támad, ezért elmegyek a hátsó udvar kapujához és elvégzem a dolgomat. Addig a gyászoló egybegyűltek folytatják a ceremóniát. Vizelés után nem megyek vissza a helyemre, inkább leülök egy asztal mellé, ahol ismerősök vannak. Egy fiatal, ismerős lány rámborulva sír. Nem értem miért.
Fáradtnak érzem magam és várom már a halál pillanatát, ami leveszi rólam a súlyokat. De nem akar jönni. A gyászolók közül valaki szemrehányóan rám szól: ideje lenne meghalni vagy legalább belefeküdni a koporsóba, mert mindenki nem ér rá egész nap itt ülni.

Erre felébredtem és elmentem pisilni.

Visszafeküdtem és ugyanazon a környéken találtam magam. A kanyarban nagy baleset történt, sok autó összetört. Az én autóm valahogy megúszta a dolgot, de mégis egy kétlovas szekérrel mentem haza.

Hagyaték

Sokszor megfordult a fejemben egy ötlet a hagyatékommal kapcsolatban. Na de hogy jön most ide a hagyaték? Hisz fiatal vagyok még a halálhoz. Nos, voltak már nálamnál fiatalabbak is, akik elég idősnek bizonyultak a halálhoz. És természetesen nem lehet előre tudni, hogy mikor következik be az a várva várt, vagy éppen egyáltalán nem várt pillanat.
Az ötletem az volt, hogy megírom a hagyatékom szövegét és időzítem szétküldésre bizonyos embereknek. Tegyük fel, mindig időzítem egy három héttel későbbi időpontra és ha élek akkor majd újraidőzítem, mielőtt még szétküldődne. Ha már nem élek, akkor szét fog küldődni annak rendje és módja szerint. Milyen nagy dolog lenne: halálom után üzenhetnék az embereknek.
A szöveg tartalmát nem dolgoztam ki, de valahogy úgy kezdődne, hogy: Kedves X! Amikor ezt a levelet olvasod, akkor én valószínűleg már nem tartózkodom az élők sorában...

Aztán személyre szabottan folytatódna. Leírnám, hogy mivel bántott meg az illető életében és utána biztosítom róla, hogy ezeket megbocsátottam neki. A végén pedig én kérném a bocsánatot tőle, amiért sokszor megbántottam, és amiért elítéltem őt (akár gondolatban, akár szóban).

Az egész levél pofátlatnul őszinte lenne. Talán fel is háborodnának tőle első olvasáskor, ám a végén mégis elérném vele a célomat.

Most persze valami mást kell kitaláljak, mert ezzel az írásommal lelepleztem magam és lássuk be, lehetnek mellékhatásai is a dolognak. Ha véletlenül még életemben szétküldődne az üzenet, mert elfelejteném újraidőzíteni, vagy éppen kómába kerülnék, akkor gáz lenne. Lehet, hogy szereznék pár ellenséget, mert egy elő embernek sokkal nehezebb megbocsájtani, mint egy halottnak.

De ez a csel, amúgy is gyávaságom bizonyítéka lenne, mivel nem volt elég vér a pucámban, hogy életemben lerendezzem a kényes ügyeimet. Ej, pedig rengeteg kis és nagy dolog van, amit meg kell bocsájtanom, és amiért bocsánatot kell kérnem. Lehet, időm se lenne mind megoldani.

Újinfluenza

Egy ideje elkezdődött és még mindig tart a sertésinfluenza hisztéria. Igyekszem nem nézni tévét és nem olvasni híreket róla, de az ember nem lehet mentes a manipuláló információktól.
Értesülhetünk a médiából az újinfluenza tulajdonságairól: egy vírus okozza, a tünetei hasonlóak a hagyományos influenzáéhoz, de a szövődményeibe bele is lehet halni.

Ettől függetlenül manapság a Germán Új Medicináról olvasgatok, ami első látásra talán furcsa elméleteket tartalmaz, de ha az ember jobban megvizsgálja, nagyon is logikus rendszer.
A GNM azt mondja, hogy minden "betegség" (ami nem mérgezés, vagy nem örökölt nyavaja) egy bizonyos megrázkódtatással, konfliktussal indul. Kisebb konfliktusok kisebb elváltozásokat okoznak, súlyosabb konfliktusok akár rákot is.
Az Újmedicina emberei rendelkeznek egy térképpel is arról, hogy milyen típusú konfliktus, milyen típusú betegésget okozhat. A betegséget valójában nem is betegségnek nevezik, mert állítólag minden elváltozásnak biológiai értelme van.
Ha az ember rájön, hogy mi okozza a "betegségét" és ha sikerül azt feloldania, akkor az agy parancsot ad az elváltozás helyreállítására.

A GNM fórum influenzával kapcsolatos témája:

"A GNM Központban már több ezirányú esetfeltárás történt. Az "influenzások" konfliktusai: "Hideg idők járnak, útálom a hideget... Utálom beszívni a hideg levegőt... Félek, hogy megfázok a hidegtől... Félek, hogy elkapom az influenzát. (!)" Tipikusan orral, orr belsejével kapcsolatos konfliktus! A taknyolás pedig egyértelműen gyógyulási tünet."

http://www.ujmedicina.hu/forum/index.php/topic,105.0.html

Na és hogyan lehet ebbe belehalni? Egyszerű. Halálfélelmi konfliktus - ami érdekes módon tüdővel kapcsolatos elváltozásokat okozhat és véletlenül az újinfluenza szövődményei is többnyire tüdőben keletkeznek.

http://www.ujmedicina.hu/forum/index.php/topic,10.0.html


Tehát a képlet: az influenza minden ősszel megjelenik, amikor beállnak a hidegek (a vírus nyáron szabadságon van). És ha ez társul egy média általi félelemkeltéssel és halálhírekkel, akkor az emberek egy nagy része rettegni kezd. Mi van ha én is elkapom és belehalok? Halálfélelmi konfliktus -> szövődmények -> halál -> halálhírek -> halálfélelem -> még több halál.
Gazdasági szempontból persze jó, mert sok védőoltást el lehet adni és ez jót tesz a gyengélkedő GDP-nek.

Megjegyzés: még én sem vagyok 100%-ban meggyőződve a GNM igazságáról, de egyelőre nem találtam hibát az elméletben.
Ja, és engem is félelemmel töltött el a hír, amikor a tévében bemondták, hogy meghalt egy terhes (=áldott állapotban lévő) anyuka, de egyelőre nem hiszem, hogy egy vírus okozta.

Halál

A mai, önmagából kifordult ember nem szeret a halálról beszélni. Nagyon kényes témának tekintik és igyekeznek gyorsan elterelni a beszélgetést valamilyen más irányba. Struccpolitika.
Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket a halál nagyon is létezik. Életünk egyik legfontosabb része a születés mellett. Halál nélkül nincs értelme megszületni. Milyen is lenne, ha belélegeznénk a friss levegőt és magunkba kellene tartani a végtelenségig? Szükségünk van a kilégzésre a megkönnyebbüléshez.
Ha az ember saját haláláról beszél, akkor is kétségbeesik a hallgatóság és csak úgy sugárzik belőlük az ijedséggel társult sajnálat. Talán közel állnak hozzánk és félnek az elvesztésünktől vagy talán eszükbe jut a saját haláluk, amivel eddig nem igazán mertek szembenézni.
Tudom, tudom. Nagyon fájdalmas elveszíteni valakit akit szerettünk, tiszteltünk. És könnyezünk is, hogy megkönnyebüljünk. Így van ez rendjén.
De nem bújhatunk el a halál elől. Ez az egyetlen dolog, amiben biztosan részünk lesz a dolgok mai állása szerint. Nem tudjuk a pontos dátumát és ettől lesz igazán izgalmas. Nem számít, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek, bármelyik pillanatban elérkezhet hozzánk. Kapálózhatunk, harcolhatunk ellene, mégsem tudjuk megmenteni magunkat.
Ha úgysem nyerhetünk ellene, akkor én azt mondom: haljunk meg hősként, méltóságteljesen, gerincesen.
Amit a nagy Kaszás elvehet tőlünk azt előbb vagy utóbb ugyis elveszítjük. Igen drága testünket is, amit egész életünkben akkora becsben tartottunk. Hiába mumifikáltatjuk, amikor meghalunk az már nem a miénk.
Hiába szeretnénk elérni, hogy emlékünk tovább éljen. Akik emlékeznek ránk azok is meghalnak egyszer.
A mai világban a testünk a fontos, azért aggódunk, hogy szép legyen a sírunk, legyenek rajta virágok, legyen ki gondol ránk világításkor, legyen aki boldogan megemlékezik rólunk majd.
Ez az egoizmus legkifinomultabb formája.
Ha beleszólhatnék a saját temetési ceremóniámba szívesen megtennem, de úgysem hallgatnának rám.
Hiába mondanám, hogy ne pazarolják a fát koporsóra, hogy könnyebben tudjam visszaadni a testemet a természetnek, nem kellenek a csillogó-villogó temetkezési kellékek,
nem kellenek különleges virágok a síromra, elég ha egy fa vagy épp a zöld fű építkezik testemből.

Ami halandó bennünk, annak meg kell halnia.
De meggyőződésem, hogy van egy részünk, ami sosem született. Ami mindig VAN. Nem tudom megfogni, értelmemmel nem tudok közelíteni hozza, csak tudom, hogy VAN.

Örökké vagy soha

Fiatalabb koromban néha akaratlanul belegondoltam, milyen is lehet elmúlni, megszűnni örökre. Ilyenkor mindig úrrá lett rajtam a szorongás, a félelem.
Máskor az örök élet reményével vigasztaltam magam, de az is félelmetes volt, amikor mélyebben belegondoltam. Arra gondoltam, hogy akármilyen jó is lesz, egyszer megunom. Ez az érzés is fájdalmas volt. Furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb: örökké lenni vagy többé soha nem lenni.
Ma már nem tudom elképzelni, milyen az örök halál. Nem tudom miért. Az örök élet gondolata is nagyon távol áll már tőlem. Csak egy megoldásom maradt, belefeledkezni az életbe és egyszerűen csak lenni. Itt és most. Mi mást tehetnék, hisz csak ez a pillanat létezik?