Ima

Ha én lennék a keresztények istene, nem örülnék az olyan imáknak, amikben mindenféle magasztos jelzőt aggatnak rám. Egy láthatatlan lábbal fenékbe billenteném azon sunyi bárányaimat, akik azt hiszik, hogy hízelgéssel bármit is el lehet érni nálam. Ha viszont örömmel töltene el a sok dicsőítés, akkor magamba néznék egy picit és megkérdőjelezném saját istenségemet, hisz a hiúság nem lehet isteni tulajdonság.

Nyaklevest osztogatnék az önjelölt prófétáknak, akik fennhangon hirdetik, hogy megtaláltak engem: Héééé, ne légy már annyira öntelt barátom!
Akik félik a nevem és azért imádnak, azokhoz is lenne egy-két keresetlen szavam. Hát mi vagyok én, böbös?
A rímbe szedett imák mormolóit is leinteném: Miért kell a rím te gyermek? Azért, hogy nekem megfelelj vagy hogy könnyebb legyen megtanulni neked? Jaj, ti butuskák, semmit nem értetek.
A mennyiségi imáktól meg egyenesen falra másznék... Nem tudnál az olvasó helyett valami értelmeset csinálni teeee? A szomszédoddal békülj ki inkább, okoska...
A szentté avatási szertartásokba is belepofáznék: Nehogy már ti döntsék el ki a szent és ki nem... Majd ha meghaltok, akkor itt eldöntjük mi, oké?
Ha földi javakért könyörögnének, akkor verném a fejem a falba: Ezerszer megmondtam nektek, hogy ne kérjetek... Én vagyok az Isten, jobban tudom mi kell nektek. Ti a saját gondolataitok között fulladoztok, azt se tudjátok hol vagytok.

A templomban, az első helyeket elfoglaló farizeusokra is rászólnék: hé okoskák, én nem csak az oltárnál létezem, a hátsó padoknál is jelen vagyok. Hova tolakodtok, hm?
Aki pedig hátul áll arra is rászólnék: ne félj barátom, nem harapok. És ne gyere nekem azzal, hogy bűnös vagy... Ismerlek téged is, vámoskám...

Ha én lennék a keresztények istene, elfogadnám imának, ha valaki mélységes boldogságot és hálát érezne a naplemente látványától vagy a természet egyéb szépségétől.
Imának venném azt is, ha az ember nem várná a sültgalambot és tenne valamit saját és mások lelki üdvéért. Az is kedves lenne előttem, ha néha feláldozná a kényelmét másokért vagy akár haragos embereket békítene ki.
Tisztelném a névtelen adakozókat (akik nem vernék a mellüket még előttem sem), a hétköznapi hősöket, akik újra és újra felállnak és tovább mennek: igen, embereim vagytok.
Ima lenne számomra, ha az ember segítene olyanokon is, akik nem tudják viszonozni.
Ima lehet minden, ami hálát vált ki valakiből: egy jó zenész játéka, a földműves keresztvetése a bevetett búzaföld végénél, egy szomorú embernek adott mosoly, egy baráti kézfogás, egy szívből jövő könnycsepp, egy szerelmes csók, egy boldog gyerekkacagás, a friss kenyér illata, a rét virágai.


Ha én lennék az Isten, akkor lenne annyi humorérzékem, hogy nem küldeném egyből pokolra az öntelt férget, aki a helyembe képzeli magát.

Karma

A keleti tanokban létezik egy törvény, amit karmának neveznek. A karma a következmények törvénye, azaz minden tettünknek következménye van. Eszerint ha valakit bántunk, akkor meg kell tapasztaljuk azt is, hogy milyen ha minket bántanak. A jótetteink szintén visszatérnek hozzánk.

Keresztények között nem szabad említeni a karma szót, mert akkor furcsán néznek, hisz Jézus nem beszélt semmiféle karmáról... Vagy talán mégis?

"Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták." (Mt. 7,12)

És vannak még a bibliában hasonló kijelentések: "Ki mint vet, úgy arat", "Ki szelet vet, vihart arat".

A magyar népmesékben is van utalás a karma létezésére: "jó tett helyében jót várj".

Persze a vallások nem értenek egyet, mindenki zúgja a magáét, a másiké pedig baromság.
Az is lehet, hogy létezik egy univerzális vallás valahol a háttérben, amit az emberek éles elméje nem szabdalt ezer fele. A próféták és szentek talán ennek a vallásnak a hívei.

No mindegy, talán a Megbocsátás felszabadít minket a karma fogságából.