Más, mint másolat

Ha az ember a "más" szó rokon értelmű szavait keresi, első körben az eltérő, különböző szavak jutnak az eszébe, pedig lehet, hogy valami egészen mást akar kifejezni.
Ha jobban belegondolunk, akkor a jelentése nem más, mint egy másolás végterméke, azaz a másolt dolog mása. Eredeti és mása két különböző dolog, de valahol belül mégis ugyanaz. Ha lemásolunk egy könyvet szóról szóra, akkor két könyvet látunk, de mindkettő ugyanazt az üzenetet hordozza. Egy Picasso festményről készített másolat ugyanazt a hatást váltja ki a műkedvelő emberben (vagy az átvert, sznob milliomosban), mint az eredeti.
Egy másolat lehet tökéletlen is, ha a másolás folyamán hibák csúsznak be, de ez nem szűnteti meg az eredeti és mása közötti mély kapcsolatot.
Most képzeletben beléptem egy tükörszobába és szétnéztem. Sok hozzám hasonló fickót látok, vannak nálamnál kövérebbek és soványabbak, magasabbak és alacsonyabak. Már-már tömegiszonyom van, de lassan tudatosul bennem, hogy valójában egyedül vagyok a teremben, mindenki más csak a kivetülésem.
Ilyen alapon az én képem is lehet valaminek a tökéletlen kivetülése. A teremtőmnek nem volt más dolga, mint megalkotni a tükörrengeteg, ami millió másolatot hozott létre saját képéből, a torzító tükrök segítségével pedig elérte, hogy ne lehessen egyértelműen felismerni őt a mások alapján. Így olyan érzése van, mintha sokan lenne, ezért nem unatkozik...

"Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni, illetve élet-fölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe ( itt az ,,én" és a ,,más" szét nem választható ) : vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, ,,csodákba" ne keveredj."(W.Sándor).

Személyiség

A szem a lélek tükre. Tálán ezért van, hogy a szem szóból származik a személyiség szavunk.
Sajnos (vagy nem sajnos) egy olyan rendszerben élünk, ahol a személyiségünk nem tud mindentől függetlenül kifejlődni, csak külső dolgok, tanok, személyek viszonylatában. Nincs olyan földi ember, aki teljesen mentes lenne a ráépített, rosszabb esetben ráköpködött, ráhullott építőkockáktól.
A külső világ pedig egyéni, belső világokból rakódik össze. Ami kint, az van bent, ami bent, az van kint. A kint és a bent kölcsönhatásban van egymással. Az ember szidja a politikusokat, bankárokat, pedig a kapzsiságot, hatalomvágyat simán meg lehetne találni benne is. Az egyének építik fel azt a világot, ami kineveli magából a "rossz" embereket.
De mégis van remény, hisz egy belső, rejtett részünk észleli a "rosszat" és elítéli azt (attól eltekintve, hogy ez a "rossz" bennünk is megtalálható).
Nekünk csak az a dolgunk, hogy leszedjük magunkról a ránk rakódott salakot, leássunk a személyiségünk mélyére és megtaláljuk a forrást. Ha nincs kapcsolatunk a forrással (igazi önvalónkkal) minden tettünk hiábavaló, sőt, ártalmas. Árt a világnak, árt az egyénnek.

Vélemény, vélem én

Szokták mondani a véleményről, hogy olyan, mint a végbélnyílás, mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra. Ettől eltekintve én szívesen találkozok olyan emberekkel, akiknek saját véleményük van. És itt a hangsúly a sajáton van, mert a legtöbb embernek valaki más adja a véleményt.
A véleménnyel csak egy problémám van: az, hogy v betűvel kezdődik. A v betű pedig sajnos egy elválasztó betű (szárai is mutatják a szétválást). Ebből következik, hogy akinek véleménye van, az valamilyen szinten elválasztja magát másoktól.
A vélemény egy válaszfal, egy völgy, ami közénk és a vélemény nélküli emberek (vagy más véleménnyel rendelkezők) közé ékelődik.
Minél szilárdabb egy vélemény, annál mélyebb szakadékot alkot, ha pedig sok is van belőle, akkor a szakadék körbeér, és egy szigetet teremt. Egy szigetet, ahol csak magunk vagyunk.
Aztán magányunkban felsírunk. Miért nem lehetünk mi is szürke, boldog egerek? Miért nem hiszünk el mi is mindent a tévének, politikusoknak, orvosoknak, tudósoknak, papoknak, guruknak?


Végső elkeseredésünkben rászánjuk magunkat a hídépítésre.
Hidakat építünk véleménytől véleményig, a szürke, boldog egerek tengere fölött.

Nagyképűség

Miért is zavartak mindig a nagyképű emberek? Hát mert azt képzelik magukról, hogy fölöttem állnak, holott fölöttem nem állhat senki...
Talán tényleg igaz a mondás miszerint azt utáljuk másban, ami bennünk is megvan?

Személyiség

Azon tűnődöm, hogyan határoztuk meg magunkat születésünkkor, tudtunk-e magunkról egyáltalán? Mennyi idősen mondtuk ki először, hogy "én" és mit éreztünk akkor?

Talán kezdetben csak egy üres vászon voltunk, érzés és gondolat nélkül, de vajon éreztük-e akkor hogy létezünk?
Jelenleg, amit önmagamból ismerek az csak festék, amit az élet fröcskölt a vászonra. Minden, amit sajátnak hiszek, azt mások kenték rám. A körülmények formáltak egyedivé és megismételhetetlenné.
Ha letörlöm a sarat és cukormázat, akkor mi marad belőlem? Ki lesz az, aki letörli az utolsó csepp festéket is? Kivágom magam alatt a fát vagy ott maradok tisztán és tudni fogok magamról?

Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik:
Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is.
Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent.
Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, "nem-én"-nek.
Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.
(Weöres Sándor - A teljesség fele)

Teremtsünk blogot saját képmásunkra

Még semmit nem írtam az új blogomba és máris azon gondolkodom, hogy mi értelme lenne, ha írnék. Azt már tudom, hogy néha hasznos leírni a gondolataimat, mert olyan dolgokat is "kimondok" amiről én sem tudtam. Hogy ezt közzé kell-e tenni? Nos, ebben nem vagyok annyira biztos, bár az egomnak nagyon is jót tesz.
Az egom azt szeretné, ha sokan tudnának róla a világban és tisztelnék őt. Most persze úgy beszélek, mintha teljesen mentes lennék az egotól és mintha tőlem teljesen idegen entitásról írnék. Valójában én igenis ego vagyok, egy ego aki különböző cselekkel energiát akar gyűjteni a fennmaradásához. Hú, de nehéz... Igen, elismerem, hogy ego vagyok és ezzel a gesztussal még több tiszteletet várok el az olvasótól. Mert én ugye felismertem az álszemélyiséget és túlléptem rajta... (háháhá)
Ha tudom, hogy minden megnyilvánulásom az egotól bűzlik, akkor mégis miért írok? Mit akarok ezzel elérni? Észrevettem, hogy ha eléggé eggyé válok az írással, akkor eltűnök, mint ego és megszületek, mint valaki más. Erről a valakiről nem sokat tudok és szavakkal nem is nagyon lehet kifejezni, viszont kicsit kiterjedtebb mint az ego. Nincs szüksége a szereplésre, a jópofizásra, a megnyilvánulásra, ám mégis kiárad belőle valami különös intelligencia. Ebből tanulok én is néha, talán másnak is ad valamit. Hogy ki mit ért belőle az Ő dolga. Hogy én miért írom? Az én dolgom.

"Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; miden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. (...)"
(Weöres Sándor: Jóslás a trágyaönzönről)