A szeretet ünnepe ragyogó alkalom arra, hogy az emberek fenyőfákat vagdossanak halomra. A kereskedőknek ez jó, hisz pénzt kereshetnek, az egyszerű embereknek is jó, mert (csak) ettől lesz karácsonyi hangulat a családjukban. Ünnepek után az ember kidobja a fát az ablakon, a kereskedő is valamilyen módon megszabadul a nyakán maradt árútól.És az élet megy tovább.
Szegény székely testvéreim sem látták még be, hogy a fenyő többet ér az aranynál.
Szeretnének gyorsan meggazdagodni, lehetőleg kevés munkával, ezért elcserélik az igazi értéket hamis csillogásra.
Természetesen kapható már elő fenyőfa is, ami több évig is szolgálhatna karácsonyfaként aztán élhetne tovább a szabadban, de ez a lehetőség nem annyira izgi. Inkább le kell vágni a fát. Hát végülis a természet van értünk, nem? Mi pedig a teremtés koronái vagyunk, akik élünk és uralkodunk mindörökkön örökké a természet fölött. Vagy nem is örökké?
"Csak annyit kérek tőled, ha érted,
Hogy ne vágj ki minden fát,
Legalább néha-néha lazíts egy félórát.
Hogy magad alatt vágod, egyszer majd belátod,
Én már nem nézem.
Azt, hogy hallgass énrám ott fenn, a magas létrán,
Én már nem kérem."
