Társaság

Az ember társas lény, én mostanság mégis úgy kerülöm a társaságot, mint ördög a keresztfát. Bármennyire is fáradt vagyok, mindig van erőm kitalálni kifogásokat, amikkel kihúzhatom magam a társaságokból. S bár a kifogásaim átlászóak és fájdalmat is okozok egyeseknek vele, mégsem akarok változni.
Miért csinálom ezt? Kitudja. Az igazi oka számomra rejtély. Persze vannak magyarázataim, de nem meggyőzőek. Néha azzal a kifogással jövök, hogy most nincs erőm viselkedni. Ezt olyankor szoktam bedobni, amikor egy idősebb korosztállyal kellene időt tölteni. Ha túl fiatalokkal kell találkozni, akkor azzal védekezek, hogy nincs közös témánk, nincs miről beszélnünk. Amikor nem túl értelmesekkel kell társalogni akkor az a bajom, hogy nem tudok csak úgy fecsegni a semmiről. Az okosak/okoskodók is fárasztanak. A románok nyelvét nem beszélem valami jól, csak ha eleget ittam és feloldódott az ellenszenv alkoholban.
Azt is fel szoktam hozni kifogásként, hogy kopaszodom, ezért utalom magam és feltételezem, hogy más is utál és ha utál akkor minek társalogjunk...
Elszigetelődtem mindenkitől. Csak víz vesz körül, sehol egy kontinens.
Pedig sok jó tapasztalatom van. Egyszerű emberekkel sokat nevettem már, értelmesekkel jókat filóztam, fiatalok közt megfiatalodtam és új értelmet nyert az életem.
És mégis egyedül akarok lenni. Azaz nem akarok... Valójában társaságra vágyom és szinte ordítok, hogy valaki beszéljem már velem, hogy nézzen a szememben és lásson bennem testvért.
Szeressen, ahogy a 2 hónapos kutyakölykünk teszi, őszintén. Persze ehhez először nekem kellene lépni, én kéne szeressek. Pontosabban engedjem ki a szeretetemet (nyálasan hangzik, de nem az), mert van bennem, csak valamiért nem tud kijönni. Valamiért nem tudok kedveset mondani másoknak, pedig kikivánkozik. Gátol valami és nem tudom hogy mi. Szinte kínos kimondani a szépet.
Kevés ember előtt vagyok önmagam. Nem játszom meg magam, nem törekszem arra, hogy megfeleljek az elvárásaiknak, csak éppen elhallgatom azt, amit NAGYON EL KELLENE MONDJAK.
(erre bejött anyum és hozott nekem narancsot, közben eldugtam a böngésző ablakomat. látta hogy szomorú vagyok, ezért azt mondta, hogy "beszélgess, ne tartsd magadban". biztos csak a véletlen műve volt)

Hejhaj.

Kapcsolatok

Életünk során rengeteg dologgal és személlyel kerülünk kapcsolatba.Ha jobban belegondolunk rájöhetünk: a legtöbb kapcsolatunk üzleti. Az üzleti kapcsolatok persze eleve halálra vannak ítélve. Amint találunk egy jobb üzleti partnert, maris faképnél hagyjuk a régit.
A baráti kapcsolatainkat is az érdekek határozzák meg (vannak nemes-, és kevésbé nemes érdekek).
Szeretek(én) a barátaimmal lenni, mert olyan jó (nekem) velük beszélgetni, szórakozni. Ők is óhajtják az én társaságomat, jól érzik magukat velem, értékes embernek tartanak engem.
A szerelmi kapcsolataink sem mentesek az önzéstől és sokkal kifinomultabban álcázzák magukat.
Szeretek(én) vele lenni, szeretem (én) megcsókolni, szeretem (én) ha megcsókol. Már attól is boldog vagyok (én), ha boldognak látom őt.
Istennel való kapcsolatunk is pusztán üzleti, és ezt nem is nagyon burkolja a legszentebb imánk sem. Hízelgünk egy picit Neki, aztán kérünk cserében kenyeret minden napra. Aztán kérjük, hogy nézze el a hibáinkat, cserében mi is elnézzük a másét.
Mi betartjuk a parancsokat, szépen viselkedünk. Cserében nem várunk el mást, csak épp egy kis örök boldogságot a mennyek országában...
Lássuk be, hogy önző disznók vagyunk. Ez az első lépés. Addig semmi nem fog változni, amíg ezt el nem ismerjük. Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy mi mások vagyunk. Lehet, hogy ügyesebben, ravaszabbul verjük át magunkat mint más, de attól nem vagyunk jobbak.
Ha viszont belátjuk, hogy minden csakis rólunk szól, változhat valami.
Talán megszűnhetnek az elvárásaink másokkal szemben. Nem fogjuk elvárni, hogy mi fontosabbak legyünk nekik, mint ők maguknak. S talán felhagyunk a szeretet és elismerés kicsikarásával is.
A kapcsolatra csak addig van szükségünk, amíg felszínre nem jut minden rejtett érdek. Utána már a két fél valójában egy, nincs értelme kapcsolatról beszélni.