Látogatás a pokolban

Ma reggel hirtelen a pokolban találtam magam. Nem tudom, hogy mi sodorhatta arrafelé a tudatomat, de nagyon örültem, hogy megfigyelő vagyok és nem résztvevő.
Sok emberi testet láttam, meztelen férfi és női testeket, amelyek össze voltak fonódva egymással, mint a lárvák. Mozogtak, nyüzsögtek és hangokat adtak ki. Egyéni hangok voltak de összeolvadtak egy közös, öntudatlan zajjá. Az arcukon mámor volt, de nem az öröm mámora. Bizsergető volt a massza és már-már vonzott is engem, de visszatartott valami. Láttam ugyanis rajtuk, hogy közömbösek, elfásultak és már semmi sem adhat örömet nekik. Nem is lehet elvenni tőlük semmit, de adni se lehet nekik semmit, ami boldoggá teheti őket.
Az öntudatlan lelkek és testek halmaza egy homogén, alaktalan egyveleggé állt össze és együtt mozgott.
Egy adott pillanatban egy kezet láttam kiemelkedni a keverékből, amely segítségkérően könyörgött, hogy valaki húzza ki. A kézen egy egyszerű fémgyűrűt vettem észre, a gyűrűbe egy kereszt jele volt bevésve. Ekkor pillantottam meg a massza szélén két tisztább lelket, akik kétségbeesetten nézték a kezet. Ők is olyan gyűrűt viseltek, mint a segélykérő kéz. Izgatottan tanakodtak, hogy ki húzza ki közülük a kezet, de rémület látszott arcukon. Féltek, hogy ők is a szennygödör alaktalanságába simulnak és megszűnnek létezni.
Odamentem segíteni és egy erős, segítő kezet szerettem volna nyújtani a rászorulónak.
Megdöbbentem, mert észrevettem, hogy nincsen kezem és ezen iszonyatos felismerés visszapattintott az ágyamba: felébredtem.