Összeesküvések

 Aki azt mondja, hogy nincsenek összeeküvések, az nagyon naív ember, hisz tudjuk, hogy a pici gyerekek is néha összeesküdnek és kizárnak a játékból egy másik gyereket. Természetesen az ilyesmi létezik magasabb szinteken is, politikai szinten, de akár globális szinten is, létezhetnek globális tervek, melyek az emberiség szekerét egy bizonyos irányba akarják eltéríteni. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy a globális elit úgy meg tud szervezni egy világméretű tervet, hogy az senkinek nem tűnik fel és minden ország és közszereplő készségesen aszisztál hozza.

Persze mindig vannak olyan kis figyelmes, valódi elfoglaltság nélküli, messiástudattal rendelkező embertársaink, akik a kényelmes foteljükből észreveszik és feltárják ezeket a terveket.  Hála nekik!

Nézegetem egy fickó facebook oldalát, aki minden nap lehülyézi a birka, tudatlan, vallásos embereket, akik nem látják az igazságot, mert ugye mindenki agyhalott, lefizetett és/vagy az ördög szolgája. Bezzeg ő, a nagyon éleslátású, tisztában van az igazsággal. Más csillagrendszerből kapott üzeneteket is megoszt, tehát nem csak a földről szerzi az infókat. Bár ő nagyon logikusan tud gondolkodni, néha nála is becsúsznak hibák, amikor pl. az Erdély látványosságai oldal posztját megosztja, annak reményében, hogy majd egy dustert nyer karácsony este. Ez végülis teljesen logikus, hisz a Dacia gyár mindig is szerette promoválni a különálló Erdélyt, főleg a magyar nyelvű olvasok számára, hogy erősítse bennük az erdélyi identitást. 

Viccet félre téve, nagyon sok "okos" ember szabadult be a facebookra és ezek mindenben teljesen biztosak. Én pedig kőkorszaki balfasznak érzem magam, aki semmihez sem ért, lófaszt sem tud az oltásokról, meg az RNSről

2020, kemény év

 Ez az év eléggé lemerített, kimerített, padlóra tett és talán földön is ütött. Persze minden viszonylagos, van akinek az általam átélt dolgok nem jelentenének különösebb problémát, sőt, lehet, hogy mások sokkal súlyosabb helyzetben voltak és vannak, mégsem omlottak össze. Lehet, hogy én csak egy bugyutácska plázacica vagyok, akinek jó gazdag palija van és mégis sír, mert letörött a nemrég megcsináltatott körme.

Ez az év is azzal kezdődött, hogy édesanyám betegsége miatt jó néhány álmatlan éjszakám volt. A helyzete egyre csak romlott, kiderült, a csontáttét, majd a tüdő- és májdaganat. Az orvosok mostanság nem szoktak jósolni, de ha jósolnának, akkor túl sokat nem adnának neki.

Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy a feleségem állapotos, majd kiderült, hogy egy kislány lesz a két fiú után. Természetes, hogy örültem a dolgoknak, de amikor arra gondoltam, hogy édesanyám nem biztos megéri a kislányunk születését, akkor gombóc került a torkomba. 

Aztán nekifogtam a  házújrafödés projektnek, beszéltem a "szakemberekkel", aki azt mondták, hogy akár rögtön is nekifognak, mert épp ráérnek (február elején). Persze anyag nem volt, szóval futottam egy pár kört, amíg beszereztem a faanyagot, amivel neki lehet indulni a projektnek. Na, de aztán épp nem értek rá, ugyanis kimentek németbe fát metszeni, aztán amikor hazajöttek már karantén volt, az utcán sem lehetett sétálni, ha nem volt igazolás, szóval tolódott a dolog. Aztán jött a hosszú esős idő... Aztán a szakemberek mindig csak két hét múlva értek rá... Hívogattam telefonon, de az utóbbi időben már fel sem vették a telefont, hogy ne mind fárasszam... Pedig több pénzt is ígértem, csak jöjjenek már, de azt is leszarták.

Aztán 6 hónap szívás után, beszéltem egy másik csapattal, akik drágábbak, de jók és állítólag tisztességesek. Ők sem bíztattak azzal, hogy rögtön nekifognak, ami érthető is, de már ők se  nagyon veszik fel telefont. Lehet, valamiért utálnak engem ezek mind? Fel nem tudom fogni, hogy mi az Isten történik.... Szóval az év lassan eltelik és a fák foglalják a helyet az udvaron... Lehet el kell adjam az összes épületfát és még vagy tíz évig cserélgessem a cserepeket, hátha majd egyszer másabb világ lesz, amikor nem kell egy évet várni egy 7 napos munkára. Nyilván mindig lebegett a levegőbe az is, hogy anyum meghal és épp akkor hal meg, amikor már le lesz szedve a régi tető... Ez még rátett egy lapáttal az egészre. De fejben ezt még lehet fokozni... Ha épp akkor születik a kislányom és akkor hal meg anyum, amikor a tető le van szedve...:(

Persze annyira koncentráltam erre a nagy projektre, hogy minden mást hanyagoltam. Az udvar egy szemétdomb, a kert egy dzsungel, szinte semmit nem tudok felmutatni, amit megcsináltam volna, rendbe tettem volna. Ez a tény is elég rendesen letaglóz, ha belegondolok. Egy nagy töketlen senkinek érzem magam és ez nem jó érzés. Állítólag Isten így töketlenül is szeret, de én nem érzem semmit.

Végső soron lehet, hogy nem ezek voltak a legsúlyosabb fájdalmaim, hanem ami lélekben zajlik. Az elmúlás gondolata, az Isten keresése, a szellemi magány...  Vajon mi értelme ennek az egész cécónak, a születésnek, a halálnak, a betegségnek, a kötelességeknek, mindenféle erőlködésnek,  ha nincs egy nagyobb keret, amibe ezeket szépen bele lehet rakni és a helyükre kerülnek? Egész évben valamiféle hitet akartam magamra erőltetni, hogy ennek az egésznek van valami önmagamon túlmutató értelme. Eddig még nem sikerült teljesen meggyőznöm magam és Isten valamiért hallgat.Vagy én vagyok tök süket.

Vívódások

Ismét álmatlan éjszakáim vannak édesanyám miatt. Fájnak a csontjai már egy jó ideje és nem lehet tudni, hogy pontosan mi a probléma oka. Lehet, hogy nagyon durva csontritkulás, lehet, hogy csontáttét, vagy lehet valami más is. Úgy érzem, hogy a mi kis városunk elég gyengén áll orvoslás terén. Természetesen valemennyivel jobb a helyzet, mint Afrikában, de azért lenne mit fejlődni. Fejlődni lehetne infrastrukturális téren, orvosi eszközök terén is, de talán fontosabb lenne tudás terén fejlődni. A páciens felvilágosítása terén pedig óriásit lehetne javítani a mostani helyzeten. Jelenleg az állatorvos is több információt oszt meg a páciensével, mint az embert kezelő orvosok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az állatorvos több együttműködést vár el a betegétől, mint a "rendes" doktor.
Lehet, hogy túl sok filmet néztem és azért vannak ilyen elvárásaim. A filmekben mindig szépen leülnek a beteggel és felvázolják a lehetőségeket. Egyenlő félként kezelik a pácienst, tehát mindent elmondanak neki, amit tudnia kell. A lehetőségek közül maga a páciens választ, hisz ő is egy ember, aki döntéseket tud hozni az információk birtokában. A filmekben a páciens úgy jelenik meg mint tudatos entitás, akinek beleszólása van a dolgokba (a lehetőségekhez mérten). A balkáni orvoslásban a beteg inkább egy állat, vagy biológiai gép, aki defektes és javításra szorul, de amúgy neki annyi köze van az egészhez, mint egy autónak a szervízbe.
Biztos, hogy pácienstől is függ, hogy mennyire tudatosan foglalkozik a saját egészségével, de egy jó orvos rá tudná vezetni az erre nem hajlandó betegeit is. Mondjuk elmondaná neki, hogyan táplákozzon, hogyan mozogjon, hogyan gondolkodjon a betegségéről stb. Így talán a páciens azt hihetné, hogy neki is köze van a gyógyuláshoz és nem is tévedne  túl sokat.
Jelenleg úgy érzem, hogy az elkövetkező egy-két hónapban el fog dőlni édesanyám sorsa és készülnöm kell a legrosszabbra is. Ő mindig áldozat volt. Folyamatosan másokért dolgozott, másokat szolgált, magával mit sem törődve. Ebben a helyzetben is áldozatként szerepel. Azt látom, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát és nem is igazán reménykedik.
Én két évvel ezelőtt kértem az Istentől (akinek a létezésében nem mindig vagyok biztos), hogy adjon még neki legalább tíz évet viszonylagos egészségben, de úgy érzem, hogy ez az kérés nem biztos, hogy meghallgatásra talált. Persze lehet, hogy mégis és most azt mondogatja nekem, hogy: miért kételkedsz kicsinhitű.  Hát miért is kételkedek? azért, mert a mostani állapota minden, csak nem egészség. Kérem, és figyelem a jeleket az eligazodásomhoz... Mit kellene tegyek, hogyan kellene viszonyuljak ehhez az egészhez? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne omoljak én is össze, hogy a családom támaszkodni tudjon rám?

I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.

Emlékezés

Lehet, hogy már írtam régebb egy bizony cigánycsaládról, amelyik más, mint a többi. Amióta az eszem tudom, ez a család szegényen, de becsületesen élt. Akárkit megkérdezhetnénk a faluban, mindenki pozitívan nyilatkozna róluk. A családfő, aki maga is egy lapattant cigánytelepről származott, megmutatta, hogy ki lehet törni abból a közegből és nem az uzsoráskodás irányába, hanem a nehéz, de becsületes élet irányába. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek az érdeme, hogy ez a család más lett, mint a többi. Talán a feleségnek is köszönhető, hogy a jó úton tartotta a családot, de a család bármelyik tagjáról sugárzott a becsületesség. És ez akkora szó, hogy nem lehet csak úgy elmenni a téma mellett. Mert a cigány közösség 99.9%-áról egészen  másképp vélekedik a falu, mégpedig  úgy, hogy: ha reggel nem, este úgyis cigány.
Ez a család más. Becsületesen dolgoztak a szülők is, a gyerekek is. A lányuk a helyi iskolában jó tanuló volt, elvégezte a gimnáziumot és leérettségizett. És sokkal nehezebb dolga volt, mint egy "fehérnek", mert a közeg, ahonnan ő indult az egy lenézett, megbélyegzett közösség volt. Nyilvánvalóan ez a közösség jogosan volt megbélyegezve, hisz nem beszélhetünk előítéletről, inkább pár száz éves tapasztalatról. Ebből a megbélyegzett közösségből kitörni csak az igazán nagy emberek képesek.
A szomorú az egészben, hogy a családfő pár hete önként vetett véget az életének, ami egy kicsit fáj nekem is. Tudom, hogy beteg volt és nagyon szenvedett, talán orvoshoz sem nagyon akart menni egy megvetett közösség tagjaként, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy egy becsületes, munkás  élet után az utolsó száz méteren adta fel a harcot. Ha létezik túlvilág és valamiféle igazság a létben, akkor úgy gondolom, hogy értékelve lesz az az erőfeszítés, amit Ő kifejtett az élete során.

Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

• mozgás - zéró, 
• emberi kapcsolatok - zéró, 
• pozitív ingerek az élettől - zéró. 
• életkedv - zéró
• energia - zéró
• szabadidő - zéró
• alkotás öröme - zéró
• pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 

Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/