2020, kemény év

 Ez az év eléggé lemerített, kimerített, padlóra tett és talán földön is ütött. Persze minden viszonylagos, van akinek az általam átélt dolgok nem jelentenének különösebb problémát, sőt, lehet, hogy mások sokkal súlyosabb helyzetben voltak és vannak, mégsem omlottak össze. Lehet, hogy én csak egy bugyutácska plázacica vagyok, akinek jó gazdag palija van és mégis sír, mert letörött a nemrég megcsináltatott körme.

Ez az év is azzal kezdődött, hogy édesanyám betegsége miatt jó néhány álmatlan éjszakám volt. A helyzete egyre csak romlott, kiderült, a csontáttét, majd a tüdő- és májdaganat. Az orvosok mostanság nem szoktak jósolni, de ha jósolnának, akkor túl sokat nem adnának neki.

Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy a feleségem állapotos, majd kiderült, hogy egy kislány lesz a két fiú után. Természetes, hogy örültem a dolgoknak, de amikor arra gondoltam, hogy édesanyám nem biztos megéri a kislányunk születését, akkor gombóc került a torkomba. 

Aztán nekifogtam a  házújrafödés projektnek, beszéltem a "szakemberekkel", aki azt mondták, hogy akár rögtön is nekifognak, mert épp ráérnek (február elején). Persze anyag nem volt, szóval futottam egy pár kört, amíg beszereztem a faanyagot, amivel neki lehet indulni a projektnek. Na, de aztán épp nem értek rá, ugyanis kimentek németbe fát metszeni, aztán amikor hazajöttek már karantén volt, az utcán sem lehetett sétálni, ha nem volt igazolás, szóval tolódott a dolog. Aztán jött a hosszú esős idő... Aztán a szakemberek mindig csak két hét múlva értek rá... Hívogattam telefonon, de az utóbbi időben már fel sem vették a telefont, hogy ne mind fárasszam... Pedig több pénzt is ígértem, csak jöjjenek már, de azt is leszarták.

Aztán 6 hónap szívás után, beszéltem egy másik csapattal, akik drágábbak, de jók és állítólag tisztességesek. Ők sem bíztattak azzal, hogy rögtön nekifognak, ami érthető is, de már ők se  nagyon veszik fel telefont. Lehet, valamiért utálnak engem ezek mind? Fel nem tudom fogni, hogy mi az Isten történik.... Szóval az év lassan eltelik és a fák foglalják a helyet az udvaron... Lehet el kell adjam az összes épületfát és még vagy tíz évig cserélgessem a cserepeket, hátha majd egyszer másabb világ lesz, amikor nem kell egy évet várni egy 7 napos munkára. Nyilván mindig lebegett a levegőbe az is, hogy anyum meghal és épp akkor hal meg, amikor már le lesz szedve a régi tető... Ez még rátett egy lapáttal az egészre. De fejben ezt még lehet fokozni... Ha épp akkor születik a kislányom és akkor hal meg anyum, amikor a tető le van szedve...:(

Persze annyira koncentráltam erre a nagy projektre, hogy minden mást hanyagoltam. Az udvar egy szemétdomb, a kert egy dzsungel, szinte semmit nem tudok felmutatni, amit megcsináltam volna, rendbe tettem volna. Ez a tény is elég rendesen letaglóz, ha belegondolok. Egy nagy töketlen senkinek érzem magam és ez nem jó érzés. Állítólag Isten így töketlenül is szeret, de én nem érzem semmit.

Végső soron lehet, hogy nem ezek voltak a legsúlyosabb fájdalmaim, hanem ami lélekben zajlik. Az elmúlás gondolata, az Isten keresése, a szellemi magány...  Vajon mi értelme ennek az egész cécónak, a születésnek, a halálnak, a betegségnek, a kötelességeknek, mindenféle erőlködésnek,  ha nincs egy nagyobb keret, amibe ezeket szépen bele lehet rakni és a helyükre kerülnek? Egész évben valamiféle hitet akartam magamra erőltetni, hogy ennek az egésznek van valami önmagamon túlmutató értelme. Eddig még nem sikerült teljesen meggyőznöm magam és Isten valamiért hallgat.Vagy én vagyok tök süket.

Vívódások

Ismét álmatlan éjszakáim vannak édesanyám miatt. Fájnak a csontjai már egy jó ideje és nem lehet tudni, hogy pontosan mi a probléma oka. Lehet, hogy nagyon durva csontritkulás, lehet, hogy csontáttét, vagy lehet valami más is. Úgy érzem, hogy a mi kis városunk elég gyengén áll orvoslás terén. Természetesen valemennyivel jobb a helyzet, mint Afrikában, de azért lenne mit fejlődni. Fejlődni lehetne infrastrukturális téren, orvosi eszközök terén is, de talán fontosabb lenne tudás terén fejlődni. A páciens felvilágosítása terén pedig óriásit lehetne javítani a mostani helyzeten. Jelenleg az állatorvos is több információt oszt meg a páciensével, mint az embert kezelő orvosok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az állatorvos több együttműködést vár el a betegétől, mint a "rendes" doktor.
Lehet, hogy túl sok filmet néztem és azért vannak ilyen elvárásaim. A filmekben mindig szépen leülnek a beteggel és felvázolják a lehetőségeket. Egyenlő félként kezelik a pácienst, tehát mindent elmondanak neki, amit tudnia kell. A lehetőségek közül maga a páciens választ, hisz ő is egy ember, aki döntéseket tud hozni az információk birtokában. A filmekben a páciens úgy jelenik meg mint tudatos entitás, akinek beleszólása van a dolgokba (a lehetőségekhez mérten). A balkáni orvoslásban a beteg inkább egy állat, vagy biológiai gép, aki defektes és javításra szorul, de amúgy neki annyi köze van az egészhez, mint egy autónak a szervízbe.
Biztos, hogy pácienstől is függ, hogy mennyire tudatosan foglalkozik a saját egészségével, de egy jó orvos rá tudná vezetni az erre nem hajlandó betegeit is. Mondjuk elmondaná neki, hogyan táplákozzon, hogyan mozogjon, hogyan gondolkodjon a betegségéről stb. Így talán a páciens azt hihetné, hogy neki is köze van a gyógyuláshoz és nem is tévedne  túl sokat.
Jelenleg úgy érzem, hogy az elkövetkező egy-két hónapban el fog dőlni édesanyám sorsa és készülnöm kell a legrosszabbra is. Ő mindig áldozat volt. Folyamatosan másokért dolgozott, másokat szolgált, magával mit sem törődve. Ebben a helyzetben is áldozatként szerepel. Azt látom, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát és nem is igazán reménykedik.
Én két évvel ezelőtt kértem az Istentől (akinek a létezésében nem mindig vagyok biztos), hogy adjon még neki legalább tíz évet viszonylagos egészségben, de úgy érzem, hogy ez az kérés nem biztos, hogy meghallgatásra talált. Persze lehet, hogy mégis és most azt mondogatja nekem, hogy: miért kételkedsz kicsinhitű.  Hát miért is kételkedek? azért, mert a mostani állapota minden, csak nem egészség. Kérem, és figyelem a jeleket az eligazodásomhoz... Mit kellene tegyek, hogyan kellene viszonyuljak ehhez az egészhez? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne omoljak én is össze, hogy a családom támaszkodni tudjon rám?

I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.

Emlékezés

Lehet, hogy már írtam régebb egy bizony cigánycsaládról, amelyik más, mint a többi. Amióta az eszem tudom, ez a család szegényen, de becsületesen élt. Akárkit megkérdezhetnénk a faluban, mindenki pozitívan nyilatkozna róluk. A családfő, aki maga is egy lapattant cigánytelepről származott, megmutatta, hogy ki lehet törni abból a közegből és nem az uzsoráskodás irányába, hanem a nehéz, de becsületes élet irányába. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek az érdeme, hogy ez a család más lett, mint a többi. Talán a feleségnek is köszönhető, hogy a jó úton tartotta a családot, de a család bármelyik tagjáról sugárzott a becsületesség. És ez akkora szó, hogy nem lehet csak úgy elmenni a téma mellett. Mert a cigány közösség 99.9%-áról egészen  másképp vélekedik a falu, mégpedig  úgy, hogy: ha reggel nem, este úgyis cigány.
Ez a család más. Becsületesen dolgoztak a szülők is, a gyerekek is. A lányuk a helyi iskolában jó tanuló volt, elvégezte a gimnáziumot és leérettségizett. És sokkal nehezebb dolga volt, mint egy "fehérnek", mert a közeg, ahonnan ő indult az egy lenézett, megbélyegzett közösség volt. Nyilvánvalóan ez a közösség jogosan volt megbélyegezve, hisz nem beszélhetünk előítéletről, inkább pár száz éves tapasztalatról. Ebből a megbélyegzett közösségből kitörni csak az igazán nagy emberek képesek.
A szomorú az egészben, hogy a családfő pár hete önként vetett véget az életének, ami egy kicsit fáj nekem is. Tudom, hogy beteg volt és nagyon szenvedett, talán orvoshoz sem nagyon akart menni egy megvetett közösség tagjaként, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy egy becsületes, munkás  élet után az utolsó száz méteren adta fel a harcot. Ha létezik túlvilág és valamiféle igazság a létben, akkor úgy gondolom, hogy értékelve lesz az az erőfeszítés, amit Ő kifejtett az élete során.

Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

• mozgás - zéró, 
• emberi kapcsolatok - zéró, 
• pozitív ingerek az élettől - zéró. 
• életkedv - zéró
• energia - zéró
• szabadidő - zéró
• alkotás öröme - zéró
• pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 

Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/

Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?