Már régebben is érdekesnek találtam Placebohatást, de az utóbbi napokban időt is tudtam szakítani az ismereteim elmélyítésére. Az emberek csak legyinteni szoktak rá, hogy á, ez csak placebo, nem igazi gyógyszer. Pedig ez lenne a legigazibb gyógyszer, ha pontosan ismernénk a hatásmechanizmusát és ezt használnánk is a gyógyításban.
Azon a tényen én is meglepődtem, hogy akkor is működik a placebohatás, ha elmondják az embernek, hogy placebot kap. Azt is bizonyították, hogy állatoknál is működik, pl. kutyáknál, ha előtte kondicionálják őket a "rendes" gyógyszerrel.
Úgy döntöttem, hogy ki fogom próbálni a placebot a migrénes fejfájásom megszüntetésére. Szokás szerint szólok az asszonynak, hogy adjon már nekem egy tablettát, mert fáj a fejem. Erre ő ad egy tablettát, amit beveszek és eláll a fejfájásom. Ez a terv. Már várom a következő migrénes rohamot, hogy tudjam kipróbálni a placebot ( ha soha többé nem lesz migrénes rohamom, azt sem bánom :))
A homeopátiát nagyon üldözik a "felvilágosult" emberek, pedig értelmesen használva, szerintem lenne helye az orvoslásban. Hogy nincs benne hatóanyag? És mégis pénzt kérnek érte? Na és... Ha ingyen lenne, akkor biztos nem hatna, mert belénk van égve, hogy olcsó húsnak híg a leve. Az is előnynek számít, hogy köztudottan nincs mellékhatása, így nem képzelünk be magunknak semmi másodlagos hatást.
A modern gyógyszerek hatása is két komponensből áll össze: valódi hatás + placebo hatás. És az a durva, hogy ha megvizsgálnánk a két komponenst, nem biztos, hogy a valódi hatás lenne a nagyobb. Mert ha az ember tudja, hogy az X nevű fájdalomcsillapító neki mindig hat és gyorsan hat, akkor biztosra vehető, hogy esetében a placebohatás jelentős mértékű. Talán ezért történik meg, hogy már 5 perc múlva kezd hatni a gyógyszer, pedig a felszívódáshoz több idő kell. Sok öregasszonyon segítene, ha egy okos, bölcs doktor felírna nekik valami fehér tablettát és az mondaná, hogy ez a legerősebb a piacon és már 5 perc alatt hat.
A rák kapcsán is van egy olyan jelenség, amit spontán remissziónak neveznek. Ez kb. azt jelenti, hogy konvencionális kezelés nélkül a daganat elkezd visszahúzódni és adott esetben teljesen el is tűnik. Az orvosok szerint ez a jelenség nagyon ritka, de ezt csak azért mondják, mert nem tudnak logikusan gondolkodni. Szerintem ez a jelenség nagyon gyakori. Miért mondom ezt én, aki lófaszt sem tudok a rákról?
Tegyük fel 100 beteget kemoval kezelnek és ebből 70 meggyógyul, 30 nem. A 30-ra azt mondják az orvosok, hogy sajnos náluk nem hatott a szer, ezért meghaltak. Eddig tiszta. A 70 túlélőről honnan tudják, hogy náluk hatott a szer? Pontosabban fogalmazva, honnan tudják, hogy esetükben a szer hatott és nem valami más? Ezer más tényező hathatott. Pl. az illető életmódott váltott, átértékelte az életét, másképp táplálkozik, minden nap meditál és vizualizálja, hogy egészséges, esetleg kemo alatt elképzelte, hogy a szer, ami épp belefolyik, teljesen meggyógyítja?
Nem lehet, hogy valami beindította az öngyógyítási folyamatot és a kemo ellenére is meg tudtak gyógyulni? Ha logikusan gondolkodnának, akkor feltennék ezeket a kérdéseket, de a többségük droid vagy nem mer lázadni a rendszer ellen.
Na, ezért mondom, hogy az orvosok becslése a spontán remisszió gyakoriságáról(1:100000-hez) téves.
2019. március 22., péntek
2019. március 19., kedd
Egész-ség
Az a típus vagyok, aki mindig keresi a dolgok értelmét. Néha én sem vagyok biztos abban, hogy van bármiféle értelem a dolgok mögött, de szeretem azt hinni, hogy van. Egy biztos: mindennek oka van. Bennem inkább az a kérdés merül fel, hogy van-e a dolgoknak célja? Ha valaki megbetegszik, annak csupán oka van vagy netán célja is? Lehet valami egyetemes célja? Vagy csak kis, általunk belemagyarázott célja van?
Elemezve édesanyám súlyos betegségét, biztos vagyok benne, hogy egy halom testi és lelki ok vezetett ehhez a helyzethez és az a szomorú, hogy ezeket az okokat talán láttuk is folyamatosan, csak épp nem törődtünk velük.
Ha van célja a dolgoknak, akkor a betegségnek mi lehet a célja? Lehet, hogy az a célja, hogy rámutasson, hogy nem jó úton járunk, nem megfelelő módon élünk. Nem törődünk a testünkkel, az érzéseinket magunkba fojtjuk, idegeskedünk, stresszelünk, neheztelünk.
Anyum esetében azt látom, hogy még most sem tanult túl sokat ebből a helyzetből. Apróbb változások vannak az életszemléletében, de nem érzem az áttörő, elsöprő változást. És részben értem is, mert a modern orvostudomány rátesz egy jó pár lapáttal a problémáira. Ezek az orv-osok nem igazán mondanak neki semmit. Nem mondják mit egyen, min változtasson, mire figyeljen stb. Csak adják neki az anyagot, aztán lesz valami. Úgy állítják be a helyzetet, mintha az ember nem lenne felelős a saját egészségéért, mintha csak a külső véletlenek játékszerei lennénk. Épp ezért, a gyógyulás folyamatában sem vállalhatunk aktív szerepet, hisz áldozatok vagyunk és talán a szerek megoldják a problémát.
Azon is elgondolkodtam, hogy az anyum betegsége nekem is akar-e valamit üzenni. Talán így negyvenhez közeledve érdemes lenne nekem is kicsit törődni a saját testi és mentális egészségemmel? Lehet, hogy nem ártana.
Ezért döntöttem el idén, január 3-án, hogy nem eszek cukrot (sütit, cukros leveket, csokit, stb). Azóta sikeresen tartom ezt a fogadalmat, már nem kívánom a csokit sem, pedig azelőtt minden második nap betoltam az arcomba egy táblával. Úgy érzem, hogy eredménye is van, hisz azóta nincsenek olyan durva érzelmi kilengéseim és az sem elhanyagolható szempont, hogy több mint 7 kilót le is adtam.
Hogy ez mennyit segít az egészségi állapotom fenntartásában, azt nem tudom megítélni, de jól esik az érzés, hogy nálam van az irányítás (vagy az irányítás illúziója) és tehetek valamit önmagamért és ezáltal a családomért.
Elemezve édesanyám súlyos betegségét, biztos vagyok benne, hogy egy halom testi és lelki ok vezetett ehhez a helyzethez és az a szomorú, hogy ezeket az okokat talán láttuk is folyamatosan, csak épp nem törődtünk velük.
Ha van célja a dolgoknak, akkor a betegségnek mi lehet a célja? Lehet, hogy az a célja, hogy rámutasson, hogy nem jó úton járunk, nem megfelelő módon élünk. Nem törődünk a testünkkel, az érzéseinket magunkba fojtjuk, idegeskedünk, stresszelünk, neheztelünk.
Anyum esetében azt látom, hogy még most sem tanult túl sokat ebből a helyzetből. Apróbb változások vannak az életszemléletében, de nem érzem az áttörő, elsöprő változást. És részben értem is, mert a modern orvostudomány rátesz egy jó pár lapáttal a problémáira. Ezek az orv-osok nem igazán mondanak neki semmit. Nem mondják mit egyen, min változtasson, mire figyeljen stb. Csak adják neki az anyagot, aztán lesz valami. Úgy állítják be a helyzetet, mintha az ember nem lenne felelős a saját egészségéért, mintha csak a külső véletlenek játékszerei lennénk. Épp ezért, a gyógyulás folyamatában sem vállalhatunk aktív szerepet, hisz áldozatok vagyunk és talán a szerek megoldják a problémát.
Azon is elgondolkodtam, hogy az anyum betegsége nekem is akar-e valamit üzenni. Talán így negyvenhez közeledve érdemes lenne nekem is kicsit törődni a saját testi és mentális egészségemmel? Lehet, hogy nem ártana.
Ezért döntöttem el idén, január 3-án, hogy nem eszek cukrot (sütit, cukros leveket, csokit, stb). Azóta sikeresen tartom ezt a fogadalmat, már nem kívánom a csokit sem, pedig azelőtt minden második nap betoltam az arcomba egy táblával. Úgy érzem, hogy eredménye is van, hisz azóta nincsenek olyan durva érzelmi kilengéseim és az sem elhanyagolható szempont, hogy több mint 7 kilót le is adtam.
Hogy ez mennyit segít az egészségi állapotom fenntartásában, azt nem tudom megítélni, de jól esik az érzés, hogy nálam van az irányítás (vagy az irányítás illúziója) és tehetek valamit önmagamért és ezáltal a családomért.
2019. március 12., kedd
Klíma
Nehéz nem észrevenni, hogy mennyit változott a klíma az utóbbi tíz évben. Már a zord csíki időjárás sem a régi, enyhébbek a telek, melegebbek a nyarak. Na és? Az emberek vállat vonnak és élik tovább a kis életüket. Sőt, még örülnek is, hogy kevesebbet kell fűteni télen és többször lehet strandra menni nyáron. Észrevettem, hogy a humanoidok 90%-a utálja az esőt. Ha szavazni lehetne róla, akkor soha többé nem lenne eső. Ilyen körülmények között, hogy legyen kedve az esős időnek erre jönni? Ha nem fogadják szívesen, inkább nem is jön.
Azt érzem, hogy egyre jobban elszakadunk a valóságtól. Már nem is tudatosul bennünk, hogy víz nélkül nincs élet. Egykedvűen nyugtázzuk hogy az Olt folyó már lassan csak egy patak. Nem törődünk azzal sem, hogy már sok éve nem alakulnak ki helyi esők sem a környéken. Miért érdekelne ez minket? A kauflandban van víz is, élelmiszer is. Ismeretség nélkül is be lehet szerezni, csak pénz legyen.
A klímakatasztrófa bekövetkezését már csak egy isteni csoda tudná megakadályozni, de úgy tűnik, hogy Isten nem akar ebbe beleszólni, együk csak meg amit főztünk.
A kis istenek (politikusok) ha akarnának sem tudnának semmit tenni ez ügyben, mert olyan vezért nem fogunk megszavazni, aki a kényelmi szintünket vissza akarja állítani egy középkori szintre.
Természetesen a mai politikusok nem is terveznek túl hosszú távra, nekik bőven elég egy mandátumnyi idő.
És mit várhatunk az emberektől? A tömegek egyre mélyebbre süllyednek és már emberi mivoltukat is levetkőzték. Néhány kivetéles egyed megpróbál küzdeni és Rambo módjára szembeszáll az árral. Na ők azok, akik hülyének vannak nézve a balfasz aljanép által. Csak a nagyon erős jellemek képesek ideig-óráig a széllel szembe pisilni.
Én csak egy gerillaharcosnak mondanám magam ebben az ügyben. Nyíltan nem vállalom a harcot, mert túl érzékeny vagyok. Ha egy balfasz azt mondja, hogy én vagyok a balfasz, akkor rosszul érzem magam és magamba roskadok. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy egy egész falu véleményét befolyásolni tudjam, így csak titkos akciókat szervezek: fákat, bokrokat ültetek elvadult helyeken, mindenféle magokat hintek el a patakpartokon található szeméttelepeken.
Hogy milyen életteret hagyunk a gyerekeinkre? Inkább nem is akarok belegondolni.
Azt érzem, hogy egyre jobban elszakadunk a valóságtól. Már nem is tudatosul bennünk, hogy víz nélkül nincs élet. Egykedvűen nyugtázzuk hogy az Olt folyó már lassan csak egy patak. Nem törődünk azzal sem, hogy már sok éve nem alakulnak ki helyi esők sem a környéken. Miért érdekelne ez minket? A kauflandban van víz is, élelmiszer is. Ismeretség nélkül is be lehet szerezni, csak pénz legyen.
A klímakatasztrófa bekövetkezését már csak egy isteni csoda tudná megakadályozni, de úgy tűnik, hogy Isten nem akar ebbe beleszólni, együk csak meg amit főztünk.
A kis istenek (politikusok) ha akarnának sem tudnának semmit tenni ez ügyben, mert olyan vezért nem fogunk megszavazni, aki a kényelmi szintünket vissza akarja állítani egy középkori szintre.
Természetesen a mai politikusok nem is terveznek túl hosszú távra, nekik bőven elég egy mandátumnyi idő.
És mit várhatunk az emberektől? A tömegek egyre mélyebbre süllyednek és már emberi mivoltukat is levetkőzték. Néhány kivetéles egyed megpróbál küzdeni és Rambo módjára szembeszáll az árral. Na ők azok, akik hülyének vannak nézve a balfasz aljanép által. Csak a nagyon erős jellemek képesek ideig-óráig a széllel szembe pisilni.
Én csak egy gerillaharcosnak mondanám magam ebben az ügyben. Nyíltan nem vállalom a harcot, mert túl érzékeny vagyok. Ha egy balfasz azt mondja, hogy én vagyok a balfasz, akkor rosszul érzem magam és magamba roskadok. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy egy egész falu véleményét befolyásolni tudjam, így csak titkos akciókat szervezek: fákat, bokrokat ültetek elvadult helyeken, mindenféle magokat hintek el a patakpartokon található szeméttelepeken.
Hogy milyen életteret hagyunk a gyerekeinkre? Inkább nem is akarok belegondolni.
2019. március 5., kedd
Életmű vs. halál
A nehéz helyzetek, az embertelen körülmények néha emberfeletti dolgokat tudnak kihozni egyes személyekből. Tapasztalataim szerint hasonló a helyzet a növénytermesztésben is, hiszen sokkal jobb íze van annak a paradicsomnak, amelyik egyedül, támogatás nélkül harcol meg az ellenséges környezeti viszonyokkal. Természetesen nem minden paradicsom éli túl a harcot, de amelyik túléli, annak az íze fennséges.
Az emberek közül sem mindenki éli túl az élet harcát. Van, aki ténylegesen meghal és van, aki bár fizikailag él, belül halott.
Tegnap jött a hír, hogy öngyilkos lett a Prodigy énekese. Nem nagyon ismertem a fickót, mert én soha nem hallgattam ilyen "zenét". A hír hallatán persze megnéztem pár youtube videot és elégedetten nyugtáztam, hogy nem vesztettem semmit. Véleményem szerint ez az ember nem most halt meg, hanem sokkal korábban.
Néha előfordul olyan eset is, amikor egy művész valami szépet és jót is letett az asztalra és úgy lett öngyilkos. Ilyenkor természetesen ledöbbenek és elgondolkodok, mert ez olyan, mintha a pincer egész este kedvesen, szépen kiszolgálna, majd a végén felkuporodna az asztalra és odaszarna. Egy ilyen eset mindenképp gondolkodásra késztet, hisz nehéz eldönteni, hogy az életműve volt-e hazug, vagy igaz volt, csak az utolsó pillanatban kattant meg valamitől?
Na, a Prodigy énekese nem ez a kategória. Persze most is gondolkodok picit a helyzeten, de inkább a rajongókat próbálom megérteni. Vajon mit láttak ebben az együttesben és ebben az emberben? Valószínűleg hasonló volt a helyzet a Linkin Park énekesével is, bár az ő zenéjük egy adott korszakomban még tetszett is.
Más a helyzet pl. Robin Williams-el, ő is öngyilkos lett, de az életműve egyáltalán nincs összhangban a halálával.
Az emberek közül sem mindenki éli túl az élet harcát. Van, aki ténylegesen meghal és van, aki bár fizikailag él, belül halott.
Tegnap jött a hír, hogy öngyilkos lett a Prodigy énekese. Nem nagyon ismertem a fickót, mert én soha nem hallgattam ilyen "zenét". A hír hallatán persze megnéztem pár youtube videot és elégedetten nyugtáztam, hogy nem vesztettem semmit. Véleményem szerint ez az ember nem most halt meg, hanem sokkal korábban.
Néha előfordul olyan eset is, amikor egy művész valami szépet és jót is letett az asztalra és úgy lett öngyilkos. Ilyenkor természetesen ledöbbenek és elgondolkodok, mert ez olyan, mintha a pincer egész este kedvesen, szépen kiszolgálna, majd a végén felkuporodna az asztalra és odaszarna. Egy ilyen eset mindenképp gondolkodásra késztet, hisz nehéz eldönteni, hogy az életműve volt-e hazug, vagy igaz volt, csak az utolsó pillanatban kattant meg valamitől?
Na, a Prodigy énekese nem ez a kategória. Persze most is gondolkodok picit a helyzeten, de inkább a rajongókat próbálom megérteni. Vajon mit láttak ebben az együttesben és ebben az emberben? Valószínűleg hasonló volt a helyzet a Linkin Park énekesével is, bár az ő zenéjük egy adott korszakomban még tetszett is.
Más a helyzet pl. Robin Williams-el, ő is öngyilkos lett, de az életműve egyáltalán nincs összhangban a halálával.
2019. február 23., szombat
Migrén
Aki még nem ismeri a migrénes fejfájást az adjon hálát a fennvalónak. Ez a rémálom nem is hasonlít a sima fejfájáshoz. Amikor nagy ritkán csak egy sima fejfájásom van, akkor mély hálát érzek érte... Kb. 7 évvel ezelőtt kezdődött és akkor még nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Ha nem éreztem jól magam, aludtam egyet sötét, csendes helyen és máris minden rendben volt. Na de újabban, amióta gyerekeink is vannak, nem túl egyszerű sötét, csendes helyet találni a házban, este 8 óra körül meg végképp nem. Amikor a két fiam ketrecharcosként püföli egymás azt még ki lehet bírni, hisz csak döngetések és csattogások hallatszanak. Viszont a balhé úgy ér véget, hogy a vesztes fél kib*szott magas frekvencián elkezdi a sírást. Na ilyenkor olyan érzésem van, mintha éles kést forgatnának a fejemben. Persze ezt senki nem érti meg és úgy jön ki, hogy én vagyok a hülye.
Ha elborul az agyam és rájuk kiabálok, azzal is csak fokozom a fájdalmamat. Ha nem szólok semmit, akkor 2 perc múlva ismét sírás van, ami újabb késforgatás érzése a fejben.
És akkor még nem beszéltem az egyéb tennivalókról... Mert én kell bezárjam a tyúkokat is. Ezzel sem lenne semmi baj, ha ezek a szemét, lázadó tyúkok mind bemennének az ólba... Egy részüket mindig össze kell szedjem egyenként és be kell rakjam a helyükre. Ez a tevékenység megkívánja, hogy legugoljak vagy tízszer és a gugolás megint csak fokozza a fájdalmamat. Aztán én vagyok a kazánfűtő is, ami szintén nem lenne gond, ha egy pár, nehezebb bükkfa emelése is nem fokozná a borzasztó fájdalmat. Minden fizikai tevékenység kb. 40%-al növeli a migrén-élményemet.
Mindig meg akarom úszni a dolgot fájdalomcsillapító nélkül, hisz a legtöbb esetben meg is lehetne, ha nyugodtan lefeküdhetnék, de szinte soha nem sikerül. A körülmények miatt kénytelen vagyok bekapni egy tablettát.
Évek óta kutatom az okát, sikertelenül. Sokan javasolták, hogy menjek orvoshoz... De ezek a szegény doktorok, erről a témáról sem tudnak semmi konkrétat. Felírnának valami szert, amit naponta kell szedni és amitől ritkábban jönnének a migrénes rohamok. Hát köszönöm szépen, akkor inkább beveszek kéthetente egy tablettát.
Az a legdurvább, hogy nekem nem opció a gyengélkedés. Félholtan is el kell végezzem a dolgaimat, mert senki sem csinálja meg helyettem. Ha dühös leszek és kiabálok, akkor még durvábban néznek rám. Nem értik miért csinálok mindenből ekkora ügyet, hisz csak a fejem fáj...
2019. január 21., hétfő
Sínek
Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)
2019. január 16., szerda
Találkozás a rákkal
A múlt év vége fele édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amitől én is magam alatt voltam hetekig. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggódás eléggé kikészített, de végül be kellett lássam, hogy nekem is családom van és a két kicsi fiamnak is szüksége van rám. Tehát világossá vált, hogy a stresszelést abba kell hagynom.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.
És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...
És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?
Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.
Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.
Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.
És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...
És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?
Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.
Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.
Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)