Ima

Ha én lennék a keresztények istene, nem örülnék az olyan imáknak, amikben mindenféle magasztos jelzőt aggatnak rám. Egy láthatatlan lábbal fenékbe billenteném azon sunyi bárányaimat, akik azt hiszik, hogy hízelgéssel bármit is el lehet érni nálam. Ha viszont örömmel töltene el a sok dicsőítés, akkor magamba néznék egy picit és megkérdőjelezném saját istenségemet, hisz a hiúság nem lehet isteni tulajdonság.

Nyaklevest osztogatnék az önjelölt prófétáknak, akik fennhangon hirdetik, hogy megtaláltak engem: Héééé, ne légy már annyira öntelt barátom!
Akik félik a nevem és azért imádnak, azokhoz is lenne egy-két keresetlen szavam. Hát mi vagyok én, böbös?
A rímbe szedett imák mormolóit is leinteném: Miért kell a rím te gyermek? Azért, hogy nekem megfelelj vagy hogy könnyebb legyen megtanulni neked? Jaj, ti butuskák, semmit nem értetek.
A mennyiségi imáktól meg egyenesen falra másznék... Nem tudnál az olvasó helyett valami értelmeset csinálni teeee? A szomszédoddal békülj ki inkább, okoska...
A szentté avatási szertartásokba is belepofáznék: Nehogy már ti döntsék el ki a szent és ki nem... Majd ha meghaltok, akkor itt eldöntjük mi, oké?
Ha földi javakért könyörögnének, akkor verném a fejem a falba: Ezerszer megmondtam nektek, hogy ne kérjetek... Én vagyok az Isten, jobban tudom mi kell nektek. Ti a saját gondolataitok között fulladoztok, azt se tudjátok hol vagytok.

A templomban, az első helyeket elfoglaló farizeusokra is rászólnék: hé okoskák, én nem csak az oltárnál létezem, a hátsó padoknál is jelen vagyok. Hova tolakodtok, hm?
Aki pedig hátul áll arra is rászólnék: ne félj barátom, nem harapok. És ne gyere nekem azzal, hogy bűnös vagy... Ismerlek téged is, vámoskám...

Ha én lennék a keresztények istene, elfogadnám imának, ha valaki mélységes boldogságot és hálát érezne a naplemente látványától vagy a természet egyéb szépségétől.
Imának venném azt is, ha az ember nem várná a sültgalambot és tenne valamit saját és mások lelki üdvéért. Az is kedves lenne előttem, ha néha feláldozná a kényelmét másokért vagy akár haragos embereket békítene ki.
Tisztelném a névtelen adakozókat (akik nem vernék a mellüket még előttem sem), a hétköznapi hősöket, akik újra és újra felállnak és tovább mennek: igen, embereim vagytok.
Ima lenne számomra, ha az ember segítene olyanokon is, akik nem tudják viszonozni.
Ima lehet minden, ami hálát vált ki valakiből: egy jó zenész játéka, a földműves keresztvetése a bevetett búzaföld végénél, egy szomorú embernek adott mosoly, egy baráti kézfogás, egy szívből jövő könnycsepp, egy szerelmes csók, egy boldog gyerekkacagás, a friss kenyér illata, a rét virágai.


Ha én lennék az Isten, akkor lenne annyi humorérzékem, hogy nem küldeném egyből pokolra az öntelt férget, aki a helyembe képzeli magát.

Vélemény, vélem én

Szokták mondani a véleményről, hogy olyan, mint a végbélnyílás, mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra. Ettől eltekintve én szívesen találkozok olyan emberekkel, akiknek saját véleményük van. És itt a hangsúly a sajáton van, mert a legtöbb embernek valaki más adja a véleményt.
A véleménnyel csak egy problémám van: az, hogy v betűvel kezdődik. A v betű pedig sajnos egy elválasztó betű (szárai is mutatják a szétválást). Ebből következik, hogy akinek véleménye van, az valamilyen szinten elválasztja magát másoktól.
A vélemény egy válaszfal, egy völgy, ami közénk és a vélemény nélküli emberek (vagy más véleménnyel rendelkezők) közé ékelődik.
Minél szilárdabb egy vélemény, annál mélyebb szakadékot alkot, ha pedig sok is van belőle, akkor a szakadék körbeér, és egy szigetet teremt. Egy szigetet, ahol csak magunk vagyunk.
Aztán magányunkban felsírunk. Miért nem lehetünk mi is szürke, boldog egerek? Miért nem hiszünk el mi is mindent a tévének, politikusoknak, orvosoknak, tudósoknak, papoknak, guruknak?


Végső elkeseredésünkben rászánjuk magunkat a hídépítésre.
Hidakat építünk véleménytől véleményig, a szürke, boldog egerek tengere fölött.

Határok

Ha nem feszegetjük saját határainkat, akkor soha nem fognak kitágulni.
Hasznos lenne néha teljes erőnkből megnyomni azokat a kemény falakat. Minden téren: az elménk korlátait, fizikai testünk teherbírását, türelmünk határát, érzelmeink burkát, látóhatárunk vonalát, átélt pillanataink hosszát.
Ha elég kitartóak vagyunk, leomlanak a falak.

Csillagok

A csillagok akkor világítnak a legjobban, amikor sötét van.
Néha, ha elég éber vagyok, találkozok csillagokkal. Megyek az utcán és az alaktalan tömegben egyszer csak feltűnik egy csillag. Soha nem láttam még őt, de rögtön felismerem: ő egy csillag és azért jött, hogy világítson. Nem a luxusautójával, nem a márkás holmijával, nem is a világi szépségével világít, hanem a szemével, az arcával, a lényével.
Látom rajta a szelídséget, a jóságot, a néma bölcsességet. Egy csillag nem beszél sokat, mégis megváltozik a világ körülötte. Egyedül van, de jelenléte elég ahhoz, hogy a sötét, bolyongó testeket életre keltse.
Elhaladunk egymás mellett és talán nem is vette észre, hogy köszöntöttem benne a fényt.

Magamban elmosolyodok, örömömben könnyes lesz a szemem.

Nincs veszve semmi, a csillagok köztünk járnak.

Való világ

Tegnap látogatóban voltam egy családnál és épp Való világot néztek. Így volt részem abban a "szerencsében", hogy én is láthattam ezt a műsort.
A társaság tagjai úgy beszélgettek a szereplőkről, mintha rokonaik lennének. Én pedig csak néztem ki a fejemből, mint egy ősember. Próbáltam kideríteni, hogy mi olyan érdekes ebben az adásban, miért nézi több millió ember? Nem jöttem rá, 5 másodpercig sem tudott lekötni.
Azelőtt pár nappal egy hírportálon indult vita a témával kapcsolatban. Egy anyuka arra panaszkodott, hogy a lányát az iskolában kiközösítették, mert semmit sem tud a való világ szereplőiről. Tehát hiába neveli az ember tudatosan a gyerekét, mert így ki lesz közösítve.
Kérdés, hogy kivel van most baj? Azzal, aki nézi azt a nullánál is kevesebb műsort, (mert az élete annyira szar, hogy még ez is lekötni) vagy az a barbár, aki önként lemond modern "kultúra" gyümölcseiről?

Az adás tele volt erkölcsi tanításokkal. Példának ott volt a drogos, alkesz műsorvezető, aki elgázolja az embereket és elhajt a tett színhelyéről. Mekkora poénjai voltak Istenem... annyira béna volt, hogy már viccesnek találtam.
A szereplők között ott volt egy szőke, felfújt szájú, IQ bajnok lány is. Egyet lovagolt, de az a fránya gravitáció levette a lóról (A ló volt a legjobb fej, no meg a mangalica malacok). Ez jó ok volt arra, hogy fél órát bőgjön. Mit szólnak majd az ismerősei.
Aszta... Ha nem lettek volna ott mások a falat fejeltem volna.


Csak így tovább... Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Kitartás, ennél mélyebbre már nem nagyon süllyedhetünk.

Temetés

Temetésre megyünk egy nagy tömeggel. A szüleim is jönnek velem. Kicsit szomorúnak tűnnek, de szeretnék, ha minden botrány nélkül lezajlana. Kiderül, hogy az én temetésemre megyünk. Apropó, elég furán is érzem magam, nagyon le vagyok gyengülve. Megérkezünk a színhelyre, egy ismerős udvar a nagy kanyar mellett. Az udvaron van a ravatalom, elfoglalom helyem a koporsóba. De nem hosszan fekszem bele, csak beleülök keresztbe. Hallgatom a gyászszertartást. Hirtelen vizelési ingerem támad, ezért elmegyek a hátsó udvar kapujához és elvégzem a dolgomat. Addig a gyászoló egybegyűltek folytatják a ceremóniát. Vizelés után nem megyek vissza a helyemre, inkább leülök egy asztal mellé, ahol ismerősök vannak. Egy fiatal, ismerős lány rámborulva sír. Nem értem miért.
Fáradtnak érzem magam és várom már a halál pillanatát, ami leveszi rólam a súlyokat. De nem akar jönni. A gyászolók közül valaki szemrehányóan rám szól: ideje lenne meghalni vagy legalább belefeküdni a koporsóba, mert mindenki nem ér rá egész nap itt ülni.

Erre felébredtem és elmentem pisilni.

Visszafeküdtem és ugyanazon a környéken találtam magam. A kanyarban nagy baleset történt, sok autó összetört. Az én autóm valahogy megúszta a dolgot, de mégis egy kétlovas szekérrel mentem haza.

Hagyaték

Sokszor megfordult a fejemben egy ötlet a hagyatékommal kapcsolatban. Na de hogy jön most ide a hagyaték? Hisz fiatal vagyok még a halálhoz. Nos, voltak már nálamnál fiatalabbak is, akik elég idősnek bizonyultak a halálhoz. És természetesen nem lehet előre tudni, hogy mikor következik be az a várva várt, vagy éppen egyáltalán nem várt pillanat.
Az ötletem az volt, hogy megírom a hagyatékom szövegét és időzítem szétküldésre bizonyos embereknek. Tegyük fel, mindig időzítem egy három héttel későbbi időpontra és ha élek akkor majd újraidőzítem, mielőtt még szétküldődne. Ha már nem élek, akkor szét fog küldődni annak rendje és módja szerint. Milyen nagy dolog lenne: halálom után üzenhetnék az embereknek.
A szöveg tartalmát nem dolgoztam ki, de valahogy úgy kezdődne, hogy: Kedves X! Amikor ezt a levelet olvasod, akkor én valószínűleg már nem tartózkodom az élők sorában...

Aztán személyre szabottan folytatódna. Leírnám, hogy mivel bántott meg az illető életében és utána biztosítom róla, hogy ezeket megbocsátottam neki. A végén pedig én kérném a bocsánatot tőle, amiért sokszor megbántottam, és amiért elítéltem őt (akár gondolatban, akár szóban).

Az egész levél pofátlatnul őszinte lenne. Talán fel is háborodnának tőle első olvasáskor, ám a végén mégis elérném vele a célomat.

Most persze valami mást kell kitaláljak, mert ezzel az írásommal lelepleztem magam és lássuk be, lehetnek mellékhatásai is a dolognak. Ha véletlenül még életemben szétküldődne az üzenet, mert elfelejteném újraidőzíteni, vagy éppen kómába kerülnék, akkor gáz lenne. Lehet, hogy szereznék pár ellenséget, mert egy elő embernek sokkal nehezebb megbocsájtani, mint egy halottnak.

De ez a csel, amúgy is gyávaságom bizonyítéka lenne, mivel nem volt elég vér a pucámban, hogy életemben lerendezzem a kényes ügyeimet. Ej, pedig rengeteg kis és nagy dolog van, amit meg kell bocsájtanom, és amiért bocsánatot kell kérnem. Lehet, időm se lenne mind megoldani.