Fodrászat

Ma úgy alakult, hogy el kellett vegyem anyumat a fodrászatból. Sajnos még nem volt kész és le kellett üljek várakozni.
Fél percen belül beszédbe elegyedtem az ott várakozó hölgyekkel és a fordásznővel: egy kényes témát kezdtünk feszegetni. Nevezetesen a hajfestést. Én kifejtettem a véleményemet a természetes dolgok szépségéről, továbbá arra is rátértem, hogy az ősz haj egyáltalán nem csúnya, sőt. Eszembe jutott nagymamám a hófehér hajával, aki szinte csillog a belőle sugárzó jóságtól. Aztán édesanyám szürkés fejére néztem és a tükörből egy angyal mosolygott vissza rám. Tökéletes, harmonikus. Ennél szebbet nem lehet csinálni belőle - gondoltam magamban.
Aztán egy idősebb hölgy nagyon kiosztott engem az idióta maradiságomért. Elmesélte, hogy volt egyszer egy barátja, aki nem engedte, hogy megfestesse a haját, de aztán ő kirúgta. Hogy jönnek ahhoz a férfiak, hogy beleszóljanak ilyesmibe?
Támadott, ezért védekeznem kellett. Mondtam neki, hogy nekem soha nem volt olyan barátnőm, aki hajat akart volna festetni, de meg se hallgatta az érveimet. Aztán beláttam, hogy nem értek az ilyesmihez, hisz én egy egészen más világban élek.
Felőlem mindenki azt csinál, amit akar.
Ismerek sok öregasszony, akinek szép vörös haja van, csak épp a sápadt arca nem talál hozza. De ha a festéktől teljesebbnek érzi magát, akkor minden rendben van. Nem szóltam egy szót sem.

"A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.
S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját formálják belőle: s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta."(Weöres Sándor)

Kopaszodás

11 nap múlva töltöm a 28 évet de már eléggé meg van gyérülve a hajam és el kell, hogy ismerjem: zavar a dolog. Pedig semmi különös nincs ezen, elég sokan vannak még ebben a hajóban. Biztos ők sem örülnek neki, de valahogy elviselik. Mások pedig direkt leborotválják a fejüket és még büszkék is rá.
Olvastam a kopaszodásról és gondolkodtam is, hogy mi lehet az oka és az értelme. Az "okos" orvosok a férfi nemi hormonokat jelölik meg, mint a kopaszodás fő okát. Ezt sem tartom kizártnak viszont az orvosok következtetéseit általában baromságnak tartom, mert a legtöbb esetben fogalmuk sincs mi a betegségek igazi oka. (nem mintha nekem lenne).
Ha a lelki okait vizsgálom, akkor eszembe jutnak a szerzetesek, akik leborotválták a fejüket, hogy közelebb kerüljenek az égiekhez. Ha ezt magamra vonatkoztatom, akkor bennem is él egy olyan vágy hogy közelebb kerüljek az égiekhez vagy akár az embertársaimhoz. Talán ezért szabadulok meg a hajtól, talán le akarok vedleni minden dolgot, ami elválaszt másoktól. Persze lehet, hogy ez is csak belemagyarázás. Ami még érdekes számomra, hogy rohanó világunkban sokkal több kopaszodó fiatalt látok, mint a jó öreg kommunista rendszerben. Stressz? Lehet benne valami.
Ami a legjobban idegesít ebben a dologban az a hiúságom. Nem értem, hogy miért ragaszkodok a testrészeimhez, hisz előbb vagy utóbb, de mindenképpen lerohad rólam ez az anyagkupac. Érdekes módon, ha állatokkal vagyok, akkor nem gondolok a hajamra. Nem gondolkodok azon, hogy vajon a tehén mit gondol rólam, tetszem-e neki kopaszon. Az emberek előtt viszont szarul érzem magam. Vajon mi lehet a véleményük rólam? hm... Hát mi lenne? Biztos megállapítják, hogy gyérül a hajam, de épp olyan magasból sz*rnak rá, mint én egy másik ember kopaszságára vagy egyéb "nagy" problémájára. Sajnos sokkal súlyosabbnak érezzük a bajunkat, mint más emberek. És mégis a más véleménye miatt aggódunk pedig tudhatnánk, hogy ők is csak a saját kis bajaik felfújásával foglalatoskodnak.
Ha találkozok valakivel, akkor viccesen megjegyzi, hogy héé, te kopaszodsz... Hú mekkkkora hír ez nekem basszus, hisz tükörbe nem szoktam nézni.
Hülyén fogom fel? Lehet.

Találkozó

Semlegesen nyugtáztam magamnak ezen a reggelen, hogy megértem a 10 éves érettségi találkozóm napját is. Meglepő, hogy ilyen gyorsan itt van, de mégis, ha visszagondolok az elmúlt tíz évre, rengeteg élményt fel tudok idézni. Van köztük kellemes és kevésbé kellemes...
Talán az osztályfőnöki órán beszámolót kell tartanom a leköszönő évtízedről, de nem tudom mit mondhatnék. Esetleg azt, hogy nem nősültem meg, nincsenek gyerekeim, nincs semmim, nincs helyem, csak a fejem, hogy a falba verjem... Aminek látszata van az összes tevékenységem közül az a hajam, mert azt elég aktívan hullattam az utóbbi időben. Ja és picit megemberesedtem(értsd híztam). Hogy a felfogasom hatvanszor megváltozott és egy kis bölcsességre is szert tettem az persze nem látszik.
Találkozok egy olyan közösséggel, aminek soha nem voltam igazán részese. Az épület persze szép és nagy a múltja, Márton Áron püspökünk nevét viseli.
De csomó negatív élmény, csomó antipatikus ember, idióták, sznobok és én is a hülye fejemmel... Persze voltak "szerelmek" és egyéb kellemes élmények is, de sokkal kevesebb.
Akkoriban úgy tudtam, hogy a lúzerek csoportjába tartozom és talán ez meg is felelt a valóságnak, de nem is szerettem volna a menő csávokkal bandázni, szóval ez volt az egyetlen megoldás a magány kivédésre.

Kiváncsi vagyok, tíz év alatt merre alakultak a dolgok. Csak ezért megyek el. A változás törvényszerű, senki sem maradhat ki belőle. A kérdés az, hogy merre változtak az emberek. A világról tudom merre tart. Amúgy eléggé bizonyos, hogy mivel én óriásit változtam, a világ is megváltozott a szememben, emberestől együtt :)

Nagyképűség

Miért is zavartak mindig a nagyképű emberek? Hát mert azt képzelik magukról, hogy fölöttem állnak, holott fölöttem nem állhat senki...
Talán tényleg igaz a mondás miszerint azt utáljuk másban, ami bennünk is megvan?

Áruló

Mit árul az áruló?

Többek közt a becsületét...

Isten

Már elég rég elmúlt a gyerekkorom és vele együtt meghalt az akkori Istenem is.
Négy éves lehettem és már templomba jártam. Pontosabban vittek, mert időben el kell kezdeni a lurkó vallásos nevelését, hisz becsületes katolikus embert kell faragni belőle. Akkoriban nagyon kíváncsi voltam, rengeteg fárasztó kérdést tettem fel a szüleimnek és nem volt nyugtom, amíg választ nem kaptam. És minden választ lenyeltem és magamévá tettem, nem volt "fogam" amivel megrághattam volna. Telt múlt az idő és én egyre csak gyarapodtam és a családom kedvét lelte bennem.
Emlékszem, még óvodás voltam, amikor megkérdeztem anyumat, hogy mi az a halál. Már nem rémlik a válasza, de tovább kérdeztem: mindenki meghal? Igen, mindenki. És te is anyuka? Igen, én is - mondta szemrebbenés nélkül. Ettől összeszorult a torkom és elvonultam, hisz mindig is ő állt legközelebb hozzám.
Ekkor még nem ismertem a bűn fogalmát. Ha egy templomi énekben szó volt arról, hogy "Isten báránya elveszi a világ bűneit" akkor csak néztem ki furcsán a fejemből és gondolkodtam. Ki lehet ez a bárány és miért vesz el valamit tőlünk... Valamit, ami a miénk... Aztán később kaptam egy listát a bűnökről, megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Főleg azokat a dolgokat verték belém, amikkel ingyenes utazást nyerhetek a pokolba. Lassan teljes képem lett az "Istenről", igazi katolikussá váltam és mindenre volt magyarázatom. Igyekeztem betartani a parancsokat és iszonyatos lelkiismeret furdalásom volt, ha mégis megszegtem valamelyiket. A gyónás által viszont megtisztultam, mert tudtam, hogy Isten megbocsájtott nekem.
Telt az idő és én egyre csak nőttem és nőttem. S az én Istenem annyira rugalmas volt, hogy csak 20 éves koromban kezdett haldokolni, de akkor elég gyorsan. 21 éves koromra meghalt szegény és én egyedül maradtam a rideg világban. Nem adott már biztonságot senki. De nem éreztem jól magam így, hiányzott valami... Ezért szerettem volna egy új Istent teremteni saját képmásomra. Fogtam a régi Istenem halott tetemét és kezdtem toldozni-foldozni. Sokféle új anyagot belepréseltem és lelket is leheltem belé, de sajnos fogyatékos lett, még az enyhe szél is ártott neki. Egy ideig gyógyítgattam, aztán sorsára hagytam. Ha igazi Isten lenne, akkor nem szorulna egy halandó segítségére - gondoltam.
Most itt állok egyedül a régi isteneim szétmálló tetemén. Sokat segítettek rajtam valaha, de már nincs erőm életben tartani őket.
Jelenleg nincs olyan Istenem, akit meg tudnék nevezni és fel tudnék ruházni bizonyos tulajdonságokkal. Valahol mélyen érzem, hogy van Valami vagy Valaki, aki áthat mindent. Nem tudom Őt belegyömöszölni egyik skatulyámba sem. Nem tudok a nevében embereket téríteni vagy legyilkolni. Nem látok összefüggést a szertartások és az Ő akarata között. Nem tudom, hogy ki van a legközelebb Hozzá, de keresztény nézőpontból úgy gondolom, hogy Jézus valóban benne volt és Ő Jézusban.
Talán ezek után nem lehet engem igazi katolikusnak nevezni, de azt tudom: mint a szarvas a forráshoz, úgy vágyik az én lelkem Hozzá.

Nemzeti ünnep

Ne késsetek harangok
siessetek csatába,
Isten tornyából szálljatok
a szegény föld sarába.
Segíts harang dörögni,
nyelved így megmarad,
most majd ágyú dörgi el
imádságodat.

Templom lett az égbolt,
csaták tere benne
a szabadság oltárához
ágyúk térdepelnek.


Nem lesz üres a tornyod
ne félj harang, ne félj.
Szívünk ott fenn dobban
egy még szebb tornyodért.
Szabadság lesz a tornyod
ne félj harang, ne félj.
Add hát kölcsön nyelved
Dörgéssel beszélj.

Úgy élünk tovább,
ha most mind meghalunk,
a szabadság istenéhez
ágyúkkal imádkozunk.

Álmodtam az éjjel, puszta lett a világ.
Százezernyi sírhantra nem került virág.
Álmodtam, hogy hős anyák fiúkat siratták,
s tiltva volt az ünnep is, mikor győzött
a szabadság.

Győzni fogunk ha itt már
seregben ágyú áll.
Az obsitos harang is egyszer
Tornyába visszaszáll.
Elfeledjük majd lassan
a harcot, vérözönt,
a béke minden ágyút
haranggá visszaönt.