Halál

A mai, önmagából kifordult ember nem szeret a halálról beszélni. Nagyon kényes témának tekintik és igyekeznek gyorsan elterelni a beszélgetést valamilyen más irányba. Struccpolitika.
Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket a halál nagyon is létezik. Életünk egyik legfontosabb része a születés mellett. Halál nélkül nincs értelme megszületni. Milyen is lenne, ha belélegeznénk a friss levegőt és magunkba kellene tartani a végtelenségig? Szükségünk van a kilégzésre a megkönnyebbüléshez.
Ha az ember saját haláláról beszél, akkor is kétségbeesik a hallgatóság és csak úgy sugárzik belőlük az ijedséggel társult sajnálat. Talán közel állnak hozzánk és félnek az elvesztésünktől vagy talán eszükbe jut a saját haláluk, amivel eddig nem igazán mertek szembenézni.
Tudom, tudom. Nagyon fájdalmas elveszíteni valakit akit szerettünk, tiszteltünk. És könnyezünk is, hogy megkönnyebüljünk. Így van ez rendjén.
De nem bújhatunk el a halál elől. Ez az egyetlen dolog, amiben biztosan részünk lesz a dolgok mai állása szerint. Nem tudjuk a pontos dátumát és ettől lesz igazán izgalmas. Nem számít, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek, bármelyik pillanatban elérkezhet hozzánk. Kapálózhatunk, harcolhatunk ellene, mégsem tudjuk megmenteni magunkat.
Ha úgysem nyerhetünk ellene, akkor én azt mondom: haljunk meg hősként, méltóságteljesen, gerincesen.
Amit a nagy Kaszás elvehet tőlünk azt előbb vagy utóbb ugyis elveszítjük. Igen drága testünket is, amit egész életünkben akkora becsben tartottunk. Hiába mumifikáltatjuk, amikor meghalunk az már nem a miénk.
Hiába szeretnénk elérni, hogy emlékünk tovább éljen. Akik emlékeznek ránk azok is meghalnak egyszer.
A mai világban a testünk a fontos, azért aggódunk, hogy szép legyen a sírunk, legyenek rajta virágok, legyen ki gondol ránk világításkor, legyen aki boldogan megemlékezik rólunk majd.
Ez az egoizmus legkifinomultabb formája.
Ha beleszólhatnék a saját temetési ceremóniámba szívesen megtennem, de úgysem hallgatnának rám.
Hiába mondanám, hogy ne pazarolják a fát koporsóra, hogy könnyebben tudjam visszaadni a testemet a természetnek, nem kellenek a csillogó-villogó temetkezési kellékek,
nem kellenek különleges virágok a síromra, elég ha egy fa vagy épp a zöld fű építkezik testemből.

Ami halandó bennünk, annak meg kell halnia.
De meggyőződésem, hogy van egy részünk, ami sosem született. Ami mindig VAN. Nem tudom megfogni, értelmemmel nem tudok közelíteni hozza, csak tudom, hogy VAN.

Madár

Nincs szükségem rád, mert szeretlek. Te nem egy eszköz vagy, amivel boldoggá tehetem magam, nem is egy élvezeti cikk, aminek segítségével színt vihetek a szürke hétköznapjaimba.
Nem vagy mankó, ami segítene a járásban, nem vagy a megváltóm aki átveszi bűneimet. Ruhám sem vagy, aki megóvhatna a hidegtől, de játékos bohóc sem, aki szórakoztatna magányomban.
Énekesmadár vagy bontatlan szárnyakkal. Repülve szeretnéd eldalolni magad a világnak.
Én nem repülhetek helyetted - kettőnket nem bír el a szárnyam - de megmutathatom a világ egy kis szegletét.

De meg kell tenned: bontsd ki szárnyaid és ugorj.
Szeretném ha együtt repülhetnénk.
Nem maradhatok a kényelmes fészked mellett,
azért születtünk, hogy a világnak daloljunk.
Jöjj hát, repülj velem!

Elhatárolódás

Egy ideje tudom és érzem, hogy egy nagyon vastag fal választ el engem az emberiség többi tagjától, és minden igyekezetem ellenére ezen nem is sikerült változtatnom. Pedig a kapcsolatlétesítő csápjaim életerősek és eszeveszetten keresik a kapcsolódási pontokat.
Hogy mi lehet ennek az oka? Csak találgatni tudok. Talán volt olyan keserű tapasztalatom, amikor egy adott pillanatban mindenki magamra hagyott. Amikor úgy éreztem senki sincs velem, senkinek sem vagyok fontos, mindenki átnéz rajtam. Óriási törést okoztak bennem és az idő nem képes begyógyítani. Nem is lehet képes, ha az ember nincs akinek őszintén elmesélje gondjait, bajait.
Az állatok között érzem igazán jól magam. Ha rájuk nézek azt látom, hogy ők elfogadnak úgy ahogy vagyok, és szeretnek velem lenni. Ők soha nem színészkednek, mindig önmagukat adják és nekem sem kell az emberi normáknak megfelelően viselkednem előttük.
Az emberi kapcsolatok sokkal nehezebbek, mert az ember legtöbbször a sajátjához hasonló torz személyiségekkel találkozik. Mindenkiben ellenséget lát, pedig a valódi ellenség a belső sötétség.
Bárcsak lenne egy olyan személy, akinek bármit elmodhatok és akkor is szeret. Lehet akár egy "pap" is, aki előtt minden titkomat felfedhetem és ő mégsem fog elítélni. Aki előtt sírhatok szégyenkezés nélkül, mint egy gyermek.
Teljes tisztulásra vágyom.

Boldogság

l. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
2. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet.
3. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
4. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek.
5. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
6. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent.
7. Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak hívatnak.
8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." (Mt 5,1-10.)

Kolozsvár

Úgy hozta a sors, hogy pár napot Kolozsváron tölthettem, igaz nem én akartam, hisz nem vagyok oda a nagy városokért. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ez egy román város, ahol szinte nincs is helye senki másnak.
Mentünk az utcán pár kollégával és egy román-cigó asszony elkezdett kiabálni utánunk, hogy: criminali unguri - bűnöző magyarok. Ezt még fokozta pár átokkal is és úgy tűnt, mintha nem akarna leszállni rólunk. Aztán lemaradt szerencsére és nem kellett elhallgattatni.
Vajon ki a bűnöző és miért?

"Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, /Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!" - mondja József Attila.
Sajnos a helyzet úgy áll, hogy nagyon elszapordtak ezek itt és szinte kiirtottak egy nemzetet. Ők nem bűnözők?
1850-ben háromszor annyi magyar élt itt, mint román. 2002-ben pedig négyszer annyi román, mint magyar. Hihetetlen, hogy mi folyik itt...
Mi, székelyek, talán kicsit nyakasabbak vagyunk, nem engedünk a 21-ből, de mi is veszélyben vagyunk székelyföldön, ugyanis már rég elkezdődött a patkányok honfoglalása.

Csend

Annyira vágyom a csendre, mint tikkadt pázsit a frissítő esőre. A csend megtalálható minden zaj mögött, mint üres vászon a festmény mögött. Az ember szeme mégis ritkán lát át a zajosan színes világon. Ha meglátunk egy virágot, azonnal gyönyörködni kezdünk benne, megvizsgáljuk színeit, illatát, de ritkán látunk a forma mögé. Ha megnézzük egy kicsit mélyebben, anélkül hogy címkéket aggatnánk rá észrevehetjük a csendet, amiben a virág létezik. Lehet, hogy fújja a szél és lengedezik, mégis úgy tűnik mintha mozgása belesimulna a mozdulatlan csendbe. Olyan helyen tartózkodik, ahol nincs félelem, nincs kényszer, nincs semmi mérhető, megfogható. Ez a hely mégis tele van tartalommal. Ebben a térben léteznek a fák is. Kinézek az ablakon és látom, ahogy a szél játszik a leveleivel. Olyan békésen viseli az élet dolgait, hogy az embert rögtön elönti az áhítat, ha ránéz.
Az állatok is a csendben élnek. Nem aggódnak a holnapi betevő falat miatt, nem aggódnak a ruháért. Bodri kutyám arca mindig mosolygós, mindig békés.
A csend elválaszthatatlan a békétől. Ezt a békét nem a világ adja nekünk, és nem békefenntartó erőknek köszönhetjük.
Templomokban is a csendet keresem, a csendet mely teret ad a mormogó imáknak, prédikációknak. Egyszer szeretnék egy olyan misét, ahol nem beszél senki egy órán át és figyelik a csendet. Ha senki nem dumál, akkor talán nem is vesznek össze dogmákon.

Munka

Stresszes vagyok, nagyon. Hiába szeretnék laza lenni és nyugodt, nem jön össze. A munkahelyem kikészít, mert túl komolyan veszem a dolgokat. Én mindig tartom magam az általam megszabott határidőkhöz. Akkor van baj, ha más szabja nekem a határidőket, hisz én akkor is pontos szeretnék lenni. Sajnos ez nem megy és felemésztem magam, mintha én lennék a hibás azért, hogy valaki rövid határidőt vállalt be.
Csak kínlódás minden napom és nincs erőm semmi másra a céges ügyeken kívül. Néha örülnék ha elküldenének a cégtől.
Miért nem megyek el én, miért kell küldeni engem? Azért, mert tévesen azt hiszem, hogy nincs élet a cégen kívül. Szívesen lazítanék most fél évet, a megspórolt pénzemből eléldegelnék...
Úgy érzem, hogy haszontalan vagyok. A céges munkám nem segíti az emberiséget a felemelkedésben... Utálom, hogy virtuális dolgokat állítunk elő aminek az égvilágon semmi értelme. S ebből élünk... Olyanok vagyunk, mint a szerencsétlen bankárok, akik szintén nem alkotnak semmit, csak virtuális pénzt teremtenek és beszedik a kamatját.

Adjon az Isten szebb jövőt!