2009. február 8., vasárnap

Közgazdászok világa

"A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek fellett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket.(...)" (Weöres Sándor: A jelenkorról)

Nem tölt el örömmel, hogy világunk tele van közgazdászokkal és menedzserekkel, akik szétverik a világot és megfosztják az embert maradék méltóságától is, de valahogy elviselem. Engem inkább az idegesít, hogy úgy tűnik ez a követendő példa. Szegény, eltévedt fiatalok közgazdaságot akarnak tanulni és az életcéljuk, hogy valamilyen vezetők legyenek, megszedjék magukat pénzzel, legyen valami luxus autójuk, legyen szép házuk, legyen egy kívülről tökéletes társuk, amilyent csak a magazinok címlapján láthat az ember. Ez jelenti a sikerességet... Szánalmas.

Próbáltam értelmezni a "gazdaság" szót: gaz-da-ság. A gaz szó szemetet jelent, vagy olyan növényt, amit nem szeretünk a termőföldjeinken látni, mert kiöli a hasznos növényeket.
A da szócskán sokat elmélkedtem és arra jutottam, bőséget jelent (pl. da-gadt, da-gály).
Ezek alapján a gazdaság szó azt jelentheti, hogy a gaz bőségben van.
Nem csoda tehát, hogy világvallásaink óvnak a gazdagságtól és mértékletességre intenek. Azt mondják, hogy csak a szükségleteinket elégítsük ki és ne az agyrémeinket. A menedzserek pedig nagyon szívesen elmondják nekünk, hogy mire is van szükségünk...

Gazdasági növekedésről szövegelnek, meg profitról. Az életszínvonalat is végtelenségig növelnék (nem mintha lehetséges lenne ekkora luxust biztosítani ennyi embernek a földön) és közben lenézik az egyszerű embereket, akik fizikai vagy szellemi munkájukkal profithoz jutattaják őket...

Egyre több a gaz, nem ártana a világnak egy jó gyomlálás.

2009. január 4., vasárnap

Közösség

Lehet, hogy az én szememmel van baj, de manapság ritkán látni olyan embercsordát, amire rá lehetne fogni, hogy az egy közösség. Mindenki kialakította a maga kis beszűkült világát és oda nem hajlandó beengedni senki mást. Az egyének minden tette színjáték, minden mosolyuk átlátszó és együttérzésük is csak képmutatás.
Nagy örömmel töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy mégis létezik közösség. Fiatalok még és a maguk módján ártatlanok is, hisz még nem árnyékolta be fényüket az élet súlya. Nem mondhatjuk el róluk, hogy tökéletesek, hisz egyénileg mindenki fertőződik a társadalom által. Ha viszont közösségként nézünk rájuk, csodát látunk. Amikor együtt vannak akkor szinte megszűnik a magántulajdon. Megosztanak egymással mindent: bánatot, örömet, csókot, ölelést, alkoholt, cigit. Olyanok mint az ideális testvérek. A testet az egyének alkotják, a vért a szeretet, ami szemmel láthatólag áramlik közöttük. Talán ők, mint testrészek, nem tudják milyen nagy dolog ez. Lehet, hogy ezt csak a külső szemlélő képes érzékelni, s ezáltal sajnálatos módon megfosztja magát a közösség vérének lüktetésétől.
Szívtelenség lenne bárkit is elszakítani a közösségtől, hisz ez egy paradicsomi állapot. Már az is boldogsággal tölti el az embert, ha istenként figyelheti őket.
Létezik a közösség és ez örömmel tölt el. Talán tényleg átalakulóban a világ, de az is lehet, hogy ez csak egy véletlenül felbukkant dús oázis az élet sivatagában.

2008. december 30., kedd

Leltár

Év vége fele mindig rám tör a késztetés, hogy átgondoljam és értékeljem az eltelt esztendő történéseit. Hogy mi a pozitív és mi a negatív nehéz eldöntenem, de nem is kényszerít senki, hogy kategorizáljak :P. Azt viszont meg tudom állapítani, hogy mi töltött el örömmel és mi okozott szomorúságot nekem.
Volt olyan időszak, amikor nem voltam ott magammal és ilyenkor megtapasztaltam a magány érzését. Éreztem a fájdalmas különlévőséget, hogy nem vagyok kapcsolatban senkivel és semmivel.
Minden keserű tapasztalatom ebből az érzésből fakadt, ezért nem is részletezem a többit.

És mi töltött és tölt el most is örömmel? Az élet szakadatlan pezsgése. A változatosság, ami gyönyörködtet. Küzdelem az örömkönnyekkel, amikor egy fenséges érzés kerít birtokába. Az érzés, hogy ennek a népnek vagyok a gyermeke és hogy ezen a nyelven fejezhetem ki magam. A szabadság érzése, amikor friss erdei levegőt szívok magamba. Az alkotásból fakadó isteni érzés. A könnyedség, amikor hagyom történni a dolgokat. A szenvedély, mely életben tart. A zene, mely megrezegteti a lelket. A sejtjeim örömtánca, amikor átélem a tánc minden mozdulatát. Egy selymes bőr érintése. Egy érzéki csók valakivel, aki szintén képes rá. A szerelem érzése, ami megszínesíti a világot. Szeretkezés egy angyallal. Szeretet egy olyan valaki iránt, aki elítél engem. Az elengedés felszabadító érzése. A különös véletlenek, amik felébresztenek. Szemkontaktus egy idegennel, akivel egymásba látunk. Az igaz barátok, akik előtt önmagam lehetek és nem ítélnek el. A jelek, amiket felfedezni vélek. A misztérium, ami felfedezésre vár. Az élet szeszélyes játéka. Összefüggést találni a káoszban. Egy ízletés étel. Egy illat, mely megmarad az emlékezetemben. Az anyagi dolgok, amikből mindig van annyi, amennyi szükséges. A vigasz, amit másoknak nyújtok. A közösség, ahol otthon érzem magam. A munkatársak, akik szinte családtagok. Az igazság, ami szabaddá tesz.

Hála mindenért.

2008. december 22., hétfő

Éberség

Többnyire mindenkivel előfordul, hogy álmában olyan helyzeteket kell megéljen, amiből úgy érzi nincs kiút. Azokról a kilátástalan helyzetekről beszélek, melyek nagyon kétségbe tudják ejteni az álmodót és a végső megoldás csak az ébredés lehet. Az ébredés ez esetben igazi megváltás, hiszen valójában nincs is semmi veszély, kényelmesen fekszünk az ágyunkban, béke van.
Egy részünk viszont nagyon is benne volt az álomban: menekült, izzadt, szinte összeroppant a nyomástól. Minél nagyobb volt benne a rettegés, annál kevésbé látott megoldást a problémájára.
Csak az ébredés segíthetett. Ébredni pedig annyit jelent, hogy szélesebb látókörrel szemlélni a dolgokat. Ilyenkor minden álombeli gond jelentéktelennek látszik, egyáltalán nincs már súly, ami ránk nehezedhet.
Szokás szerint ezt is átvetítem az életre. Mi van akkor, ha az életből is fel lehet ébredeni? Nem volt olyan, hogy nagyon beszűkültünk és beleéltük magunkat egy adott problémába?
Azt hittük, hogy az életünk függ tőle de ha visszatekintünk, akkor csak egy vicces helyzetet látunk. És az benne a vicc, hogy mennyire komolyan vettük akkor.
Szerintem a legfontosabb dolog az életben az éberséggé fokozódott tudatosság. Mindig legyünk jelen és éljük meg a pillanatot, de ne csak résztvevők legyünk, hanem figyelők is. A figyelő egy magas toronyban üljön, ahol nem árthat neki a vad. Neki csak annyi a feladata, hogy figyel és megnyugatja a résztvevőt, hogy nem is annyira vészes a helyzet. Felülről ez sokkal jobban látszik.
Vannak persze helyzetek, amikor a Figyelő nem szól bele és nem nyugtatgat. Ez talán azért van, hogy a részvevő tényleg megtegyen minden tőle telhetőt. Ez is nagyon fontos szempont.
Résztvevőként nagyon jó érzés tudni, hogy van aki Figyel és ha kérjük megnyugtat.
Talán mindannyian figyelők vagyunk és mindig csak egy kis részünket küldjük tapasztalni. Mi nem sérülhetünk meg, de az a kis részünk mégis úgy érzi, hogy életveszélyben van. És ez jó, mert halhatatlanként megtapasztalhatjuk a halandók félelmét.

2008. december 6., szombat

Kapcsolatok

Életünk során rengeteg dologgal és személlyel kerülünk kapcsolatba.Ha jobban belegondolunk rájöhetünk: a legtöbb kapcsolatunk üzleti. Az üzleti kapcsolatok persze eleve halálra vannak ítélve. Amint találunk egy jobb üzleti partnert, maris faképnél hagyjuk a régit.
A baráti kapcsolatainkat is az érdekek határozzák meg (vannak nemes-, és kevésbé nemes érdekek).
Szeretek(én) a barátaimmal lenni, mert olyan jó (nekem) velük beszélgetni, szórakozni. Ők is óhajtják az én társaságomat, jól érzik magukat velem, értékes embernek tartanak engem.
A szerelmi kapcsolataink sem mentesek az önzéstől és sokkal kifinomultabban álcázzák magukat.
Szeretek(én) vele lenni, szeretem (én) megcsókolni, szeretem (én) ha megcsókol. Már attól is boldog vagyok (én), ha boldognak látom őt.
Istennel való kapcsolatunk is pusztán üzleti, és ezt nem is nagyon burkolja a legszentebb imánk sem. Hízelgünk egy picit Neki, aztán kérünk cserében kenyeret minden napra. Aztán kérjük, hogy nézze el a hibáinkat, cserében mi is elnézzük a másét.
Mi betartjuk a parancsokat, szépen viselkedünk. Cserében nem várunk el mást, csak épp egy kis örök boldogságot a mennyek országában...
Lássuk be, hogy önző disznók vagyunk. Ez az első lépés. Addig semmi nem fog változni, amíg ezt el nem ismerjük. Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy mi mások vagyunk. Lehet, hogy ügyesebben, ravaszabbul verjük át magunkat mint más, de attól nem vagyunk jobbak.
Ha viszont belátjuk, hogy minden csakis rólunk szól, változhat valami.
Talán megszűnhetnek az elvárásaink másokkal szemben. Nem fogjuk elvárni, hogy mi fontosabbak legyünk nekik, mint ők maguknak. S talán felhagyunk a szeretet és elismerés kicsikarásával is.
A kapcsolatra csak addig van szükségünk, amíg felszínre nem jut minden rejtett érdek. Utána már a két fél valójában egy, nincs értelme kapcsolatról beszélni.

2008. november 30., vasárnap

Lekváros üveg

Csak távolról nézem Őt és vágyok rá teljes lényemmel. Voltam már közel hozzá, fürödhettem illatában, érezhettem frissen főtt melegeségét, eltelhettem érett színével.
Valaki megkóstolta már előttem, de mégsem hiányzik belőle semmi. Annyira érintetlennek tűnik, hogy nincs szívem belenyalni. Pedig kívülről is érzem földön túli édességét és szinte fejest ugranék hűsítő íztengerébe.
Igen, hűsítő hatása van. Kirántott a szürke kábaság fogságából és újra megtanított repülni. Érzem, az élet lüktetését a testemben, pedig még nem is kóstoltam meg Őt. Tudom, hogy szeretné megosztani velem édességét, ettől boldog egy befőtt.
Most csak kívülről nyalogatom őt. Félek megkezdeni. Mi marad belőle a hideg téli estékre, ha már most megkezdem? Ne legyek számító? Örüljek neki amíg van? Ha elteszem Őt a polcra, akkor valaki biztosan megeszi, amíg nem leszek itthon.
Lehet önzőség, de nem akarok lemaradni róla.

2008. november 14., péntek

Érintés

Mindenkinek fontos, hogy érintsen vagy érintve legyen. Az érintés iránti igény hangsúlyosabb a nőknél, de a férfiaknál sem jelentéktelen. Férfiként talán jobban szeretünk érinteni, mint érintve lenni és a nők valőszínűleg jobban vágynak az érintésre, de ez így normális. Az érintő és az érintett kiegészítik egymást.
Az érintés művészetét nem mindenki tudja elsajátítani, ahogy egyetlen művészetet sem lehetséges hagyományos tanulással. A legjobb, amit tehetünk, hogy engedjük megnyilvánulni. Ha nem a lelkünk mélyéről jön, akkor élettelen, hideg, számító cselekvés. Ha viszont belülről jön, bizsereg a tér is körülöttünk.
Az érintésről mindig "Az Ádám teremtése" című Michelangelo festmény jut eszembe. Isten az első és legnagyobb érintőművész. Érintése kiáradás, amit a holt anyag passzívan befogad és általa új életre ébred.
Sok embert ismerek, akikben fájdalomig duzzadt már az érintés vágya és vannak, akik a hiányától szenvednek.
Miért nem talál egymásra az érintő és az érintésre vágyó? Nem alkalmas a közeg az érintésre?