Vándor

Már nem emlékszik mikor kezdődött a vándorlása vagy hogy kezdődött-e egyáltalán. Azt azonban mindig érezte, hogy mennie kell valahova, keresnie kell valamit, ami betölti a lelkében tátongó űrt.
Sok zsákutcába betért vándorlása során, sok mindennel próbált töltekezni, de mindig csak éhesebb lett. Ideig-óriáig teljesnek érezte magát a káprázatvilágban szerzett élményektől, de utána még nagyobbat zuhant és alig volt ereje újra felállni. De felállt, mindig újra felállt...
Haladt tovább az úton, mulandó kincseket gyűjtögetett, hogy többnek érezhesse magát. Barátokat és ellenségeket szerzett, szerelmes volt és csalódott is néhányszor. Eszmékért harcolt és meghalt másokért, kizsákmányolt és adakozott. Naponta meghalt és újjászületett, de vándorlása nem ért véget.
...

Ez is el fog múlni!

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett.
Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.” A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott. Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.” (Eckhart Tolle: Új föld)

Ez is el fog múlni. Elkezdtem alkalmazni én is ezt a szutrát és eddig nagyon jól bevált.

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?

Megnevezhetetlen szépség

A következő írást egy nem hétköznapi lány írta. Mivel a cikkben én is szerepelek, beleegyezését kértem, hogy közzétehessem a blogomon. Az én szerepem a történetben csak annyi, hogy általam kiszabadulhatott belőle az a megnevezhetetlen szépség, ami mindig is benne volt és benne lesz.

--------

Reggel

Csak fél szemmel leskelődöm utána...megcsillan a napfény a bőrén, játszadozik, simogatja a takaró alól kilátszódó fejecskét, kezecskét...babácskát. Korán van még, az éjjel vihar volt, de ezúttal mégsem féltem, odabújt hozzám, én meg csak rá tudtam figyelni, akár a világ is összeomolhatott volna részemről, itt volt ő, és én biztonságban voltam, vagyok... hosszú éjszakánk is volt, hosszú és gyönyörű, nem csoda, hogy még nem ébredt fel, igazán tudnék még aludni én is... de csak a testem fáradt, kívül petyhüdt, lusta, belül él, ÉL. Szemecskéi behunyva, minden lélgzetvétellel magába szív, minden lélegzetvételénél boldogabb és még boldogabb vagyok. De jó érzés, hogy itt van, itt fekszik mellettem, és él és szuszog, és létezik, VAN!!!
Ez az illat, ez az illat első perctől beleíródott az agyamba, vérembe...ki gondolta volna. Niiii, kitakarózott a nagy lábujja, még senkinek nem láttam ilyent, nagyon meg kellene simogassam, üljek fel?, maradjak így?...ebben a csendben, a csendben amit mindig kerestem, nincs harc, nincs akció, csak szeretés...Csendben kell maradjak, nehogy felébresszem, de a kezét, muszáj, a karját, valamit megérinteni, hogy meggyőződjek-nem csak a képzeletemben él. Olyan gyönyörű, oda kell bújjak hozzá, még közelebb az illathoz, még közelebb a van-hoz, holnap már úgy fogsz hiányozni baba, cukorfalat baba..soha-soha nem akarlak elfelejteni...és gombóc a torkamban, a gondolattól, hogy a van valamikor majd volt lehet, elhessegtetem, nem lehet volt, amíg él bennem addig mindig van. Kész, bátor vagyok, s megpuszilom, lassan már úgyis egy órája leskelődöm feléje, ébredjen fel, most most, de mintha megérezné kinyílik a szeme, s elmosolyodik. Maradj így baba, mindig mosolyogva... a gödröcskék megjelennek az arcán, kacag a szeme mikor mosolyog. Bal kezével felém nyúl és ahogy megérint a takarón keresztül tenyere alól millió apró boldogsággömb fut végig a hátamon, bebújik a bőröm alá, s olyan vágyat ébreszt amit én nem tudok, nem is akarok kontrollálni. Megint gondolataimat olvassa, de csak annyit mond, huncut, de azt úgy, hogy a szívem szökik tőle, játékosan kínozva, megnyújtva a magánhangzót a végén, mosolyogva...gödröcskék... jó jó, játsszál játsszál, játszom én is mindjárt. Még érints meg, ott is, és ott is, mindenütt, mint az éjjel, mint minden alkalommal, szeressél, érezzelek, mindenütt, engedd, hogy befogadjalak, belém fogadjalak, érezzem, ahogyan lüktetsz bennem, velem... vedd el az eszem...és játszunk...huncut
(tsiga)

Ki vagyok?

Gondolkodom, tehát vagyok?
Vagy talán csak nagy zajt csapok
S nem hallom a csendemet, csak a hamis énemet?

Ha minden kérget lehámozok,
A magomra rátalálok.
Hamis énnek érhetetlen,
De ott vagyok csak sérthetetlen,
Ahol most is mag vagyok.

Vagyok, aki mindig vagyok,
Létemből forrást fakasztok,
Fák nőnek ki belőlem, égig érők, vastagok,
madaraknak otthont adók.
ÉN csak egyre áradok, mindeneket befogadok,
Boldogságon is túl vagyok,
s látom már a gondolkodót,
átölelvén a halandót, adok neki maradandót.

Bungee jumping

Idén alkalmam adódott kipróbálni a szabadesést, leugrottam hatvan méter magasról. Ugrás előtt egész nap gondolkodtam a dolgon, kiváncsi voltam lesz-e elég merszem. Már akkor eldöntöttem, hogy ugrani fogok, hisz nincs mit veszítenem.
Ezzel párhuzamosan be fogok mutatni egy másik történetet is, ami eléggé hasonlít a bungee jumpinghoz.
Egy adott időpillanatban elindultam, hogy kipróbáljam az ugrást. Vettem egy mély levegőt és nem éreztem semmi kétséget. Jelentkeztem, bemondtam a nevem, aláírtam, majd kifizettem az összeget. Elkezdődött.
Egy másik időpillanatban épp koncertre igyekeztem. A zenekar elkészült, a hangtechnikusok is elvégezték a dolgukat és kezdődött a koncert. Nagyon felemelő érzés volt, amikor a zenészek elkezdtek játszani.
A bungee jumpingnál is felemelő érzés volt, ahogy a daruval magasba emeltek. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, egyre többet láttam és egyre szebbnek tűnt minden.
A koncerten is nézelődtem, néztem milyen emberek jöttek el. Mindenkire kiváncsi voltam, de Isten tudja miért, a lányok jobban érdekeltek. Egyszer csak megpillantottam egy lányt, aki előttem állt. Megakadt a szemem rajta valamiért. Hozzám hasonlóan ő is sört ivott, ráadásul cigizett is. Figyeltem, de csak a szemem sarkából, a mozgását, a gesztusait. Egy adott pillanatban átláttam a formák világán és megpillantottam benne a NŐT. Ez mostanság egyre gyakoribb jelenség nálam, egyre több nőben vélem felfedezni a nagybetűs NŐT. Ilyenkor el szokott önteni az áhítat és csodásnak látom a világot. Harmoniát vélek felfedezni minden apró mozdulatban és szeretem Őt a szó legnemesebb értelmében. És akkor lép közbe az elme, aki arra hivatott, hogy feszültséget teremtsen bennem.
A daru felvitt a csúcsra, miközben egy kis elméletet hallhattam az optimális ugrásról. Szétnéztem és rácsodálkoztam a tájra. Fentről tökéletesnek láttam mindent, nem látszott a sár, nem látszott a sok szemét. Ekkor eszembe jutott, hogy ugranom kell. Kész öngyilkosságnak tűnt. Harminc másodpercig haboztam, de akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Az emberek apró hangyák módjára járkáltak a földön. Én meg tele voltam feszültséggel. Mindenképp ugrani akartam, de elég nehéz volt elengedni magam.
A koncerten a lány tovább táncolt előttem, csodálatos volt a haja, az arca. Itt is ugrani szerettem volna. Nem tudtam volna mondani semmit neki, de szerettem volna megérinteni a haját, az arcát és csendben a szemében kutatni. Arra nem gondoltam, hogy kevés vagyok neki, hisz abban a pillanatban teljes voltam. Láttam, hogy ő is figyel engem. Egyszer csak észrevettem, hogy "véletlenül" leejtette a cigis dobozát. Ezt akkor én jelnek vettem, hogy ugorhatok. És nem ugrottam... Magamban mosolyogtam egyet és továbbra is csodáltam a NŐT.
A bungee jumpingnál is megkaptam a jelet: "Szép az élet, ugorj!" - mondták. Én mondtam, hogy nem annyira szép (a másik szálon), ezért ugrok. Elengedtem magam és a Föld anya szeretettel várt, hogy magához öleljen. Ekkor jöttem rá, hogy el kell engedni magam és a többi magától megy :). Csodás érzés volt, vádoltam volna magam sokáig, ha nem teszem meg.
A koncert lassan a végéhez közeledett. Az elmém parancsolgatott, hogy lépjek oda a lányhoz és én féltem megtenni. Talán attól tartottam, hogy elveszik a varázsa. Vagy őrültnek fog nézni ha szó nélkül megérintem az arcát és megpuszilom a homlokát. Ugranom kellett volna, mert ez a pillanat többé nem fog megismétlődni.

Ember

Népünk körében elterjedt egy elmélet miszerint az asszony nem ember. Csak egy férfire lehet mondani, hogy ember. Az asszony pedig fehérnép.
A lélekkel foglalkozó emberek azt allítják, hogy minden emberben megtalálható a férfi és női lélekrész is. Ha belegondolunk ebbe és őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beláthatjuk, hogy férfi létünkre néha előtörnek belőlünk női tulajdonságok is. A nőknél is észrevehetjük, hogy néha harciasabbak és szinte férfiként viselkednek.
És most kérjük ki a magyar nyelv véleményét is erről a kérdésről.
Lehet, hogy csak én látom így és csak belemagyarázás, de én az ember szóban megtaláltam a női és férfi minőséget is.
Két részre osztható a szó: em és ber.
Az em szógyök fejezi ki a női minőséget. Az Emese női név anyácskát jelent, az emlő (em-lő) szó is a nőhöz köthető. Régebben emének (eme) neveztek bizonyos nőstény állatokat (pl. disznó). Számomra nem kétséges, hogy az em szógyök magában hordozza a női minőséget.
Ha az em jelenti a nőt, akkor a ber jelenti a hímet. Most hírtelen más szó nem jut eszembe, csak a berbécs, barbár. A berbécs eléggé fel van ruházva férfias tulajdonságokkal. Erős, harcias és hűbelebalázs módjára, fejjel neki szalad bárminek. Más nyelveben is megfigyeltem a ber és a bar szócskát. A románban pl berbec - berbécs, bărbat - férfi.
A neolatin nyelvekben hombre - ember. Mindenki döntse el, hogy ki vette át kitől ezt a szót, de ránézésre is látszik, hogy ugyanaz a szó. (Nekem az ember szó ősibbnek tűnik)

Azt is észrevehetjük, hogy az "em" szócska van elől és csak azután a "ber". Nem tudom mi lehet az oka, talán a nők felsőbbrendűek, hisz ők adják az életet az embereknek. A férfi ego szívesen megváltoztatta volna a sorrendet, ha tudta volna mit jelent.