Szabadulás a gondoktól

Észrevettem egy érdekességet. A magyar nyelvben kapcsolat van a gond és a gondolat szó között. Bevallom, nem volt annyira nehéz felismerni ezt, de elcsodálkoztam rajta... Hogy lehet ennyire bölcs egy nyelv?
A keleti tanítók arra törekedtek/törekednek, hogy eljuttassák a tanítványt a gondolatnélküliség állapotába. Tudták ugyanis, hogy a gondolatból származik a szenvedés. Napjaink nagy tanítói is erre próbálják terelni a kereső embereket (pl Eckhart Tolle).
És valóban, ha megfigyeljük a gondok egy bizonyos elmetevékenység révén születnek: a gondolkodás révén. Sokszor estem abba a tévedesbe, hogy az aktuális feladatomat túldramatizáltam, gondolataim segítségével felnagyítottam. Szép, nagy szörnyetegeket formáltam, aztán menekültem előlük.
Amikor viszont elfogadtam a feladatot és átadtam magam minden filozófálás nélkül, minden simán ment...
Tanulság: sokat ne gondolkozz és akkor nem lesz gond :)

Szerelem

Láttalak, hisz sokszor álltál előttem,
Amint rád néztem elillantál előlem,
S azt mormogtam kérdően:
merre vagy...

Váratlanul fel-fel tűntél,
illatoddal feltöltöttél.
Szivárványként jelezted,
nem lesz élet nélküled.

Benned éltem boldogan,
Tiszta szívvel, gondtalan,
De megkérdeztem honnan jöttél
És te mindig köddé lettél.

Hajszoltalak, mint egy álmot,
Fájdalmam már lyukat rágott
szívemen, s kerestelek szüntelen,
Merre vagy oh, Szerelem...

Harmatcsepp vagy, most már tudom,
Megcsillansz a hajnalokon,
Ha a Napom megvizsgál,
minden csepped odébb áll:
nem kereslek többé már,
ébredéskor vársz reám.

Egy beteg légy Jézus lábainál

Vasárnap volt. Épp misén voltam és egyhangúan bámultam magam elé. Nem tudtam hol vagyok, nem is tudtam, hogy vagyok. Egyszer csak felfigyeltem valamire, ami kissé felébresztett. Egy beteg, görnyedt legyet pillantottam meg az előttem lévő oltáron. Szinte látszott az arca, látszott rajta a keserűség, a reménytelenség. Szinte láttam, ahogy megrándul az arca a fájdalmaitól. Nem láttam honnan jött, nem tudtam merre tart. Szárnyai használhatatlannak látszottak, csak a lábai maradtak és azok is meg-meg rogytak. De a légy nem adta fel, egyre csak vonszolta fáradt testét. Ő sem tudta merre akar menni, ezért néha megállt és elgondolkodott. Egy rövid gondolkodás után megszületett benne valami, felnézett az ott álló Jézus szoborra. Érezte az onnan sugárzó békét és harmóniát. Eldöntötte magában, hogy ő is oda fog menni, át akarja élni ő is azt a nyugalmat. Egy kissé habozott még, mert látta, hogy van három óriási lépcső, amit meg kell másznia a cél érdekében, aztán nekivágott a nagy útnak. Én nem tehettem mást, sok szerencsét kívántam neki és együttérzésemről biztosítottam őt. Azt kívántam magamban, bárcsak elérné a célját, bárcsak megtalálná, amit keres. Legalább ő talaja meg, hisz beteg és nagy szüksége van rá. Az első lépcső könnyűnek tűnt. Lassan, de biztosan mászta meg. Minden lépését megfontolta. Már majdnem megvolt az első lépcsőfok, amikor megpillantotta a másodikat. Ez sokkal nagyobbnak tűnt és veszélyesebbnek. A légy beleborzadt a látványba. Remegés fogta el és elhomályosodott minden előtte. Arra ébredt, hogy hanyatt fekszik. Nagyot esett és fájtatta minden porcikáját. Nagy erőfeszítéssel sikerül feltápászkodnia. Nem adta fel a küzdelmet. Ismét nekiindult, sántikálva, ám mégis nagy önbizalommal. Az első lépcsőt könnyedén megmászta. Még meg se szusszant, máris nekivágott a második, sokkal veszélyesebb lépcsőnek. Fel is ért a csúcsára, de ott nagy félelem lett úrrá rajta. A harmadik lépcsőfokot szemlélhette közelebbről. Szinte lehetetlennek látszott megmászni, túl sima volt a felülete. Ismét nagy lelki válságba került szegény. Most jobban vigyázott, nem akart ismét leesni. Ezért megfordult és óvatosan visszaindult. De az első lépcsőfokról ismét leesett. Egyre reménytelenebbnek látszott a helyzete. Én reméltem, hogy megpróbálja még egyszer, hisz harmadik az Isten igaza. Ezúttal feladta. Nem próbálkozott többet. Gondolta, más megoldást keres. Az oltár felülete elég nagy volt hozzá képest. Arra számított, hogy talál valamit ott még. Elindult felfedezni az ő szűk világát és nem sokára el is érte a határt. Az oltár szélére ért, előtte nagy szakadék tátongott. Összeszorult a torka és nagy nyomást érzett a szívében. Észrevette, hogy valami nagy élőlények vannak körülötte. Ember szobrok voltak, amint tompán bámultak a semmibe. Élőlénynek vélte őket mégis, mert néha a szemhéjuk lecsukódott, majd újra kinyílt. De voltak köztük olyanok is, akiknek nem mozdult a szemhéjuk se, le volt csukva mindvégig. Azt éreztem, hogy átmenetileg egyfajta nyugalom tölti el őt. Talán hálát adott Istennek, hogy a környéken ő a legtudatosabb létező, hogy csak ő létezik és minden más csak díszlet körülötte. Egy ideig megnyugtatta ez a tudat, ám lassan rájött, hogy így is reménytelen minden. Egyedül van a nagy semmi közepén. Nincs akivel bármit is megosszon, nincs kivel egy szót váltson. Egyre izgatottabb lett és határozatlanul rohangált a kis oltáron. Elindult egy irányba, majd megállt és másfelé vette az irányt. A szíve egyre hevesebben vert. Egyre több korlátba ütközött, egyre több szakadékot fedezett fel. Úgy érezte, örökre be van zárva egy látszólag tágas kalitkába és semmi esélye kiszabadulni onnan. Ismét a szakadék szélére állott és megakadt a szeme rajtam. Pár pillanatig néztük egymást, aztán megfordult és ismét a Jézus szobor fele igyekezett. Még háromszor esett vissza az első lépcsőfokról, nem tudott túllépni rajta többet. Megesett a szívem rajta. Minden igyekezete ellenére se segít neki senki? Segíts magadon és az Isten is megsegít – mondja a közmondás. Nos, ő megtette, ami tőle telt, de mégse segítettek neki. Tovább kereste az útját. A szakadék szélén járt, szabadulni akart. Nem adta fel, az utolsó pillanatig kutatta az utat, majd belezuhant a nagy szakadékba és véget ért küzdelmes élete. Senkit se érdekelt az élete, érzelmei, gondolatai. Mindenki önkívületi állapotban volt. Még nem értek el a légy szintjére. Még nem vették észre, hogy szűk az anyagi világ számukra. Még azt se vették észre, hogy léteznek. A légy körül tompa tudatok sorakoztak fel a padokban. Tudatok, melyek már nem egyek, de még nem is különlévők. Öntudatlanul imákat mormoltak és egyhangúan, szűrkén néztek előre.

Depresszió

Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de engem folyamatosan kerülget a depresszió. Persze nagyon erős személyiség vagyok, de éppen ezért erős a depresszióm is, akit én teremtettem és aki folyamatosan vadászik rám. Időnként felülkerekedik rajtam és leteremt a földre. Ismerem már a stratégiáját és mégse tudok felkészülni a támadására. Folyamatosan kis tüskéket lövöldöz belém, amiket szinte nem is érzek, ám mégis bennem vannak. A tüskék nagyon közel vannak egymáshoz és hálózatot alkotnak a testemben. Hálózatot, amely nagyon jól ki van gondolva és mindent átfog.
Ettől persze én vígan élem napjaimat, nem is törődök ilyen apró tüskékkel. A baj akkor van, amikor jön a gyújtózsinór-tüske (legapróbb tüske) és lángra lobbantja az egész hálózatot.
Volt idő, amikor nem tudtam védekezni a tűzvésszel szemben. Ilyenkor mindig porig égett a szorgosan felépített világom és sokáig ültem nagy keservesen a hamuban. Teltek, múltak az idők és egyszer, az n+1. világégés után észrevettem valamit. Felcsillantak olyan dolgok a hamuban, amiket nem fogott a tűz, bekormosodtak ugyan de kutya bajuk se lett. Elhatároztam, hogy mindig ezekből az alkotókból fogom a világomat újraépíteni. A bökkenő csak az volt, hogy ez ilyen típusú alkatrész beszerezhetetlennek látszott. Idővel rájöttem, hogy a világégés hasznos melléktermékeként jön létre és ha nem engedem égni a tüzet, akkor nem is lesz tűzálló világom.

Tanulság:

• hagyd történni a dolgokat és a formák között észre fogod venni a lényeget
• hagyd égni, amit a tűz fel tud falni, mert előbb vagy utóbb úgyis elveszíted
• mondj igent a változásra, hogy észrevehesd a változatlant
  

A Szárny érintése, avagy látogatás a mennyországban

Valamikor, a nagy depresszióm idején megérintett engem valami. Hogy mi volt az? "Kizárt dolog, me' nem tudom" (Polgár Jenő). A semmiből jött és pár perc múlva el is tűnt a semmibe. Csodás állapotba kerültem és olyan érzésem támadt, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élni, kínlódni, szenvedni. Pedig nem nyertem a lottón és nem is alkottam semmi nagyot: nem volt okom a boldogságra. És mégis, számomra érthetetlen módon repdestem az örömtől. Ha meglátott volna egy elmegyógyász, azonnal rámadta volna a szép fehér ruhát és benyugtatózott volna.
Minden, amire csak ránéztem örömmel töltött el... (egy virág, egy kő, egy ember, egy kert). A színek is másak voltak, teltebbek. A nap egészen másképp sütött. A levegő nagyon dús volt és csodás érzés volt magamba szívni. Folyamatosan vigyorogtam és könnyeztem örömömben. Feltöltődtem.
Azóta sokszor elő akartam hozni magomból ezt az érzést, de mind hiába. Nem lehet kierőltetni, ahogy a bimbóból a virágot sem lehet. (vagyis ki lehet, csak akkor nem lesz olyan szép).
Nem tudom mi érintett meg akkor, de én szárnynak neveztem el. Lehet, hogy csak meghibbantam, lehet, hogy csak képzelődtem, de jó volt.

Emléke legyen áldott. :)

Látogatás a pokolban

Ma reggel hirtelen a pokolban találtam magam. Nem tudom, hogy mi sodorhatta arrafelé a tudatomat, de nagyon örültem, hogy megfigyelő vagyok és nem résztvevő.
Sok emberi testet láttam, meztelen férfi és női testeket, amelyek össze voltak fonódva egymással, mint a lárvák. Mozogtak, nyüzsögtek és hangokat adtak ki. Egyéni hangok voltak de összeolvadtak egy közös, öntudatlan zajjá. Az arcukon mámor volt, de nem az öröm mámora. Bizsergető volt a massza és már-már vonzott is engem, de visszatartott valami. Láttam ugyanis rajtuk, hogy közömbösek, elfásultak és már semmi sem adhat örömet nekik. Nem is lehet elvenni tőlük semmit, de adni se lehet nekik semmit, ami boldoggá teheti őket.
Az öntudatlan lelkek és testek halmaza egy homogén, alaktalan egyveleggé állt össze és együtt mozgott.
Egy adott pillanatban egy kezet láttam kiemelkedni a keverékből, amely segítségkérően könyörgött, hogy valaki húzza ki. A kézen egy egyszerű fémgyűrűt vettem észre, a gyűrűbe egy kereszt jele volt bevésve. Ekkor pillantottam meg a massza szélén két tisztább lelket, akik kétségbeesetten nézték a kezet. Ők is olyan gyűrűt viseltek, mint a segélykérő kéz. Izgatottan tanakodtak, hogy ki húzza ki közülük a kezet, de rémület látszott arcukon. Féltek, hogy ők is a szennygödör alaktalanságába simulnak és megszűnnek létezni.
Odamentem segíteni és egy erős, segítő kezet szerettem volna nyújtani a rászorulónak.
Megdöbbentem, mert észrevettem, hogy nincsen kezem és ezen iszonyatos felismerés visszapattintott az ágyamba: felébredtem.

Nyelvünk szerkezete

Mielőtt valaki tévesen azt feltételezné, hogy én a nyelvünk szerkezetéről fogok most írni, gyorsan tisztáznám: én nem vagyok nyelvész és elképzelésem sincs milyen szempontok szerint szokták egy nyelv szerkezetét vizsgálni.
Ebben a részben a szerkezet szóban előforduló „szer” szócskáról szeretnék elmélkedni. Hogy miért? Mert a szertáramban ez a következő szócska és a világért se szeretném szertelenül bemutatni a nagyon is szerteágazó mondandómat, mert egy szervezetten előadott szerzemény inkább rávilágít arra, hogy minden kimondott szó szerves része mondandómnak.
A szer szó szerintem egy belső rendet, szabályt, törvényt jelent. És itt fontos hangsúlyozni, hogy belső, mert a törvény, ami belülről jön, sosem kényszer. Gondoljunk egy szervezetre, amit egy bizonyos szer vezet, amit manapság alapszabályzatnak neveznek. Vagy eszünkbe juthat Pusztaszer település neve is, ahol őseink nemzetgyűlést szerveztek és „szerét ejtették az ország dolgának”. Ha az ember tovább gondolkodik erről a témáról elborul az agya és csak a gyógyszer segít. A gyógyszer helyreállítja a szervezet szerét vagyis rendjét (és most nem mérgező, szintetikus tablettákra gondoltam, amik eltüntetik a tüneteket).
Őseink, amikor egy szertartáson vettek részt, akkor meg szerették volna tartani a belső szert. Ez a törekvés mára szertefoszlott, manapság liturgia van: ezért állunk a szakadék szélén. Sokakat int a szer (szerint) arra, hogy valami nincs rendben és ha ez így megy tovább, akkor valami szerencsétlenség éri a földet. Mások bíznak a szeretet (szer ami etet) erejében, ismét mások színesben látják a vilagot, mert szerelmesek.