Bibliai fiúk

 A fiaim személyisége eléggé eltérő, próbáltam rájönni, hogy melyik bibliai fiúra hasonlítanak inkább. Arra, amelyik igent mond az apjának, de aztán mégsem megy ki a szőlőbe, vagy amelyik nemet mond, aztán mégis kimegy. És rá kellett jönnöm, hogy nem tudom őket így bekategorizálni. A nagyobbik fiam igent mond a nagyapjának, amikor szénáért kell menni, vagy valami más munkát kell csinálni, és ezt az "igen"-t be is tartja. A kisebbik nemet mond, de ő is állja a szavát és nem megy arrafelé :). Persze, ha nagyon kategorizálni akarom, akkor lehet, hogy a nagyobbik az a fiú, aki bizonyos körülmények között nemet mondana, de aztán mégis elmenne, mert furdalná a lelkiismeret, ha nem teszi. A kisebbik pedig néha kedvességből igen-t mondana, de aztán mégse menne. 

Na és mi a helyzet velem? Én tipikus példája vagyok annak a fiúnak, aki nemet mond az apjának. Ezt a nemet persze sokszor elég hangosan mondom és megtoldom "basszameg"-el és egyéb cifra szavakkal. Aztán mégis elmegyek segíteni apámnak, mert bár mindig az idegeimre megy, de mégis csak az apám, aki a segítségemet kéri. Persze hiába mondom neki, hogy ne hordjuk be a szar szénát a csűrbe, mert nincs állat, ami elfogyasztaná és eladásra termelni nekünk kurvára nem éri meg... Többet költ a gépekre, mint amennyi kijönne a szénából és a munkadíjat nem is számoltuk. Erre ő azt mondja, hogy de valamit csinálni kell, hiába döglünk egész nap... Igen, ezzel egyetértek, de nekem ezer más ötletem van arra, hogy mit kellene csinálni. Szinte soha nem értettünk egyet semmiben, de mégis segítek neki. Persze néha én is kérem a segítségét és olyankor jön is, de az a segítség is olyan, hogy veszekedünk, mert szerinte nem úgy kellene csinálni, ahogy én elterveztem. Szóval csak végső esetben kérem a segítségét, inkább egyedül kínlódok és megoldom, ahogy tudom. 

Hogy mi lenne az istenes út, azt nem tudom. Engedelmeskedni apámnak a végsőkig szó nélkül? vagy néha azért ordibálhatok vele? Vagy hallgattassam el a lelkiismeretemet és egyszerűen ne menjek segíteni?

Kálvária

 Amikor idén februárban egy éjszaka arra ébredtem, hogy óriási fájdalmam van, egyszerűen nem tudtam jól kezelni a helyzetet, hisz soha nem volt ehhez hasonló élményem. A nagy fájdalom mellett mintha a derekam és a lábam is el lett volna zsibbadva és csak az járt a fejemben, hogy basszus, le fogok bénulni. Aztán a padlón fetrengtem órákig és kerestem egy pozíciót, amit elviselhető, de csak órák után jött az enyhülés, amikor vissza tudtam alduni. Másnap kétségbeesetten intézkedtem, hogy valahova orvoshoz tudjak menni, küldő papírt szereztem a háziorvosomtól és ismeretséggel találtam egy neurológust, aki fogadott és megvizsgált. Azt mondta, hogy ő nem lát tipikus gerincsérvre vagy hasonló dolgokra utaló jeleket, szóval szerinte nem ez volt a probléma. Hazafele az autóban ismét úgy elkapott a fájás, hogy szó szerint a könnyek hulltak a szememből, ha én vezettem volna, akkor félre kellett volna húzzak nagyon gyorsan. Ezt a fájdalmat már kicsit jobban be tudtam azonosítani és ekkor merült fel a gyanú, hogy vesekő is lehet. Ismét ismerettséggel elmentem egy echo-ra és ott azt mondták, hogy van egy 4mm nagyságú kövecske, ami elvileg el tud jönni magától, szedjek Nospát... Másnap annyira bedurvult, hogy bementünk a sűrgősségre. Az ügyeletes urológus megvizsgált és azt  mondta, hogy nincs kő és nem is volt... Amikor egy szakorvos ezt mondta, nem hozakodtam elő, hogy egy családorvos látott vesekövet tegnap... Ő felírt valami antibiotikumot, erős fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt és azzal bíztatott, hogy már holnapra jobb lesz. Faszt lett jobb, éjszaka mentőt hívtam. Egy ottani aszisztens picsa meg belém is kötött, hogy minek jöttem vissza, szedjem, amiket felírtak s ne fárasszam őket. Ismét megechozot egy belgyógyász, ő látott követ, de azt mondta, hogy szerinte nem attól van a fájdalom. Aztán ismét jött egy neurológus, aki ismerettség lévén felvett a neurológiára, bár szerinte sem voltak tipikus neuorológiai tüneteim. A neurológián durva gyulladáscsökkentőket kaptam, meg mindenenféle fájdalomcsillapítót, de ettől eltekintve úgy szenvedtem, mint az állat. Nem tudtam enni, inni, pihenni, csak szenvedni. Nem tudtam tisztán gondolkodni, eszembe sem jutott, hogy vesekő is okozhatja ezt az egészet. Fájdalmamban csak arra tudtam gondolni, hogy valami nagy baj van, mert nem hatnak a szerek és hogy az életem itt derékba tört, nemhogy nem tudom felnevelni a gyerekeimet, hanem még nyűg leszek a családom hátán. Az idős, komoly gerincsérves betegek sajnáltak már engem, hogy ilyen fiatalon milyen nagy bajom lehet. MRI vizsgálat utána nem láttak nagy problémát a gerincemen, bár volt egy-két rendellensség, ami okozhat bajt, de nem ilyen mértékűt, bár a fájdalom sokszor szubjektív. Aztán a harmadik napon eszükbe jutott, hogy csak meg kellene nézni mégegyszer a vesekövet is, ezért áttoltak az urológiára. És lám-lám, volt vesekő, el is volt indulva. Az urológus vízhajtót írt fel és egész éjjel pisiltem, persze vizem se volt elég hogy pótoljam a veszteséget, de aztán csapvizet ittam. Nagyon le voltam gyengülve, de reménykedtem, hogy mostmár tudják mi a bajom és jó lesz. Reggelre a kő a hólyagba jutott és a fájdalmak megszüntek. Hazaküldtek nospával plusz valami prosztatatágítóval, hogy férjen ki a kő. Pár napra rá ki is jött a kő és boldog voltam, azaz lehettem volna, de ez a pár napos kálvária azért pszichésen nyomott hagyott bennem. Bizsergett, zsibbadt a bal lábam, néha minden végtagom. Visszamentem kontrollra és mondtam az urológusnak a bizsergést, de szájába adtam a választ is sajnos. Valami hiányom lehet a vízhajtás után? Oh igen igen, szedjek magnéziumot és kálciumot és jó lesz. Én szedtem mindent, de nem lett jobb, egyre gyakrabban zsibbadt minden végtagom, felváltva. A google csupa durva dolgokat mondott rá, de orvoshoz menni maga a kálvária. Időpont, csomó hiányzás a munkából és nesze semmi, fogd meg jól.  2 hónap után kezdett derengeni, hogy simán lehet itt egy pszichés tényező is... És valószínűleg volt is, mert egy héten belül minimálisra csökkent a bizsergés aztán el is múlt. De utána sem volt minden felhőtlen, a beleimbe is folyton éreztem valamit bal felől. Attól is már kezdtem bedilizni, amikor úgy döntöttem, hogy az is csak pszichés és pár napon belül jelentősen csökkent a kellemetlenség. 

Egyre  inkább azt érzem, hogy a pszichés tényezők egyáltalán nem elhanyagolható dolgok és ha az ember rákattan, akkor egyre csak súlyosabbak lesznek. Csomó előadást hallgattam ezzel kapcsolatban, módszereket kerestem, hogyan lehet ezeket kezelni, lehetőleg házilag. Aki hajlamos a negatív gondolkodásra (mint én), annak még nagyobb szüksége van arra, hogy a mentális egészséget fenntartsa a gondolatai ellenőrzésével és egyéb praktikákkal. Ha az ember nem őrzi meg a mentális egészségét, akkor elveszett. A tünetkezelő, protokollorvoslás csak átmenetileg segít. Lehet idejük sincs, lehet nem is érdekli őket, hogy végső soron mi baja az embernek. Ha csak az orvosokba próbálunk kapaszkodni, elvesztünk. 

Miképpen mi is...

Hajnalban álmodtam egyet és a gondolataim nem engedtek visszaaludni, mielőtt nem hámoztam ki belőle valamiféle értelmezést. Álmomban céges ügyben utaztam a román kollégákkal és Japánban kellett átszállni egy másik repülőre. Egy adott pillanatban odajött hozzám az utaskísérő és kérte, hogy vegyem elő a csomagomat. Két csomagom volt, mindkettő egy téglalap alakú, papírzacskószerű valami volt, de az egyik majdnem kétszer akkora volt, mint a másik. Arra a nagy csomagra kérdezett rá, hogy az micsoda, közbe én megpróbáltam felemelni, de kiesett belőle egy gyufa és mintha faforgács volt a papírzacskóba. Erre az utaskísérő felvette a gyufát és rákérdezett, hogy ez mi? A kollégáim mondták angolul, hogy gyufa, mert nekem nem jutott eszembe az angol szó. Az utaskísérő kérdően rám nézett, mire én azt mondtam, hogy: Not mine, I don't smoke... Erre elvette a nagyobb csomagot és a gyufát és mehettünk tovább az utunkra. Amúgy normálméretű papírcsomagja mindenkinek volt.

Gondolkodtam, hogy  mi lehet ennek az egésznek jelentése és szinte rögtön jött, hogy valami plusz terhet cipelek, a gyufa jelentését firtatva rögtön a gyulladás jött be, ami a szervezetemben van a teher miatt. Aki elvette a nehezebb terhet az a légi utaskísérő (légi - fenti, utaskísérő - aki velünk van a világ végeztéig). Tehát, aki elvette a nehéz terhet tőlem, az Jézus. Ami maradt az a könnyű teher, mert a ő igája édes, az ő terhe könnyű. És tovább pörgött a gondolat, hogy a teher elvétele, az valójában olyan, mint az adósság elengedése. Tehát úgy értelmeztem, hogy elengedték az adósságomat, amit hónap óta halmoztam fel. És erre ismét instant jött, hogy "bocsáss meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek". Azonnal realizáltam, hogy nekem is meg kell bocsájtanom két embernek, akikre nehezteltem.  Ha nem bocsájtanék meg, akkor olyan lennék, mint a szívtelen szolga(Mt18,21-35), akinek egy nagy adósságot engedtek el, de ő a szolgatársának képtelen volt elengedni egy kisebb adósságot. 

Hogy az a két ember mit kezd a bocsánatommal, azt nem tudom. Tanulnak az esetből? Esetleg leröhögnek, mekkora balek vagyok? Nos, ez nem az én dolgom. Nekem csak annyi a dolgom, hogy elengedjem az adósságukat, hogy a Király ne nevezhessen gonosz szolgának. 

Amíg értelmeztem az álmot, úgy éreztem, hogy minden passzol, minden részletnek oka van és hogy semmi sem fölösleges körítés. A Japán és a repülő út is utalt bizonyos területre, ami lazán kapcsolódik az egyik emberhez. Elmosolyodtam magamban, hogy mi lenne ha a reggeli napi evangélium, amit mindig olvasni szoktam, erről a szívtelen szolgáról szólna, mekkora véletlen egybeesés lenne... Áh, az túl nagy véletlen lenne, gondoltam magamban. És tényleg nem az az igerész szerepel a mai evangéliumban, viszont benne van az a rész, hogy: 

"Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű."

Kiáltó szó

 Van ez a kiáltó szó nevű blogger, aki bizonyos tartalmakat oszt meg, ami egy ideje szembe jött velem és néha belehallgatok ezekbe a felvételekbe. Vallásos embernek botrányos, amiket mond, de ha az ember kicsit belegondol, akkor nem tud csak úgy elmenni a kijelentései mellett. Állítása szerint nem tartozik semmilyen felekezethez és mindenkit arra buzdít, hogy hagyja ott a felkezeteket és forduljon Istenhez. Néha kétkedve hallgatom, mert vannak olyan dolgok is, amik abszolút nem tűnnek logikusnak, meg van olyan is hogy az álmaikat fejtegetik, ami néha nekem belemagyarázásnak tűnik, de mindig vannak olyan kijelentések is, amiket nem lehet csak úgy elfelejteni. 

Ma reggel szembejött egy megosztás, az egyik ismerősömtől, ami eléggé úgy tűnik, mintha direkt nekem szólna. Most nem akarom részletezni, hogy miért érzem azt, hogy nekem van célozva, de a lényeg, hogy nagyon betalált valamiért. Érdekes, hogy nem is a kiáltó szó youtube vagy facebook oldalán találtam, hanem egy ismerősön keresztül láttam meg... a youtube csatornán és facebookon szét szoktam nézni, de ott nem találtam ezt a felvételt, ezért érdekes kicsit ez az egész. 

Ez a felvétel: https://kialtoszo.hu/nem-eleg-nekem-isten-kegyelme/?fbclid=IwAR2_4oCBfNqJmcQi3XYqb0AUwFP4oB0tgQmLnH0qnn28sU1tED-bIKDun6U

Miért nincs rendes munkám?

 A nagyobbik fiam kicsit duzzogva kérdezte meg, hogy nekem miért nincs rendes munkám? Egész nap csak ülök a gép előtt és bámulom a monitort, azt pedig egyáltalán nem nevezhető munkának. Lehet, hogy az osztálytársai előtt is szégyenkeznie kell miattam. Ha a tanítóbácsi megkérdezi, hogy mi az apukád foglalkozása akkor inkább azt kell hazudja, hogy strici, mert az nem akkora szégyen...

Próbáltam magyarázkodni, hogy a programozás is egy munka, de nem igazán értett egyet velem. Bezzeg, akik lerakták a térkövet vagy, akik falakat építenek vagy földet szántanak, azok rendes munkát végeznek.

Próbáltam védekezni, hogy ha kell én is elég hamar bele tudok jönni a térkő lerakásba, mert falun nőttem fel, tudok lapátot fogni, csákányolni, talicskát tolni, tudok betont keverni, tudok vízmértékelni, tudok anyagszükségletet számolni, stb. Hát akkor miért nem változtatok munkát? 

Amúgy nekem is tetszene, ha a munkámnak lenne kézzelfogható eredménye és a falustársak is látnák, hogy alkottam valamit és lenne sejtésük, hogy ez az alkotás mennyi erőfeszítésbe kerülhetett, de egyelőre nem ez a helyzet. Így a 8 éves fiamnak szégyenkeznie kell, hogy az apukája egy lúzer. Az hogy rendes kaszával lekaszálom a kertet, vagy felásom a földet az nem elég a boldogsághoz, ennyivel nem éri be a fiam. 

Istennek tetsző alkoholisták

 Van pár régimotoros alkoholista a faluban, akik már legább 4 évtizede alkoholizálnak(intenzíven) és most felmerült bennem, hogy ők lehet, hogy közelebb állnak Istenhez, mint mások. Ők nem aggódnak a holnap miatt, mert tudják, hogy az Úr kirendeli nekik a betévő alkoholt a következő napon is. Ők tudják, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Olyannyira nem, hogy a kenyeret is inkább eladják egy kis alkoholért. Nem szégyen nekik, ha kérni kell. Tudják, hogy aki kér, az kap és aki keres, az talál. Ha Péter nem ad egy kis pénzt, akkor majd ad Pál, de valahogy mindig kikerül a mindennapi. Az egészségük miatt sem aggodalmaskodnak, nem olvasnak cikkeket az egészséges életmódról, nem akarják megtoldani az életüket egyetlen nappal sem, mégis életben vannak. Orvoshoz csak fiatalon jártak. Sok, nem alkoholista ember, idő előtt eltávozott az élők sorából, de ők még mindig talpon vannak és soha nem lustálkodnak délig az ágyban, mert nekik reggel már dolguk van. A rozsda és a moly által veszélyeztetett vagyontárgyaikhoz sem kötődnek különösebben, akármikor beváltják a cuccaikat egy kis alkoholra. Általában nem isznak minőségi dolgokat, mert az túl drága lenne, csak a legaljából válogatnak, ami ár-érték arányban megfelel a rövidtávú céljaiknak.  Ha más nincs, akkor megfelel az egészségügyi szesz (kékszesz), ami akár gyógyszernek is megfelel. 

Ők nem ülnek előkelő helyekre sehol, nem is mennek rendezvényekre... Tudják magukról, hogy ők nem méltók ilyesmire, éppen mint a vámos. És kinek az imáját hallgatta meg Isten? Hát a vámosét...

Egymás között megosztják az alkoholt és bár vannak a bandában olyanok is, akik nagyobb kortyokat isznak a közös piából, mégis barátok, szövetségesek. Ők minden áldott nap összegyülnek ketten vagy hárman és együtt imádkoznak, hogy valaki adjon egy kis pénzt. 

Mi, vagy Ki tartja életben ezeket az embereket? 

Romlott katolikus

 Az utóbbi években kizárólag keresztény utakon próbálom keresni Istent, de azt érzem, hogy nagyon nehezen illek bele az általam ismert kereszténységnek mondott valamibe. Nem értem, hogy miért van ennyi formaság és ezeknek a formaságoknak volt-e valaha tartama. Ha volt tartalma, akkor mikor veszett el és hogy lehetne visszahozni? A Kassai Lajos féle "nem az ősöket kell követni, hanem amit az ősök követtek" mondás talán itt is alkalmazható. Nem a formális szertartásokhoz kellene ragaszkodni, hanem ahhoz a tartalomhoz, amire ezek a szertartások rá akartak vezetni. Persze lehet, hogy egy-két dolgot meg is kellene kérdőjelezni és ha ellentmond Jézus tanításainak, akkor inkább el kellene felejteni. Például kereszt előtt térdelni és csókolgatni a szobrokat az nem bálványimádás kicsit? Ilyenkor tényleg azt kellene képzelni, hogy Jézust csókolgatjuk és nem egy halott anyagot? Vagy milyen dolog az, hogy minden félét "megszentelünk" és aztán védelmet várunk tőlük? Persze ezt is képmutató módon csak, mert ugye a szenteltvíz covid ellen azért nem védett, sőt azt mondták, hogy terjeszti a vírust... Vagy a barkaszentelés (nálunk pimpó) mi a fenére jó? Vagy miért imádkozunk halott emberekhez, akiket szentnek mondott az egyház? Mert ők is emberek voltak és jobban megértenek minket és így jobban tudják továbbítani az imáinkat? Hát de Jézus nem volt ember is? Akkor miért van szükségünk más emberi közbenjárókra? Ezek az emberek lehet, hogy sokkal jobbak mint mi, de ők is csak emberek, akik segítségre szorulnak vagy szorultak. Vagy miért imádkozunk ennyit Jézus édesanyjához? A Biblia szerint nem úgy tűnik, hogy Mária egész életében kapcsolatban lett volna Istennel. Amikor a gyerek Jézus "elveszett" és mondták neki, hogy anyád és testvéreid kerestek, akkor azt kérdezte, hogy: "ki az én anyám, ki az én testvérem?" Hát az, aki a mennyei Atyám akaratát cselekszi... Ez a rész eléggé utal arra, hogy Mária nem, vagy nem mindig cselekedte azt, mert akkor tudta volna, hogy Jézusnak az Atya dolgaival kell foglalkoznia. De talán Mária is elérte azt az állapotot, amit el kellett érnie, amikor látta Jézust a kereszten. Lehet, hogy akkor lejátszódott benne valami és talán azért mondta Jézus, hogy: "íme a te anyád, íme a te fiad", mert Mária is és János is más állapotba került. 

Na szóval, sok mindent nem értek és talán úgy beszélek mint egy protestáns, de a protestánsok útját sem látom a legjobbnak. Ők mintha csak a száraz, racionális utat követik (már amennyire racionális tud lenni), nincs benne érzelem vagy önátadás vagy mélység. 

A karizmatikus mozgalmakkal sem tudok azonosulni, mert én nem tudok transzba kerülni és kívülről úgy néznek ki, mintha szívtak volna valamit. Persze lehet, hogy szívtak is és nekik van igazuk, csak én nem tudok azonosulni. 

Egyre inkább azt látom, hogy a racionalitás nem jó út, így nem lehet eljutni Istenhez, egy ponton túl nem lehet levezetni logikusan a dolgokat. Talán tényleg az irracionális hit az egyedüli lehetőség, hogy meghekkeljük a rendszert, amiben régóta raboskodunk. 

Talán a "bűnbeesés" az pont a racionalitásba esés volt, amikor megtudtuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Lehet, hogy azóta ebben a csapdában vagyunk és saját fejünktől soha ki nem tudunk szabadulni innen, mert a saját fejünk is racionális. És ha ez így van, akkor tényleg kell egy szabadító, aki megismertet az igazsággal (nem racionális módon) és az igazság szabaddá tesz minket.