Istennek tetsző alkoholisták

 Van pár régimotoros alkoholista a faluban, akik már legább 4 évtizede alkoholizálnak(intenzíven) és most felmerült bennem, hogy ők lehet, hogy közelebb állnak Istenhez, mint mások. Ők nem aggódnak a holnap miatt, mert tudják, hogy az Úr kirendeli nekik a betévő alkoholt a következő napon is. Ők tudják, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Olyannyira nem, hogy a kenyeret is inkább eladják egy kis alkoholért. Nem szégyen nekik, ha kérni kell. Tudják, hogy aki kér, az kap és aki keres, az talál. Ha Péter nem ad egy kis pénzt, akkor majd ad Pál, de valahogy mindig kikerül a mindennapi. Az egészségük miatt sem aggodalmaskodnak, nem olvasnak cikkeket az egészséges életmódról, nem akarják megtoldani az életüket egyetlen nappal sem, mégis életben vannak. Orvoshoz csak fiatalon jártak. Sok, nem alkoholista ember, idő előtt eltávozott az élők sorából, de ők még mindig talpon vannak és soha nem lustálkodnak délig az ágyban, mert nekik reggel már dolguk van. A rozsda és a moly által veszélyeztetett vagyontárgyaikhoz sem kötődnek különösebben, akármikor beváltják a cuccaikat egy kis alkoholra. Általában nem isznak minőségi dolgokat, mert az túl drága lenne, csak a legaljából válogatnak, ami ár-érték arányban megfelel a rövidtávú céljaiknak.  Ha más nincs, akkor megfelel az egészségügyi szesz (kékszesz), ami akár gyógyszernek is megfelel. 

Ők nem ülnek előkelő helyekre sehol, nem is mennek rendezvényekre... Tudják magukról, hogy ők nem méltók ilyesmire, éppen mint a vámos. És kinek az imáját hallgatta meg Isten? Hát a vámosét...

Egymás között megosztják az alkoholt és bár vannak a bandában olyanok is, akik nagyobb kortyokat isznak a közös piából, mégis barátok, szövetségesek. Ők minden áldott nap összegyülnek ketten vagy hárman és együtt imádkoznak, hogy valaki adjon egy kis pénzt. 

Mi, vagy Ki tartja életben ezeket az embereket? 

Romlott katolikus

 Az utóbbi években kizárólag keresztény utakon próbálom keresni Istent, de azt érzem, hogy nagyon nehezen illek bele az általam ismert kereszténységnek mondott valamibe. Nem értem, hogy miért van ennyi formaság és ezeknek a formaságoknak volt-e valaha tartama. Ha volt tartalma, akkor mikor veszett el és hogy lehetne visszahozni? A Kassai Lajos féle "nem az ősöket kell követni, hanem amit az ősök követtek" mondás talán itt is alkalmazható. Nem a formális szertartásokhoz kellene ragaszkodni, hanem ahhoz a tartalomhoz, amire ezek a szertartások rá akartak vezetni. Persze lehet, hogy egy-két dolgot meg is kellene kérdőjelezni és ha ellentmond Jézus tanításainak, akkor inkább el kellene felejteni. Például kereszt előtt térdelni és csókolgatni a szobrokat az nem bálványimádás kicsit? Ilyenkor tényleg azt kellene képzelni, hogy Jézust csókolgatjuk és nem egy halott anyagot? Vagy milyen dolog az, hogy minden félét "megszentelünk" és aztán védelmet várunk tőlük? Persze ezt is képmutató módon csak, mert ugye a szenteltvíz covid ellen azért nem védett, sőt azt mondták, hogy terjeszti a vírust... Vagy a barkaszentelés (nálunk pimpó) mi a fenére jó? Vagy miért imádkozunk halott emberekhez, akiket szentnek mondott az egyház? Mert ők is emberek voltak és jobban megértenek minket és így jobban tudják továbbítani az imáinkat? Hát de Jézus nem volt ember is? Akkor miért van szükségünk más emberi közbenjárókra? Ezek az emberek lehet, hogy sokkal jobbak mint mi, de ők is csak emberek, akik segítségre szorulnak vagy szorultak. Vagy miért imádkozunk ennyit Jézus édesanyjához? A Biblia szerint nem úgy tűnik, hogy Mária egész életében kapcsolatban lett volna Istennel. Amikor a gyerek Jézus "elveszett" és mondták neki, hogy anyád és testvéreid kerestek, akkor azt kérdezte, hogy: "ki az én anyám, ki az én testvérem?" Hát az, aki a mennyei Atyám akaratát cselekszi... Ez a rész eléggé utal arra, hogy Mária nem, vagy nem mindig cselekedte azt, mert akkor tudta volna, hogy Jézusnak az Atya dolgaival kell foglalkoznia. De talán Mária is elérte azt az állapotot, amit el kellett érnie, amikor látta Jézust a kereszten. Lehet, hogy akkor lejátszódott benne valami és talán azért mondta Jézus, hogy: "íme a te anyád, íme a te fiad", mert Mária is és János is más állapotba került. 

Na szóval, sok mindent nem értek és talán úgy beszélek mint egy protestáns, de a protestánsok útját sem látom a legjobbnak. Ők mintha csak a száraz, racionális utat követik (már amennyire racionális tud lenni), nincs benne érzelem vagy önátadás vagy mélység. 

A karizmatikus mozgalmakkal sem tudok azonosulni, mert én nem tudok transzba kerülni és kívülről úgy néznek ki, mintha szívtak volna valamit. Persze lehet, hogy szívtak is és nekik van igazuk, csak én nem tudok azonosulni. 

Egyre inkább azt látom, hogy a racionalitás nem jó út, így nem lehet eljutni Istenhez, egy ponton túl nem lehet levezetni logikusan a dolgokat. Talán tényleg az irracionális hit az egyedüli lehetőség, hogy meghekkeljük a rendszert, amiben régóta raboskodunk. 

Talán a "bűnbeesés" az pont a racionalitásba esés volt, amikor megtudtuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Lehet, hogy azóta ebben a csapdában vagyunk és saját fejünktől soha ki nem tudunk szabadulni innen, mert a saját fejünk is racionális. És ha ez így van, akkor tényleg kell egy szabadító, aki megismertet az igazsággal (nem racionális módon) és az igazság szabaddá tesz minket. 

Depresszió

 A kórházas történetem közben/után nagyon rám tört ismét a depresszió. Már egy ideje tudatosult bennem, hogy ez bizony depresszió és nem jó, ha sokáig velem marad, de nehezen tudok szabadulni tőle. Tudom, hogy élni akarok és azt is tudom, hogy miért, de mégis nehéz egyensúlyba kerülni és napokon keresztül ott is maradni. Hogy mi lehet az oka? 

A több éves homeoffice is rátehetett egy lapáttal. Nem kell eljárjak itthonról, nem nagyon találkozok emberekkel, nem viccelődünk senkivel élőben,

Az sem tesz jót, ha munkaközben még a gyerekek is az én nyakamon vannak, a kislányom több gondoskodást igényel még 2 és fél évesen. Altatnom kell, de kezdődik a meetingem és még nem alszik...  ha elaludt és leteszem, akkor kezd nyekeregni...

Este három gyerek zajong (ami természetes jó), de én általába úgy le vagyok fáradva szellemileg, hogy egyszerűen nem bírom.

A kibaszott szürke, felhős idő sem segít a kedélyállapotomon.

Nem mozgok eleget, nem járok el sportolni, nem nagyon járok a természetbe.

Nem beszélgetek senkivel, élőben, értelmes/érdekes dolgokról. Sörös társaságokba nem merek menni, mert rühellem az istenverte alkoholt. 

Az udvaron annyi teendő lenne, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem, de most tiszta sár minden, nincs kedvem csúszkálni benne. A rendetlenség kívülről s belülről is folytogat. 

A kórház után mindjárt két hét telt el, de bizsereg a kezem lábam s minden bajom van. Nem fáj semmi, de idegesít, hogy van valami. Lehet, hogy én csinálom az egészet a depressziómmal, de az is lehet, hogy valami nem oké... idegesít, hogy megdögölhetek és három kisgyereket itthagyhatok a világon, árván. 

Sokan pszichológust ajánlanak nekem, de lehet első körben egy paphoz megyek.

Néhányan azt kérdik, hogy mi bajom... "Ne panaszkodj, mert mindened megvan..." Az ilyeneket legszívesebben fejberúgnám, mert egyszerűen nem értik meg, hogy baszhatod a mindent, ha valami lényeges mégis hiányzik.

Öcsi bácsi

 Öcsi bácsi mindig szimpatikus volt számomra. Soha sem tudtam megfogalmazni miért, de mindig lenyűgözött, az a derű, ami róla sugárzott, az a barátságos, jóindulatú hozzáállás, ahogy az emberekhez viszonyult. Rengeteget dolgozott. Nyáron sokszor láttam derékig csórén, napbarnította bőrrel. 

Amikor kiderült, hogy végbélrákja van, akkor sem szűnt meg derűsnek lenni. Járt a kezelésekre, de nehézségek ellenére is mosolygott mindenkire, őszintén, és ugyanúgy végezte a dolgát, mint a betegsége előtt. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy bár kellemetlen most egy kicsit (pelenkája volt), de mégis hálás az Istennek, mert szép életet adott. 

Nem tudtam elmenni a temetésére, mert kórházban voltam, de az ilyen embereket nem tudom elfelejteni soha. Példaképnek tekintem őket, mert a sok szar és nehézség ellenére ők mégis derűsek, mintha nem is ebből a világból lennének. Ezekből a régivágású, igazemberekből egyre kevesebb van már. 

Isten nyugtasson Öcsi bácsi. 

Ha baj van

 Amikor az embert valami baj éri, és netán fájdalma is van, akkor rögtön kezdi félteni a tyúkszaros életét. Ilyenkor azt vettem észre, hogy valamiért én is jobban keresem Istent és az Ő akaratát. Alkut is próbálok kötni vele, csak épp segítsen valahogy...  Amint enyhül a fájdalom és az ember jobban érzi magát, akkor rögtön a világi dolgok kerülnek fókuszba, ilyenkor már meglátunk egy jó női hátsót, a saját terveink kerülnek előtérbe, Isten pedig valahogy elfelejtődik, elhalványul. 

Miért ilyen az ember? Jódolgában miért nem emlékezik arra a Valakire, akihez könyörgött, amikor bajban volt? Hálátlan vagyok és ez nincs jól így.

Amikor baj van, akkor azt látom, hogy más nem nagyon tud együttérezni velem, vagy ha igen, akkor sem túl mély ez az együttérzés. Még akkor sem, ha valaki már volt ugyanabban a hajóban. És nem is hibáztathatok senkit, hisz én sem tudok soksor empátiával fordulni embertársaim felé. Elnéztem a 8 éves fiamat, ahogy dudorászott, fütyült és játszott, miközben én órákon át a földön fetrengtem és ezernyi jajistenem hagyta el a számat. Nyilván nem haragudtam rá ezért, mert még éretlen ehhez a gyermek, de azért érdekes érzés kerített hatalmába. Kicsit úgy éreztem magam, mint az a biblia ember, akit kiraboltak és megvertek, de nem nagyon volt senki, aki segített volna rajta. A kórházi dolgozok is már hozzászoktak a fájdalomhoz, nem esnek kétségbe ha neked fáj valami. Volt olyan aszisztens, aki konkrétan rákérdezett, hogy minek jöttem vissza a sűrgösségre... Szedjem, amiket felírtak és kész... Az persze nem gond, hogy félrediagnosztizáltak és azt mondták, hogy nincs is vesekövem... vagy ha van is, nem attól fáj semmim. 

Ha baj van, akkor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy mi lesz abból, amit eddig felépített? Volt értelme annak a kurva sok energiának, amit a gyerekeibe fektetett? Lesz foganatja bárminek? Jó magokat hintett el, amik majd ki tudnak kelni? Vagy lehet, hogy amint nem fordítunk több energiát valamire, akkor szinte biztosan visszazuhan az őskáoszba? Ki biztosítja a gyerekeknek azt, hogy a relatív jó uton járjanak akkor is, ha én nem leszek? Vagy ne legyek beképzelt? Hisz lehet, hogy én sem tudom ezt biztosítani számukra, ha velük vagyok sem. De van-e jelentősége ennek az egész tusakodásnak az univerzum szempontjából? Reménykedek, hogy van.

Krisztus szenvedése

 Volt idő, amikor magamban elbagatelizáltam Krisztus szenvedését. Arra gondoltam, hogy bár nem volt egy egyszerű kis szenvedés az övé, de azért nem is volt elviselhetetlen. A mai nap volt olyan szenvedésem, ami pár perces hullámokban jött, de a víz rögtön kivert tőle és szinte sírni kezdtem a fájdalomtól. Valami idegszál becsipődés, gyulladás lehet, de kb. öt órán át szenvedtem tőle. Változott az intenzitás, a szenvedés elején bevettem kemény fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, izomlazítótt és kívülről valami spéci géllel is megkentem, mégis azt hittem, hogy beledöglök... Ha fronton lettem volna, könyörögtem volna a fejlövésért. 

Most, a sok jajistenem közepedte eszembe jutott Jézus szenvedése. Neki valószínűleg nem voltak ilyen gyógyszerei és sokkal hosszabban, több napon át szenvedett. És ha belegondolok, hogy az első pár perces fájdalomam milyen intenzitású volt, akkor nem csodálkozok, hogy ő vérrel verítékezett, amikor előre látta, hogy mi vár rá. És nem, olyankor az sem segít, ha előre tudom, hogy mikor ér véget... Mert én is reménykedtem, hogy hazaérés után beveszek valamit és egy órán belül már jobb lesz. Nem, nem lett jobb, de a remény sem segített, hogy majd elmúlik, egyszerúen elviselhetetlen volt. Szóval, Jézus is hiába tudta, hogy mikor fog véget érni a szenvedése, az nem enyhített a fájdalmán.

És amikor ezeket így realizáltam, akkor jött egy gondolat hogy ezt le kell írjam és nyilvánosan bocsánatot kell kérnem Tőle. Köszönöm a leckét és BOCSÁNAT, buta voltam.  

Hűség

 Vajon kihez vagy mihez kellene hűségesnek lennünk? Önmagunkhoz? Ahhoz a szarkupachoz, amik mi magunk vagyunk? Ahhoz a megbízhatatlan, szennyes, hormonok által vezérelt lényhez kell hűségesnek lenni? A légy hű magadhoz, a legnagyobb marhaság, amit valaha ember kimondott. És persze ugyanígy marhaság hűnek lenni egy rajtunk kívül álló, mellettünk levő szarkupachoz is. Miért is próbálnánk az ideiglenes, változékony, kiszámíthatatlan dolgokhoz igazodni? Abból semmi jó ki nem sülhet. 

Egy férfi, amikor meglát egy jó nőt és fejben erotikus videókat forgat le vele, az már szívében vétkezett. De ha jól belegondolunk, akkor ezt nem is a férfi irányítja, hanem a primitív állat, ami benne él. A hormonok késztetik erre. Aki ezt nem hiszi, az megfogadhatja azt a tanácsot, amit valahol hallottam: Ha meglátsz egy jó nőt és nagyon kívánod, akkor "menj és vezesd le ezt a feszültséget önkezűleg". Ha azután is azt érzed, hogy vonzódsz hozzá, akkor vezesd le a feszkót mégegyszer. Ha még ezután is azt érzed, hogy kívánod, akkor cselekedj így harmadszorra is... Ha még azután is vágyat érzel iránta, akkor vedd el feleségül...  Egy ismerősöm ismerőse ezt már kipróbálta és kiderült, hogy már az első után megszűnt a vágy... Tehát valójában a hormonok késztetnek arra, hogy filmeket forgassunk le a fejünkben. Persze ez nem adhat felmentést, hiszen ha emberek vagyunk, akkor felül kell tudnunk kerekedni ezen és tudnunk kell uralkodni magunkon.

A nők fejével ugyan nehéz gondolkodni, de az ő esetükben is lehet valami hasonló defektus. Ha önbizalomhiányosak, akkor nagy eséllyel beadják a derekukat egy kedves idegennek, aki látszólag törődik velük, mert végre fontosnak érezhetik magukat, valaki végre lát bennük valamit. Ez sokszor megtörténik, ha az ítélőképességük torz. Erről jut eszembe W. Sándor egyik írása, amit a népről írt, de ide is tökeletessen illeszkedik:

“A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát.” 

A férjük már uncsi, hisz nem hízeleg nekik naponta, csak ott van, mint egy fura szerzet, egy szürke lakótárs, aki "csak" felelősséget vállalt a családért.

Akkor tehát kihez kellene hűnek lenni? Hűnek lenni valami rajtunkon túlmutató, viszonylag stabil dologhoz kell lenni, mert az nem forog ide-oda, mint a szélkakas. W. Sándor szavaival élve a "az örök mértékhez" kellene igazodni. 

Persze racionális fejjel is be lehetne látni, hogy mi a jó és mi a rossz. Fel lehetne mérni, hogy egy félrelépésnek mi a "haszna" és milyen negatív következményei vannak. Hány embert boldogít és mennyi időre és hány embernek teszi tönkre az életét és mennyi időre.  

Persze a mai ember nem tud racionálisan gondolkodni, de még rosszabb, hogy az "örök mértékhez" sem próbál igazodni.