Depresszió

 A kórházas történetem közben/után nagyon rám tört ismét a depresszió. Már egy ideje tudatosult bennem, hogy ez bizony depresszió és nem jó, ha sokáig velem marad, de nehezen tudok szabadulni tőle. Tudom, hogy élni akarok és azt is tudom, hogy miért, de mégis nehéz egyensúlyba kerülni és napokon keresztül ott is maradni. Hogy mi lehet az oka? 

A több éves homeoffice is rátehetett egy lapáttal. Nem kell eljárjak itthonról, nem nagyon találkozok emberekkel, nem viccelődünk senkivel élőben,

Az sem tesz jót, ha munkaközben még a gyerekek is az én nyakamon vannak, a kislányom több gondoskodást igényel még 2 és fél évesen. Altatnom kell, de kezdődik a meetingem és még nem alszik...  ha elaludt és leteszem, akkor kezd nyekeregni...

Este három gyerek zajong (ami természetes jó), de én általába úgy le vagyok fáradva szellemileg, hogy egyszerűen nem bírom.

A kibaszott szürke, felhős idő sem segít a kedélyállapotomon.

Nem mozgok eleget, nem járok el sportolni, nem nagyon járok a természetbe.

Nem beszélgetek senkivel, élőben, értelmes/érdekes dolgokról. Sörös társaságokba nem merek menni, mert rühellem az istenverte alkoholt. 

Az udvaron annyi teendő lenne, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem, de most tiszta sár minden, nincs kedvem csúszkálni benne. A rendetlenség kívülről s belülről is folytogat. 

A kórház után mindjárt két hét telt el, de bizsereg a kezem lábam s minden bajom van. Nem fáj semmi, de idegesít, hogy van valami. Lehet, hogy én csinálom az egészet a depressziómmal, de az is lehet, hogy valami nem oké... idegesít, hogy megdögölhetek és három kisgyereket itthagyhatok a világon, árván. 

Sokan pszichológust ajánlanak nekem, de lehet első körben egy paphoz megyek.

Néhányan azt kérdik, hogy mi bajom... "Ne panaszkodj, mert mindened megvan..." Az ilyeneket legszívesebben fejberúgnám, mert egyszerűen nem értik meg, hogy baszhatod a mindent, ha valami lényeges mégis hiányzik.

Öcsi bácsi

 Öcsi bácsi mindig szimpatikus volt számomra. Soha sem tudtam megfogalmazni miért, de mindig lenyűgözött, az a derű, ami róla sugárzott, az a barátságos, jóindulatú hozzáállás, ahogy az emberekhez viszonyult. Rengeteget dolgozott. Nyáron sokszor láttam derékig csórén, napbarnította bőrrel. 

Amikor kiderült, hogy végbélrákja van, akkor sem szűnt meg derűsnek lenni. Járt a kezelésekre, de nehézségek ellenére is mosolygott mindenkire, őszintén, és ugyanúgy végezte a dolgát, mint a betegsége előtt. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy bár kellemetlen most egy kicsit (pelenkája volt), de mégis hálás az Istennek, mert szép életet adott. 

Nem tudtam elmenni a temetésére, mert kórházban voltam, de az ilyen embereket nem tudom elfelejteni soha. Példaképnek tekintem őket, mert a sok szar és nehézség ellenére ők mégis derűsek, mintha nem is ebből a világból lennének. Ezekből a régivágású, igazemberekből egyre kevesebb van már. 

Isten nyugtasson Öcsi bácsi. 

Ha baj van

 Amikor az embert valami baj éri, és netán fájdalma is van, akkor rögtön kezdi félteni a tyúkszaros életét. Ilyenkor azt vettem észre, hogy valamiért én is jobban keresem Istent és az Ő akaratát. Alkut is próbálok kötni vele, csak épp segítsen valahogy...  Amint enyhül a fájdalom és az ember jobban érzi magát, akkor rögtön a világi dolgok kerülnek fókuszba, ilyenkor már meglátunk egy jó női hátsót, a saját terveink kerülnek előtérbe, Isten pedig valahogy elfelejtődik, elhalványul. 

Miért ilyen az ember? Jódolgában miért nem emlékezik arra a Valakire, akihez könyörgött, amikor bajban volt? Hálátlan vagyok és ez nincs jól így.

Amikor baj van, akkor azt látom, hogy más nem nagyon tud együttérezni velem, vagy ha igen, akkor sem túl mély ez az együttérzés. Még akkor sem, ha valaki már volt ugyanabban a hajóban. És nem is hibáztathatok senkit, hisz én sem tudok soksor empátiával fordulni embertársaim felé. Elnéztem a 8 éves fiamat, ahogy dudorászott, fütyült és játszott, miközben én órákon át a földön fetrengtem és ezernyi jajistenem hagyta el a számat. Nyilván nem haragudtam rá ezért, mert még éretlen ehhez a gyermek, de azért érdekes érzés kerített hatalmába. Kicsit úgy éreztem magam, mint az a biblia ember, akit kiraboltak és megvertek, de nem nagyon volt senki, aki segített volna rajta. A kórházi dolgozok is már hozzászoktak a fájdalomhoz, nem esnek kétségbe ha neked fáj valami. Volt olyan aszisztens, aki konkrétan rákérdezett, hogy minek jöttem vissza a sűrgösségre... Szedjem, amiket felírtak és kész... Az persze nem gond, hogy félrediagnosztizáltak és azt mondták, hogy nincs is vesekövem... vagy ha van is, nem attól fáj semmim. 

Ha baj van, akkor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy mi lesz abból, amit eddig felépített? Volt értelme annak a kurva sok energiának, amit a gyerekeibe fektetett? Lesz foganatja bárminek? Jó magokat hintett el, amik majd ki tudnak kelni? Vagy lehet, hogy amint nem fordítunk több energiát valamire, akkor szinte biztosan visszazuhan az őskáoszba? Ki biztosítja a gyerekeknek azt, hogy a relatív jó uton járjanak akkor is, ha én nem leszek? Vagy ne legyek beképzelt? Hisz lehet, hogy én sem tudom ezt biztosítani számukra, ha velük vagyok sem. De van-e jelentősége ennek az egész tusakodásnak az univerzum szempontjából? Reménykedek, hogy van.

Krisztus szenvedése

 Volt idő, amikor magamban elbagatelizáltam Krisztus szenvedését. Arra gondoltam, hogy bár nem volt egy egyszerű kis szenvedés az övé, de azért nem is volt elviselhetetlen. A mai nap volt olyan szenvedésem, ami pár perces hullámokban jött, de a víz rögtön kivert tőle és szinte sírni kezdtem a fájdalomtól. Valami idegszál becsipődés, gyulladás lehet, de kb. öt órán át szenvedtem tőle. Változott az intenzitás, a szenvedés elején bevettem kemény fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, izomlazítótt és kívülről valami spéci géllel is megkentem, mégis azt hittem, hogy beledöglök... Ha fronton lettem volna, könyörögtem volna a fejlövésért. 

Most, a sok jajistenem közepedte eszembe jutott Jézus szenvedése. Neki valószínűleg nem voltak ilyen gyógyszerei és sokkal hosszabban, több napon át szenvedett. És ha belegondolok, hogy az első pár perces fájdalomam milyen intenzitású volt, akkor nem csodálkozok, hogy ő vérrel verítékezett, amikor előre látta, hogy mi vár rá. És nem, olyankor az sem segít, ha előre tudom, hogy mikor ér véget... Mert én is reménykedtem, hogy hazaérés után beveszek valamit és egy órán belül már jobb lesz. Nem, nem lett jobb, de a remény sem segített, hogy majd elmúlik, egyszerúen elviselhetetlen volt. Szóval, Jézus is hiába tudta, hogy mikor fog véget érni a szenvedése, az nem enyhített a fájdalmán.

És amikor ezeket így realizáltam, akkor jött egy gondolat hogy ezt le kell írjam és nyilvánosan bocsánatot kell kérnem Tőle. Köszönöm a leckét és BOCSÁNAT, buta voltam.  

Hűség

 Vajon kihez vagy mihez kellene hűségesnek lennünk? Önmagunkhoz? Ahhoz a szarkupachoz, amik mi magunk vagyunk? Ahhoz a megbízhatatlan, szennyes, hormonok által vezérelt lényhez kell hűségesnek lenni? A légy hű magadhoz, a legnagyobb marhaság, amit valaha ember kimondott. És persze ugyanígy marhaság hűnek lenni egy rajtunk kívül álló, mellettünk levő szarkupachoz is. Miért is próbálnánk az ideiglenes, változékony, kiszámíthatatlan dolgokhoz igazodni? Abból semmi jó ki nem sülhet. 

Egy férfi, amikor meglát egy jó nőt és fejben erotikus videókat forgat le vele, az már szívében vétkezett. De ha jól belegondolunk, akkor ezt nem is a férfi irányítja, hanem a primitív állat, ami benne él. A hormonok késztetik erre. Aki ezt nem hiszi, az megfogadhatja azt a tanácsot, amit valahol hallottam: Ha meglátsz egy jó nőt és nagyon kívánod, akkor "menj és vezesd le ezt a feszültséget önkezűleg". Ha azután is azt érzed, hogy vonzódsz hozzá, akkor vezesd le a feszkót mégegyszer. Ha még ezután is azt érzed, hogy kívánod, akkor cselekedj így harmadszorra is... Ha még azután is vágyat érzel iránta, akkor vedd el feleségül...  Egy ismerősöm ismerőse ezt már kipróbálta és kiderült, hogy már az első után megszűnt a vágy... Tehát valójában a hormonok késztetnek arra, hogy filmeket forgassunk le a fejünkben. Persze ez nem adhat felmentést, hiszen ha emberek vagyunk, akkor felül kell tudnunk kerekedni ezen és tudnunk kell uralkodni magunkon.

A nők fejével ugyan nehéz gondolkodni, de az ő esetükben is lehet valami hasonló defektus. Ha önbizalomhiányosak, akkor nagy eséllyel beadják a derekukat egy kedves idegennek, aki látszólag törődik velük, mert végre fontosnak érezhetik magukat, valaki végre lát bennük valamit. Ez sokszor megtörténik, ha az ítélőképességük torz. Erről jut eszembe W. Sándor egyik írása, amit a népről írt, de ide is tökeletessen illeszkedik:

“A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát.” 

A férjük már uncsi, hisz nem hízeleg nekik naponta, csak ott van, mint egy fura szerzet, egy szürke lakótárs, aki "csak" felelősséget vállalt a családért.

Akkor tehát kihez kellene hűnek lenni? Hűnek lenni valami rajtunkon túlmutató, viszonylag stabil dologhoz kell lenni, mert az nem forog ide-oda, mint a szélkakas. W. Sándor szavaival élve a "az örök mértékhez" kellene igazodni. 

Persze racionális fejjel is be lehetne látni, hogy mi a jó és mi a rossz. Fel lehetne mérni, hogy egy félrelépésnek mi a "haszna" és milyen negatív következményei vannak. Hány embert boldogít és mennyi időre és hány embernek teszi tönkre az életét és mennyi időre.  

Persze a mai ember nem tud racionálisan gondolkodni, de még rosszabb, hogy az "örök mértékhez" sem próbál igazodni.

Önellátás++

Eddig is népszerű volt az önellátás gondolata az emberek szemében, de az utóbbi időben talán még inkább az lett. Egyre több önellátó embert lehet látni a youtube-on is, amint megosztják okos gondolataikat. Hogy milyen jó dolog az élelmiszer megtermelése, egészséges, stresszmentes élet és függetleníteni magunkat a kizsákmányoló rendszerektől, energiaszolgáltatóktól, gyógyszeripartól. 

Alapvetően nekem sincs bajom ezekkel az elvekkel, én is törekszem a függetlenségre, de mégis azt érzem, hogy valami nem kerek. Az élet nem ezekenen múlik. Géczy Gábor, aki önellátással foglalkozott, egészséges élelmiszereket fogyasztott, népi gyógymódokról tartott előadásokat pont úgy meghalt, mint a margarinfogyasztó, leszegényedett panellakó. A hívei pedig mégsem azt kérdezik, hogy mi mehetett félre, hanem csak egyszerűen nyugtázzák, hogy levetette a bőrkabátot. És mi van ha nem ő vetette le, hanem csak egyszerűen leesett róla valamiért?

A másik nagy önellátó ember, Szombathelyi Tibor is egyik napról a másikra elment, tőle is sok okos dologot lehetett hallani, amit az ember gyakorlatba ültethetett Miért "vetik le a bőrkabátot" ilyen hamar ezek az emberek? Nincs rajtuk az Isten áldása? Vagy az az áldás, hogy nem kell tovább a földön gürcölni? Nem tudom. 

A napokban néztem ezt a Rozgics Pált, aki a családjával jurtában lakik és nem érzem azt, hogy minden rendben lenne velük. Érdekes meg egzotikus lehet ott élni, de mégis azt érzem, hogy valami nincs rendben ott sem. Ő is azt vallja, mint Géczy, hogy ha körbekakáljuk a kertünket, akkor elkezdenek megjelenni azok a gyógynövények, amik a mi betegségeinkre valók. Nos, én el tudom fogadni, ha a szarunk nyomán valóban megjelenhetnek más növények és azokat akár össze is tudjuk kapcsolni a betegségeinkkel, de hogy a fogyasztásuk ellenére is nyugodtan elpatkolhatunk, az biztos. Egyre kevésbé hiszek a gyógynövényekben... Akinek menni kell, annak menni kell. Ha van Isten, akkor egyedül csak Ő tud minket megtartani, minden egyéb csak önáltatás. 

Aztán ott van Sípos Mihály, aki szinten sok hasznos dolgot mond és azt az elvet vallja, hogy fogjunk össze. Nem számít, hogy ki miben hisz, a lényeg, hogy fogjünk össze, alapítsunk közösségeket. Fogjunk össze az ateistával, kereszténnyel, jógással, ezoterikussal stb. Ne vegyük zokon, ha valaki ordas nagy marhaságok hord össze (mert olvasta az interneten), hisz nem ez a lényeg. Hát ez is meredek nekem... Mert ami hülyeség, az hülyeség... Azt valahogyan helyre kell tenni, hogy ne haljon meg hülyén a másik. Ettől persze lehet és kell is szeretni, de a hülyeséggel való közösségvállalás nem föltétlen visz jó irányba. 

Az egészséges életmód bibliai alapjai

 Ma reggel felmerült bennem egy kérdés: vajon a Biblia mit mond az egészséges életmódról? 

Elsőre olyanok jutottak eszembe, hogy:

"A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet..." (Jn 6,63)

"Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét." Mk 8,35

"Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet?" Mt 6,25

"Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?" Mt 6,27

"Minden szőlővesszőt, a mely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, a mely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen." Jn 15,2

"Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. " Mt 15,4

Aztán keresgéltem is egy kicsit:

"Az ő neve adott erőt a nevében való hit által ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek, s a tőle származó hit adta meg neki ezt az ép egészséget mindnyájatok szeme láttára." ApCsel 3,16

"De Jézus megfordult, és amikor meglátta, így szólt: „Bízzál, lányom, hited megszabadított téged.” Attól az órától fogva az asszony egészséges volt. " Mt 9,22

"Tested lámpása a szemed. Ha a szemed egészséges, egész tested világos, de ha beteg, a tested is sötét." Lk 11,34

"A vidám szív jót tesz az egészségnek, a nyomott kedély emészti a testet." Példabeszédek 17,22

"Jobban szerettem egészségnél és szépségnél, és birtoklását a világosságnál is többre tartottam; mert a fény, amely belőle árad, nem alszik ki soha." Bölcsesség könyve 7,10

"Amikor meg imádkozni akar vagyonáért, feleségéért és gyermekeiért, akkor nem restell az élettelen dologhoz szólni. Az erőtlenhez könyörög egészségéért. " Bölcsesség könyve 13,17

"A legfőbb bölcsesség az Úrnak félelme: békét s egészséget teremt maga körül. " Sirák fia könyve 1,18