Pánik

 A kardiológián tett látogatás után semmi sem lett jobb, sőt, naponta tör rám egy elég kemény érzés, amitől a szívem kalapál, a torkomban gombóc van és ehhez hasonló tapasztalások. A google barátom szerint ezek pánikrohamok, továbbá a vérnyomásmérő ritmuszavarra figyelmeztet, amit érzek is néha (a kórházban nem láttak ilyesmit). Oké, tehát pánik betegség, de hogyan oldjam fel? Amikor rámtör, nem lehet egyszerűen, agyilag lenyugtatni a testemet, sőt, a agyam még jobban rákattan minden negatívumra. 

Hogy mi lehet az oka pánikrohamoknak? Hát van egy elméletem, bár nem vagyok pszichológus. 

Még óvodás koromban beszélgettünk édesanyámmal és tisztán emlékszem, hogy miközben egy csipesszel a szemöldökét igazította, rákérdeztem a halál témára. Az első kérdésem az volt, hogy: anyu, mindenki meghal? Erre ő látszólag közönyösen azt mondta, hogy igen fiam, egyszer mindenki meghal. A következő kérdésem az ő halálára vonatkozott: anyu, te is meghalsz? Igen fiam, egyszer én is meghalok...  

Ha erre gondolok, akkor most is összeszorul a torkam és ez azon ritka emlékek egyike, ami végigkísérte az életemet. 

Ma szólalt meg a bennem lakó pszihomókus is, hogy állj meg öreg, mert ez elég durva lehetett annak a gyereknek, hisz a gyerek azt érzi, hogy az élete az édesanyja lététől függ. 

Akkor miért is szorongok most vajon? Vajon nem azért, mert édesanyám a halál kapuján kopogtat? A bennem élő gyerek pedig nem azért szorong, hogy ő is elpatkol, ha meghal a személy, akitől az élete függ? 

Most az a kérdés, hogy ez a felismerés segít-e bármiben is? Racionálisan belátom, hogy képes vagyok édesanyám nélkül élni. Persze szomorú leszek és gyászolok, ha elmegy és bár neki köszönhetem, hogy megszülettem erre a világra, mostmár tudom folytatni az életemet nélküle is.

Ez elég a szorongás feloldásához? Vagy el kell mondjam ezt egy pszichológusnak is 100 lejért?

Pihenés a kardiológián

 Úgy alakult, hogy pár napos pihenőt kaptam a kardiológián, miután a sűrgösségi ellátás folyamán ezt javasolta az orvos. Igaz, hogy nem láttak semmi nagy problémát, de mégis azt tanácsolták, hogy maradjak bent. Az orvos persze pár mondtatból le tudta vonni a következtetést, hogy depressziós vagyok és pihenésre van szükségem. Kérdezte is, hogy nincs-e szükségem egy kis pihenésre? Én persze rögtön igent, mondtam, mert abban reménykedtem, hogy pár napos pihenőre küld, de arra nem gondoltam, hogy ettől az igentől fog rögtön befektetni. Ám legyen, gondoltam magamban, a kórházi ágyak kényelmesek szoktak lenni és kicsit diétázhatok is, hisz az ottani kajától nem fogok rosszat álmodni. 

Rögtön a konténerben kerültem, ami egy köztes lét a kórház és a külvilág között. Itt vesznek mintát a COVID tesztre és itt is kell megvárni az eredményt, majd ha negatív a teszt, csak akkor visznek fel a kijelölt osztályra. 

Na, de miért is mentem be a sűrgösségre? Mert vacakolt a szívem, a vérnyomásom is fel volt menve és nyomást is éreztem a mellkasomban. Ehhez persze hozzájött, hogy az esemény előtt már két héttel légzési nehézségeim voltak... Gondoltam mégis csak érdemes bemenni, mert van három gyerekem, nem patkolhatok el ennyire felelőtlenül. 

A mellkasi nyomást talán kicsit el is túloztam a  betegfelvételkor, hogy ne várakoztassanak órákig, de ez a csel be is vált, mert rögtön komolyan vettek és törődtek velem, tehát alapból azt éreztem, hogy érdemes volt biztosítást fizetni. Volt EKG, szív eco, a tüdőt is vizsgálták, vért is vettek. Érdekes módon a vérnyomásom egy órán belül  stabilizálódott és már nem volt semmi panaszom.

A konténerben már több emberrel találkoztam, akik sokkal nagyobb panaszokkal voltak bent, de azért jól elbeszélgettük a világ nagy dolgairól. A konténeres nőverek űrhajós ruhában jöttek-mentek és izzadtak keményen. Este 11-ig kellett várni a negatív teszteredeményekre, utána mindenkit feltoltak a kijelölt helyére.

Nekem csak altatót adtak estére, aminek örültem is, hisz rég nem aludtam egy jót... Jaaa, és reggel hatkor nem kell felkeljek tüzet gyújtani... De király... Akkor egy órásit alszok...

Az alvásból nem lett semmi... Csipogott ott mindenféle eszköz, volt horkolás, fingás, köhécselés, majd 5 órakor beérkeztek a nővérek és kezdték adni az injekciókat.

Nekem azt mondták, hogy majd lesz egy terheléses tesztem, aztán ha minden oké, mehetek is haza. Kicsit aggódtam, hogy nem-e dobom fel a talpam terhelés alatt, hiszen egy hete még nem kaptam elég levegőt... Aztán mondták, hogy kellene szőrtelenítsem magam, mert a terheléses teszt alatt rám kell ragasszanak dolgokat. Ez kicsit fura volt, régebb mintha volt erre a munkára is kórházi szakember, most meg csináljam én... Persze nem volt tükör - konnektor együtállás, szóval csak bénáztam, ráadásul nem is egyszer, mert kétszer még rámszóltak, hogy az úgy nem lesz elég. 

Aztán eljött a terhelés napja, futópadra állítottak és tekertem. Furcsa módon nagyon jól bírtam, nem is jutottunk el a türőképességem határáig. Az orvos azt mondta, hogy ő nem lát semmit, tehát mehetek is haza. Ennyi volt.

UI: aztán én is diagnosztizáltam magam a google barátom segítségével és az a gyanúm, hogy az esetnek köze lehet a magnéziumhoz. 

Ja, és nagyon kéne nekem a mozgás, mert az utóbbi két évben ez a terheléses teszt volt a legnagyobb megerőltetésem.

 

 

Összeesküvések

 Aki azt mondja, hogy nincsenek összeeküvések, az nagyon naív ember, hisz tudjuk, hogy a pici gyerekek is néha összeesküdnek és kizárnak a játékból egy másik gyereket. Természetesen az ilyesmi létezik magasabb szinteken is, politikai szinten, de akár globális szinten is, létezhetnek globális tervek, melyek az emberiség szekerét egy bizonyos irányba akarják eltéríteni. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy a globális elit úgy meg tud szervezni egy világméretű tervet, hogy az senkinek nem tűnik fel és minden ország és közszereplő készségesen aszisztál hozza.

Persze mindig vannak olyan kis figyelmes, valódi elfoglaltság nélküli, messiástudattal rendelkező embertársaink, akik a kényelmes foteljükből észreveszik és feltárják ezeket a terveket.  Hála nekik!

Nézegetem egy fickó facebook oldalát, aki minden nap lehülyézi a birka, tudatlan, vallásos embereket, akik nem látják az igazságot, mert ugye mindenki agyhalott, lefizetett és/vagy az ördög szolgája. Bezzeg ő, a nagyon éleslátású, tisztában van az igazsággal. Más csillagrendszerből kapott üzeneteket is megoszt, tehát nem csak a földről szerzi az infókat. Bár ő nagyon logikusan tud gondolkodni, néha nála is becsúsznak hibák, amikor pl. az Erdély látványosságai oldal posztját megosztja, annak reményében, hogy majd egy dustert nyer karácsony este. Ez végülis teljesen logikus, hisz a Dacia gyár mindig is szerette promoválni a különálló Erdélyt, főleg a magyar nyelvű olvasok számára, hogy erősítse bennük az erdélyi identitást. 

Viccet félre téve, nagyon sok "okos" ember szabadult be a facebookra és ezek mindenben teljesen biztosak. Én pedig kőkorszaki balfasznak érzem magam, aki semmihez sem ért, lófaszt sem tud az oltásokról, meg az RNSről

2020, kemény év

 Ez az év eléggé lemerített, kimerített, padlóra tett és talán földön is ütött. Persze minden viszonylagos, van akinek az általam átélt dolgok nem jelentenének különösebb problémát, sőt, lehet, hogy mások sokkal súlyosabb helyzetben voltak és vannak, mégsem omlottak össze. Lehet, hogy én csak egy bugyutácska plázacica vagyok, akinek jó gazdag palija van és mégis sír, mert letörött a nemrég megcsináltatott körme.

Ez az év is azzal kezdődött, hogy édesanyám betegsége miatt jó néhány álmatlan éjszakám volt. A helyzete egyre csak romlott, kiderült, a csontáttét, majd a tüdő- és májdaganat. Az orvosok mostanság nem szoktak jósolni, de ha jósolnának, akkor túl sokat nem adnának neki.

Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy a feleségem állapotos, majd kiderült, hogy egy kislány lesz a két fiú után. Természetes, hogy örültem a dolgoknak, de amikor arra gondoltam, hogy édesanyám nem biztos megéri a kislányunk születését, akkor gombóc került a torkomba. 

Aztán nekifogtam a  házújrafödés projektnek, beszéltem a "szakemberekkel", aki azt mondták, hogy akár rögtön is nekifognak, mert épp ráérnek (február elején). Persze anyag nem volt, szóval futottam egy pár kört, amíg beszereztem a faanyagot, amivel neki lehet indulni a projektnek. Na, de aztán épp nem értek rá, ugyanis kimentek németbe fát metszeni, aztán amikor hazajöttek már karantén volt, az utcán sem lehetett sétálni, ha nem volt igazolás, szóval tolódott a dolog. Aztán jött a hosszú esős idő... Aztán a szakemberek mindig csak két hét múlva értek rá... Hívogattam telefonon, de az utóbbi időben már fel sem vették a telefont, hogy ne mind fárasszam... Pedig több pénzt is ígértem, csak jöjjenek már, de azt is leszarták.

Aztán 6 hónap szívás után, beszéltem egy másik csapattal, akik drágábbak, de jók és állítólag tisztességesek. Ők sem bíztattak azzal, hogy rögtön nekifognak, ami érthető is, de már ők se  nagyon veszik fel telefont. Lehet, valamiért utálnak engem ezek mind? Fel nem tudom fogni, hogy mi az Isten történik.... Szóval az év lassan eltelik és a fák foglalják a helyet az udvaron... Lehet el kell adjam az összes épületfát és még vagy tíz évig cserélgessem a cserepeket, hátha majd egyszer másabb világ lesz, amikor nem kell egy évet várni egy 7 napos munkára. Nyilván mindig lebegett a levegőbe az is, hogy anyum meghal és épp akkor hal meg, amikor már le lesz szedve a régi tető... Ez még rátett egy lapáttal az egészre. De fejben ezt még lehet fokozni... Ha épp akkor születik a kislányom és akkor hal meg anyum, amikor a tető le van szedve...:(

Persze annyira koncentráltam erre a nagy projektre, hogy minden mást hanyagoltam. Az udvar egy szemétdomb, a kert egy dzsungel, szinte semmit nem tudok felmutatni, amit megcsináltam volna, rendbe tettem volna. Ez a tény is elég rendesen letaglóz, ha belegondolok. Egy nagy töketlen senkinek érzem magam és ez nem jó érzés. Állítólag Isten így töketlenül is szeret, de én nem érzem semmit.

Végső soron lehet, hogy nem ezek voltak a legsúlyosabb fájdalmaim, hanem ami lélekben zajlik. Az elmúlás gondolata, az Isten keresése, a szellemi magány...  Vajon mi értelme ennek az egész cécónak, a születésnek, a halálnak, a betegségnek, a kötelességeknek, mindenféle erőlködésnek,  ha nincs egy nagyobb keret, amibe ezeket szépen bele lehet rakni és a helyükre kerülnek? Egész évben valamiféle hitet akartam magamra erőltetni, hogy ennek az egésznek van valami önmagamon túlmutató értelme. Eddig még nem sikerült teljesen meggyőznöm magam és Isten valamiért hallgat.Vagy én vagyok tök süket.

Vívódások

Ismét álmatlan éjszakáim vannak édesanyám miatt. Fájnak a csontjai már egy jó ideje és nem lehet tudni, hogy pontosan mi a probléma oka. Lehet, hogy nagyon durva csontritkulás, lehet, hogy csontáttét, vagy lehet valami más is. Úgy érzem, hogy a mi kis városunk elég gyengén áll orvoslás terén. Természetesen valemennyivel jobb a helyzet, mint Afrikában, de azért lenne mit fejlődni. Fejlődni lehetne infrastrukturális téren, orvosi eszközök terén is, de talán fontosabb lenne tudás terén fejlődni. A páciens felvilágosítása terén pedig óriásit lehetne javítani a mostani helyzeten. Jelenleg az állatorvos is több információt oszt meg a páciensével, mint az embert kezelő orvosok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az állatorvos több együttműködést vár el a betegétől, mint a "rendes" doktor.
Lehet, hogy túl sok filmet néztem és azért vannak ilyen elvárásaim. A filmekben mindig szépen leülnek a beteggel és felvázolják a lehetőségeket. Egyenlő félként kezelik a pácienst, tehát mindent elmondanak neki, amit tudnia kell. A lehetőségek közül maga a páciens választ, hisz ő is egy ember, aki döntéseket tud hozni az információk birtokában. A filmekben a páciens úgy jelenik meg mint tudatos entitás, akinek beleszólása van a dolgokba (a lehetőségekhez mérten). A balkáni orvoslásban a beteg inkább egy állat, vagy biológiai gép, aki defektes és javításra szorul, de amúgy neki annyi köze van az egészhez, mint egy autónak a szervízbe.
Biztos, hogy pácienstől is függ, hogy mennyire tudatosan foglalkozik a saját egészségével, de egy jó orvos rá tudná vezetni az erre nem hajlandó betegeit is. Mondjuk elmondaná neki, hogyan táplákozzon, hogyan mozogjon, hogyan gondolkodjon a betegségéről stb. Így talán a páciens azt hihetné, hogy neki is köze van a gyógyuláshoz és nem is tévedne  túl sokat.
Jelenleg úgy érzem, hogy az elkövetkező egy-két hónapban el fog dőlni édesanyám sorsa és készülnöm kell a legrosszabbra is. Ő mindig áldozat volt. Folyamatosan másokért dolgozott, másokat szolgált, magával mit sem törődve. Ebben a helyzetben is áldozatként szerepel. Azt látom, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát és nem is igazán reménykedik.
Én két évvel ezelőtt kértem az Istentől (akinek a létezésében nem mindig vagyok biztos), hogy adjon még neki legalább tíz évet viszonylagos egészségben, de úgy érzem, hogy ez az kérés nem biztos, hogy meghallgatásra talált. Persze lehet, hogy mégis és most azt mondogatja nekem, hogy: miért kételkedsz kicsinhitű.  Hát miért is kételkedek? azért, mert a mostani állapota minden, csak nem egészség. Kérem, és figyelem a jeleket az eligazodásomhoz... Mit kellene tegyek, hogyan kellene viszonyuljak ehhez az egészhez? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne omoljak én is össze, hogy a családom támaszkodni tudjon rám?

I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.

Emlékezés

Lehet, hogy már írtam régebb egy bizony cigánycsaládról, amelyik más, mint a többi. Amióta az eszem tudom, ez a család szegényen, de becsületesen élt. Akárkit megkérdezhetnénk a faluban, mindenki pozitívan nyilatkozna róluk. A családfő, aki maga is egy lapattant cigánytelepről származott, megmutatta, hogy ki lehet törni abból a közegből és nem az uzsoráskodás irányába, hanem a nehéz, de becsületes élet irányába. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek az érdeme, hogy ez a család más lett, mint a többi. Talán a feleségnek is köszönhető, hogy a jó úton tartotta a családot, de a család bármelyik tagjáról sugárzott a becsületesség. És ez akkora szó, hogy nem lehet csak úgy elmenni a téma mellett. Mert a cigány közösség 99.9%-áról egészen  másképp vélekedik a falu, mégpedig  úgy, hogy: ha reggel nem, este úgyis cigány.
Ez a család más. Becsületesen dolgoztak a szülők is, a gyerekek is. A lányuk a helyi iskolában jó tanuló volt, elvégezte a gimnáziumot és leérettségizett. És sokkal nehezebb dolga volt, mint egy "fehérnek", mert a közeg, ahonnan ő indult az egy lenézett, megbélyegzett közösség volt. Nyilvánvalóan ez a közösség jogosan volt megbélyegezve, hisz nem beszélhetünk előítéletről, inkább pár száz éves tapasztalatról. Ebből a megbélyegzett közösségből kitörni csak az igazán nagy emberek képesek.
A szomorú az egészben, hogy a családfő pár hete önként vetett véget az életének, ami egy kicsit fáj nekem is. Tudom, hogy beteg volt és nagyon szenvedett, talán orvoshoz sem nagyon akart menni egy megvetett közösség tagjaként, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy egy becsületes, munkás  élet után az utolsó száz méteren adta fel a harcot. Ha létezik túlvilág és valamiféle igazság a létben, akkor úgy gondolom, hogy értékelve lesz az az erőfeszítés, amit Ő kifejtett az élete során.