Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

• mozgás - zéró, 
• emberi kapcsolatok - zéró, 
• pozitív ingerek az élettől - zéró. 
• életkedv - zéró
• energia - zéró
• szabadidő - zéró
• alkotás öröme - zéró
• pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 

Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/

Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?

Hurrá, nyaralunk

A gyerekek nagy örömére ismét nyaralunk, jó szokásunkhoz híven megint a tengeren. Indulás előtt azt számoltuk, hogy még hányat kell aludni a nyaralásig. Most a harmadik napon én azt számolom, hogy hányat kell aludni, amíg indulhatunk hazafelé. Kicsit hálátlannak érzem magam ezért, hisz sokan nem engedhetik meg maguknak a tengerparti nyaralást, s még kevesebben tudnak Bulgáriába jönni All inclusive buliba. És nekem ez sem tetszik...   Pedig itt addig lehet zabálni amíg beledöglünk, nincs manele, még a lepattant németek is ide járnak.
Számomra az ilyen nyaralás egy pokol, mert semmi szellemi örömöm nincs. Nem nagyon alkotok semmit, nem is tanulok új dolgokat és nem nagyon érzem a hasznomat a létezésben. Olyan ez mint a hétvégi miccsezés vagy sörözés csak még annál is hosszabb és ugyanúgy semmi értelme ha csak minden a testről szól. Nyugalom van itt, mintha az emberiségnek semmi problémája nem lenne... Megy a szükségesen túli éves, ivás, megy a pazarlás.
A gyerekeknek jól telik, szóval értük ki kell bírjak még négy napot.

Ami kikivánkozik

Nagyban zajlik a nyár. A gyerekek és a pedagógusok(feleségemet beleértve) vakációznak, én meg szakadatlanul tolom a napi 9 órákat a gép előtt. A munka után persze már nincs idő és erő semmiféle világmegváltó tevékenység lebonyolítására.
A kertet felvette gyom, néha már kaszával kapálom a paradicsom közét, de ettől még szép nagy paradicsomok vannak rajta. Reménykedek, hogy megpirosodnak, mielőtt megbarnulnak a gombától.
A munkaidőm lejártakor elég gyakran jön a hívás vagy az SMS anyumtól, hogy ha netán van időm, akkor segítsek apumnak, mert elment szénáért. Erre nincs mit mondjak, menni kell, mert hát "apád egyedül takar". Ilyenkor gyorsan kitekerek bicajjal a helyszínre, felrakok vagy 800 kiló szénát a szekérre, majd hazajövünk és felrakom mégegyszer a csűrbe. Az ilyen napokon nem kell aggódjak a kalóriák miatt... Ma tudatosult bennem, hogy a széna leürítése is egy olyan sportág, amit nem mindenki tud csak úgy egyszerűen megcsinálni. Emlékszem, hogy egyszer magyarországi fiatalok akartak segíteni valakinek szénát üríteni. Jó kondiban voltak, de a villa nem állt jól a kezükben. Mindig jól beleszúrták a villát a szénába és aztán erőlködtek, mert meg sem tudták mozdítani. Nekem természetes volt, hogy úgy és oda szúrtam bele, hogy meg is tudjam billenteni. Ma tudatosult bennem, hogy szúrás előtt gyakran ráütök a szánéra és látom, hogy milyen rész mozdul meg és annak a közepébe szúrom. Hogy milyen helyeken fogom meg a villa nyelét, az sem véletlenszerű. A tapasztalat finomhanglta a fogásaimat a fizikai törvényeknek megfelelően és ennek köszönhetően órási villákkal tudok megszúrni és feladni. Szoktam is szórakozni azon, hogy aki tovább kellene rakja az általam feladott adagokat, az néha csak 3 darabban tudja továbbítani. Na de valószínűleg ez a sok fizikai erőlködés vezetett oda, hogy az éves orvosi vizsgán a doktornő arca mindig elkomorodik amikor a szívemet meghallgatja. Fiatalember, ön sportol valamit? Önnek sportszíve van... Igen, egy számítógépen zongorázok egész nap :) A sportszív egyébként azt jelenti, hogy nagyon alacsony a pulzus nyugalmi állapotban.
Kicsit zavar ez a szénacsinálás dolgok, de nem azért mert utálnám a fizikai munkát. Inkább azért, mert más terveit kell megvalósítani és ezzel elég gyakran az én terveimet hanyagolom. Viszont az is biztos, hogy ez a kemény mozgás annyira kell nekem, mint egy falat kenyér. Az is tetszik benne, hogy a kis gyerekeimet is elvihetem néha szénáért és ők is belekóstolhatnak kicsit ebbe a paraszti kultúrába. Szeretném, ha ráéreznének erre az életformára és belegondolnának, hogy az őseik milyen keményen dolgoztak, hogy nekik földet hagyjanak. Keményen dolgoztak nap, mint nap, néha még éjjel is (hogy ne hulljon ki a gabona szeme).
És annak ellenére, hogy az életük nagy része a munkáról szólt, még úgy is találtak okot az örömre. A depresszió fogalmát nem ismerték, ugyanis a depresszió a semmittevésből fakad.
Ez a paraszti kultúra a kemény munka mellett sok értéket is termelt, pl. a folklort. A pesti népzenész növendékek, akik pelenkás koruk óta zenetáborokba járnak és életükben folkot tanultak, lószart sem értenek ebből az egészből. Hiába játszák a gyűjtésekből megtanult darabokat pontosan, tökéletesen, mint a robotok, mégis hiányzik belőlük valami. Persze röhögnek például rajtam, hogy néha be sem tudom rendesen hangolni a brácsát és nem túl tiszták az akkordjaim. Az ő egojuk azzal vagánykodik, hogy mennyivel fölöttem vannak zenei tudásban. Az én egom azt hozza fel mentségére, hogy jó de, én 30 évesen fogtam neki, és amúgy én jobban érzem és élem a paraszti kultúrát :) Egók vagánykodnak, egó védekezik :)

Az új munkahelyem eddig okés, nem kellett sokszor bukarestbe mennem, de valahogy nem is hiányzik. A román nyelvet még mindig mekegem, de mentségemre szóljon, hogy a román érettségim is sikerült annó. Igaz, akkor még nem voltak kamerák és be kell ismerjem, hogy kicsit puskáztam is. Persze így is csak 6.40 lett a román, na de a matek 9.30 kárpótolt érte.
A magyar gyerekek nem hülyébbek, mint a románok, csak nekik a román egy idegen nyelv. Ennyi.
Na és minek is tanuljanak románul, ha azt látják, hogy mindenki nyugaton dolgozik? Nyugaton a román nyelv csak arra jó, hogy szót tudsz érteni az utca sarkán kolduló cigóval...

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy rálőttem két román rendőrre. Aztán elkapott a terrorelhárítás és a román hírtévék jelenlétében letartóztattak. Bénító lövedékkel lőttem rám a bukaresti munkahelyemen, miközben programoztam. Hátrabilincselték a kezem, de valahogy mégis el tudtam takarni az arcom a zakommal (zakó?? utálom a zakót), amíg betuszkoltak a furgonba.
Aztán vallattak, hogy mi motivált a terrorcselekményre és mi volt az oka, hogy egyik rendőr sem sebesült meg. Erre azt feleltem, hogy csak fel akartam hívni a figyelmet (nem tudom mire). És utána mondtam egy jó mondatot(álomhoz képest): elég okos vagyok ahhoz, hogy képes legyek ölni, de elég bölcs is vagyok ahhoz, hogy ne tegyem.
Remélem ezen álom miatt nem jutok Bekéék sorsára.

Majmok országa

A tegnapi, úzvölgyi események annyira ledöbbentettek, hogy már hajnali 5-kor ébresztett az agyam. Bár nem voltam a helyszínen, de így is átjött az érzés, amit az élő láncot alkotó székely-magyarok átélhettek. Azon nem lepődtem meg, amit a román "testvéreink" elkövettek, hisz arra számítani lehetett, de egy ilyen szintű lealázásra azért álmomban sem gondoltam. Ha Ferenc pápa javaslatát követjük, akkor ezekkel kell a közös jövőt építeni, túllépve a régi sérelmeken...
A történések kapcsán szinte rögtön felmerült bennem, hogy ezek nem is emberek, hisz az emberek nem viselkednek így. Akkor mik? Így jutott eszembe a Majom bolygója című film.
Ha párhuzamokat keresünk a film és a közös történelmünk között, nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat.
A filmről(spoiler):
Az emberek és majmok sokáig éltek egymás mellett. Míg az emberek fejlett civilizációt építettek, addig a majmok nagy része a vadonban, majd rezervátumokban élt, a többi cirkuszokban, állatkertekben tevékenykedett vagy házi kedvencként tengette életét. A fejlett emberi civilizáció viszonylag jól bánt az állatokkal, de természetesen voltak visszaélések is (voltak pszichopata állatidomárok és gondozók). Egy váratlan esemény miatt egy Cézár nevű majom öntudatra ébred és elkezdett más majmokat is felébreszteni. Megszöktek az állatkertből és egy majomhordát szerveztek. A majmokat fűtötte a düh és az emberek ellen fordultak. Részben, azért, mert tényleges sérelem is érte néhányukat az emberek részéről, részben azért, mert saját elképzelésük szerint akarták élni életüket.
A háború egyre durvább lett, majd végül atombombákkal oldották meg a helyzetet, aminek következtében az emberi civilizáció széthullott. De még ezelőtt egy űrhajó legénysége időutazást hajtott végre és visszaérkeztek a Földre 2000 évvel később. Nagy megdöbbenés volt számukra, hogy az emberek meztelenül szaladgálnak, állatként vannak kezelve a majmok által. Az emberi civilizáció hanyatlása után a majmok építettek civilizációt. Saját történelmet és teremtéstörténetet alkottak maguknak, ahol természetesen a majmok álltak a középpontban. Az emberekre állatként tekintették és durva kísérleteket hajtottak végre rajtuk. Néhány majom tudásban és erényekben is fejlődött annyira, hogy embervédőkké váltak és nem értettek egyet  az emberkísérletekkel.
A majom tudosok rájöttek, hogy volt a földön egy korábbi, sokkal fejletebb civilizáció is és annak a nyomait kutatták, viszont egyre több olyan bizonyíték került elő, ami arra utalt, hogy ezt a korábbi civilizációt nem a majmok építették, hanem az emberek. Természetesen erről a tényről a politikus majmok hallani sem akartak és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megsemmisítsék a bizonyítékokat.
A fruszráltságuk, melynek elsődleges oka az emberrel szembeni esetleges alsóbbrendűségük volt, arra késztette őket, hogy megjobban utálják és lenézzék az emberi fajt. A tudos csimpánzok között voltak olyanok, akik kimondták az igazságot a történelemről, de a többség elítélte és kiközösítette őket.
A harcos, agyatlan gorillák élveztek minden alkalmat, amikor belerughattak az emberekbe.

Váltás

Adódott egy lehetőségem a változtatásra és a körülmények úgy alakultak, hogy el is fogadtam ezt a lehetőséget. Csodálkoztam is magamon, hogy túl nagy gyötrődések nélkül igent mertem mondani valamire, amire az öt évvel ezelőtti énem még gondolni sem mert volna. A régi munkahelyemen közel 14 évet húztam le. Volt ott sok élményem, negatív is pozitív is, de úgy éreztem, hogy mozdulnom kell, mert ha maradok, akkor belülről elsorvadok. A vége fele már nagyon nyomsztónak éreztem a hangulatot. A csapat össze volt kovácsolva, az biztos, de sajnálatos módon nem a sok pozitív élmény és megvalósítás gyúrt egybe minket, hanem a panaszkodás, a görcsölés, a stressz. Nem volt olyan nap, hogy valaki ne panaszkodott volna a fizetés, a határidő, a rossz szervezés miatt. Ilyen körülmények között az embernek sokkal nehezebb pozitívnak maradni...
Az új állásommal kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim. Tudtam, hogy a szoftverfejlesztés sehol sem szép munka. Igazából a mai, felgyorsult világban ritka az olyan munkahely, ahol az emberek jól érzik magukat. Persze minden munka lehetne szép is, lehetne igazi alkotás is. Még a szoftverfejlesztés is lehetne művészet, ha nem megrendelésre csinálná az ember, szűk határidőkkel.
Az új munkahelyen valami azért mégis más. Itt is sok szutyok probléma felmerül, de nincs az a görcsös hozzáállás. Az ember minden nap azt érzi, hogy értékelik, őt is, a munkáját is, ugyanakkor nem azt érzi, hogy a vezetőség egy külön kaszthoz tartozik, hanem munkatársként tekinthet rájuk. Kis cégeknél gyakran előfordul az a probléma, hogy a tulajdonos és a vezető ugyanaz a személy és ez baj lehet. Mert a tulajdonos tényleg más kaszthoz tartozik.
Elgondolkoztam, hogy miért lehet ekkora különbség a székelyföldi és a bukaresti szemlélet között. Egyik haverom szerint a székely egy elkorcsult, lezülött, irigy, aljanép. Amikor ezt mondja, az mindig szarul esik nekem és nem tudom, nem akarom elfogadni. Én rengeteg jó embert ismerek a székely testvéreim között. A legaljasabbnak tartott székelyek is segítenek azokon, akik bajba jutottak, szívesen kalákáznak, szívesen megvendégelnek másokat... Ugyanakkor sokan mondják, hogy Isten mentsen meg mindenkit a székely csoportvezetőtől külföldön... Mert valahogy nem szeretjük, ha a saját vérünk dirigál nekünk? És vajon a saját vérünk köcsögebb is velünk? Nem tudom.
Bukarestben és a fővárosokban úgy általában más a helyzet. Ott, ha nem jól bánnak az emberrel, akkor másnap tovább is áll, mert egy nagy városban sokkal több a lehetőség. Talán ezért alakult úgy, hogy a vezetők is kedvesebbek az alkalmazottal.
A székelyföldiek helyzete sok szempontból speciális, főleg csíkban. Ott mindig zordabb volt az időjárás is, mindig nehezebb volt megtermelni a mindennapi betevőt. Ezért az ottani székelyek nem is gazdagodtak el nagyon,  a szegénység pedig egy ördögi spirál, ami lefele húz. A nincstelenség a legjobb táptalaja az irigységnek. Ebből az állapotból kitőrni nem egyszerű, de azért próbálkoznunk kell. Apropó szegénység... Szerintem az a legszegényebb, aki egy városban kénytelen élni és a természettel köszönő viszonyban sincs. Ezért is vágyom haza a fiókáim és a feleségem mellé.
A jövőt nem ismerem, utólag derül ki, hogy jó döntést hoztam-e vagy megszívtam. Remélem túl sokat nem kell itt ücsörögnöm, hisz az volt az egyezség, hogy otthonról dolgozhatok és csak nagy ritkán kell ide bejönnöm, na de addig is, itt fejlesztem a szoftvert meg a román nyelvtudásomat.