Klíma

Nehéz nem észrevenni, hogy mennyit változott a klíma az utóbbi tíz évben. Már a zord csíki időjárás sem a régi, enyhébbek a telek, melegebbek a nyarak. Na és? Az emberek vállat vonnak és élik tovább a kis életüket. Sőt, még örülnek is, hogy kevesebbet kell fűteni télen és többször lehet strandra menni nyáron. Észrevettem, hogy a humanoidok 90%-a utálja az esőt. Ha szavazni lehetne róla, akkor soha többé nem lenne eső. Ilyen körülmények között, hogy legyen kedve az esős időnek erre jönni? Ha nem fogadják szívesen, inkább nem is jön.
Azt érzem, hogy egyre jobban elszakadunk a valóságtól. Már nem is tudatosul bennünk, hogy víz nélkül nincs élet. Egykedvűen nyugtázzuk hogy az Olt folyó már lassan csak egy patak. Nem törődünk azzal sem, hogy már sok éve nem alakulnak ki helyi esők sem a környéken. Miért érdekelne ez minket? A kauflandban van víz is, élelmiszer is. Ismeretség nélkül is be lehet szerezni, csak pénz legyen.
A klímakatasztrófa bekövetkezését már csak egy isteni csoda tudná megakadályozni, de úgy tűnik, hogy Isten nem akar ebbe beleszólni, együk csak meg amit főztünk.
A kis istenek (politikusok) ha akarnának sem tudnának semmit tenni ez ügyben, mert olyan vezért nem fogunk megszavazni, aki a kényelmi szintünket vissza akarja állítani egy középkori szintre.
Természetesen a mai politikusok nem is terveznek túl hosszú távra, nekik bőven elég egy mandátumnyi idő.
És mit várhatunk az emberektől? A tömegek egyre mélyebbre süllyednek és már emberi mivoltukat is levetkőzték. Néhány kivetéles egyed megpróbál küzdeni és Rambo módjára szembeszáll az árral. Na ők azok, akik hülyének vannak nézve a balfasz aljanép által. Csak a nagyon erős jellemek képesek ideig-óráig a széllel szembe pisilni.
Én csak egy gerillaharcosnak  mondanám magam ebben az ügyben. Nyíltan nem vállalom a harcot, mert túl érzékeny vagyok. Ha egy balfasz azt mondja, hogy én vagyok a balfasz, akkor rosszul érzem magam és magamba roskadok. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy egy egész falu véleményét befolyásolni tudjam, így csak titkos akciókat szervezek: fákat, bokrokat ültetek elvadult helyeken, mindenféle magokat hintek el a patakpartokon található szeméttelepeken.
Hogy milyen életteret hagyunk a gyerekeinkre? Inkább nem is akarok belegondolni.

Életmű vs. halál

A nehéz helyzetek, az embertelen körülmények néha emberfeletti dolgokat tudnak kihozni egyes személyekből. Tapasztalataim szerint hasonló a helyzet a növénytermesztésben is, hiszen sokkal jobb íze van annak a paradicsomnak, amelyik egyedül, támogatás nélkül harcol meg az ellenséges környezeti viszonyokkal. Természetesen nem minden paradicsom éli túl a harcot, de amelyik túléli, annak az íze fennséges.
Az emberek közül sem mindenki éli túl az élet harcát. Van, aki ténylegesen meghal és van, aki bár fizikailag él, belül halott.
Tegnap jött a hír, hogy öngyilkos lett a Prodigy énekese. Nem nagyon ismertem a fickót, mert én soha nem hallgattam ilyen "zenét". A hír hallatán persze megnéztem pár youtube videot és elégedetten nyugtáztam, hogy nem vesztettem semmit. Véleményem szerint ez az ember nem most halt meg, hanem sokkal korábban.
Néha előfordul olyan eset is, amikor egy művész valami szépet és jót is letett az asztalra és úgy lett öngyilkos. Ilyenkor természetesen ledöbbenek és elgondolkodok, mert ez olyan, mintha a pincer egész este kedvesen, szépen kiszolgálna, majd a végén felkuporodna az asztalra és odaszarna. Egy ilyen eset mindenképp gondolkodásra késztet, hisz nehéz eldönteni, hogy az életműve volt-e hazug, vagy igaz volt, csak az utolsó pillanatban kattant meg valamitől?
Na, a Prodigy énekese nem ez a kategória. Persze most is gondolkodok picit a helyzeten, de inkább a rajongókat próbálom megérteni. Vajon mit láttak ebben az együttesben és ebben az emberben? Valószínűleg hasonló volt a helyzet a Linkin Park énekesével is, bár az ő zenéjük egy adott korszakomban még tetszett is.
Más a helyzet pl. Robin Williams-el, ő is öngyilkos lett, de az életműve egyáltalán nincs összhangban a halálával.

Migrén

Aki még nem ismeri a migrénes fejfájást az adjon hálát a fennvalónak. Ez a rémálom nem is hasonlít a sima fejfájáshoz. Amikor nagy ritkán csak egy sima fejfájásom van, akkor mély hálát érzek érte... Kb. 7 évvel ezelőtt kezdődött és akkor még nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Ha nem éreztem jól magam, aludtam egyet sötét, csendes helyen és máris minden rendben volt. Na de újabban, amióta gyerekeink is vannak, nem túl egyszerű sötét, csendes helyet találni a házban, este 8 óra körül meg végképp nem. Amikor a két fiam ketrecharcosként püföli egymás azt még ki lehet bírni, hisz csak döngetések és csattogások hallatszanak. Viszont a balhé úgy ér véget, hogy a vesztes fél kib*szott magas frekvencián elkezdi a sírást. Na ilyenkor olyan érzésem van, mintha éles kést forgatnának a fejemben. Persze ezt senki nem érti meg és úgy jön ki, hogy én vagyok a hülye.

Ha elborul az agyam és rájuk kiabálok, azzal is csak fokozom a fájdalmamat. Ha nem szólok semmit, akkor 2 perc múlva ismét sírás van, ami újabb késforgatás érzése a fejben. 

És akkor még nem beszéltem az egyéb tennivalókról... Mert én kell bezárjam a tyúkokat is. Ezzel sem lenne semmi baj, ha ezek a szemét, lázadó tyúkok mind bemennének az ólba... Egy részüket mindig össze kell szedjem egyenként és be kell rakjam a helyükre. Ez a tevékenység megkívánja, hogy legugoljak vagy tízszer és a gugolás megint csak fokozza a fájdalmamat. Aztán én vagyok a kazánfűtő is, ami szintén nem lenne gond, ha egy pár, nehezebb bükkfa emelése  is nem fokozná a borzasztó fájdalmat. Minden fizikai tevékenység kb. 40%-al növeli a migrén-élményemet.

Mindig meg akarom úszni a dolgot fájdalomcsillapító nélkül, hisz a legtöbb esetben meg is lehetne, ha nyugodtan lefeküdhetnék, de szinte soha nem sikerül. A körülmények miatt kénytelen vagyok bekapni egy tablettát. 

Évek óta kutatom az okát, sikertelenül. Sokan javasolták, hogy menjek orvoshoz... De ezek a szegény doktorok, erről a témáról sem tudnak semmi konkrétat. Felírnának valami szert, amit naponta kell szedni és amitől ritkábban jönnének a migrénes rohamok. Hát köszönöm szépen, akkor inkább beveszek kéthetente egy tablettát.

Az a legdurvább, hogy nekem nem opció a gyengélkedés. Félholtan is el kell végezzem a dolgaimat, mert senki sem csinálja meg helyettem. Ha dühös leszek és kiabálok, akkor még durvábban néznek rám. Nem értik miért csinálok mindenből ekkora ügyet, hisz csak a fejem fáj...

Sínek

Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)

Találkozás a rákkal

A múlt év vége fele édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amitől én is magam alatt voltam hetekig. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggódás eléggé kikészített, de végül be kellett lássam, hogy nekem is családom van és a két kicsi fiamnak is szüksége van rám. Tehát világossá vált, hogy a stresszelést abba kell hagynom.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.

És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...

És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?

Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.

Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.

Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.

Életjel

Jó ideje nem írtam ide semmit, mert nem volt sem időm, sem energiám. Ja és bölcs gondolatom sem volt túl sok.
Hogy mi történt velem az utóbbi években? Született két fiam és ők kerültek az életem központjába. Rengeteg élményt kaptam, igaz, volt vagy 3 év, amikor zombiként mentem munkába a kialvatlanság miatt.
A jó öreg depressziómra sajnos nem volt időm, pedig úgy szerettem depizni. Amúgy a depresszió egyik legjobb ellenszere a gyerekvállalás. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Amikor az embernek megszületik a gyereke, rögtön olyan elfoglaltságot és felelősséget kap a nyakába, ami kizárja a depresszió lehetőségét is.
Az örömök mellett kellemetlen dolgok is jöttek, amik próbára tesznek és gondolkodásra késztetnek. Azt tervezem, hogy kiírom magamból, hátha könnyebb lesz.

Ölelj meg egy románt

Ölelj meg egy magyart/románt - erre buzdítják a románokat/erdélyi magyarokat a facebookon. Ez egy nagyon szép kezdeményezés. A feltöltött képek alapján a legtöbb ölelkezést vegyes nemzetiségű párok hajtják végre. Nincs is ezzel semmi baj, hisz szeretik egymást. Az természetes, hogy a legtöbb esetben a magyar fél megszűnik magyarnak lenni és tuti, hogy a gyerekeik már nem lesznek magyarok, de most nem ez dühít fel a legjobban. Inkább az, hogy úgy tűntetik fel ezt a cselekedetet, mintha emberfeletti erőfeszítést igényelne, mintha egy távolról bűzlő embert kellene megölelni. Pedig mi az igazság? Az, hogy a közeli ismerősöket az ember amúgy is szereti/kedveli/elfogadja. Tehát fényképezkedni egy román szomszéddal, munkatárssal vagy baráttal nem olyan nagy dolog.  Nagy dolog viszont, ha a románok azt a magyart is megölelik, aki bizonyos jogokat követel, vagy ha a magyarok azt a románt is megölelik, aki lebozgoroz és visszaküld minket Ázsiába.
A netes kommentekből kiderül, hogy néhány román szereti a közeli, magyar barátját, mert az "de treabă" (belevaló), de a többi - aki követelőzik - az köcsög és menjen "vissza" Magyarországra, vagy Mongóliába. És ez fordítva is igaz.
Eszembe jutott egy történet a toleranciáról, ami valamikor nagyon régen, a szülőfalumba történt:
A falubeli cigányok cigánybált rendeztek. Össze is gyűltek szép számmal a környező falvak roma lakói. A gond akkor kezdődött, amikor néhány részeg, lapattant, fehér ember is be akart jutni a bálba -  talán kíváncsiságból - és a rendezők nem akarták beengedi, mivel ők nem cigányok.
Erre odajött egy falubeli, toleráns cigány és azt mondta:
- Engedjétek be a magyarokat, hisz ők is emberek..