Sínek

Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)

Találkozás a rákkal

A múlt év vége fele édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amitől én is magam alatt voltam hetekig. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggódás eléggé kikészített, de végül be kellett lássam, hogy nekem is családom van és a két kicsi fiamnak is szüksége van rám. Tehát világossá vált, hogy a stresszelést abba kell hagynom.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.

És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...

És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?

Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.

Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.

Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.

Életjel

Jó ideje nem írtam ide semmit, mert nem volt sem időm, sem energiám. Ja és bölcs gondolatom sem volt túl sok.
Hogy mi történt velem az utóbbi években? Született két fiam és ők kerültek az életem központjába. Rengeteg élményt kaptam, igaz, volt vagy 3 év, amikor zombiként mentem munkába a kialvatlanság miatt.
A jó öreg depressziómra sajnos nem volt időm, pedig úgy szerettem depizni. Amúgy a depresszió egyik legjobb ellenszere a gyerekvállalás. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Amikor az embernek megszületik a gyereke, rögtön olyan elfoglaltságot és felelősséget kap a nyakába, ami kizárja a depresszió lehetőségét is.
Az örömök mellett kellemetlen dolgok is jöttek, amik próbára tesznek és gondolkodásra késztetnek. Azt tervezem, hogy kiírom magamból, hátha könnyebb lesz.

Ölelj meg egy románt

Ölelj meg egy magyart/románt - erre buzdítják a románokat/erdélyi magyarokat a facebookon. Ez egy nagyon szép kezdeményezés. A feltöltött képek alapján a legtöbb ölelkezést vegyes nemzetiségű párok hajtják végre. Nincs is ezzel semmi baj, hisz szeretik egymást. Az természetes, hogy a legtöbb esetben a magyar fél megszűnik magyarnak lenni és tuti, hogy a gyerekeik már nem lesznek magyarok, de most nem ez dühít fel a legjobban. Inkább az, hogy úgy tűntetik fel ezt a cselekedetet, mintha emberfeletti erőfeszítést igényelne, mintha egy távolról bűzlő embert kellene megölelni. Pedig mi az igazság? Az, hogy a közeli ismerősöket az ember amúgy is szereti/kedveli/elfogadja. Tehát fényképezkedni egy román szomszéddal, munkatárssal vagy baráttal nem olyan nagy dolog.  Nagy dolog viszont, ha a románok azt a magyart is megölelik, aki bizonyos jogokat követel, vagy ha a magyarok azt a románt is megölelik, aki lebozgoroz és visszaküld minket Ázsiába.
A netes kommentekből kiderül, hogy néhány román szereti a közeli, magyar barátját, mert az "de treabă" (belevaló), de a többi - aki követelőzik - az köcsög és menjen "vissza" Magyarországra, vagy Mongóliába. És ez fordítva is igaz.
Eszembe jutott egy történet a toleranciáról, ami valamikor nagyon régen, a szülőfalumba történt:
A falubeli cigányok cigánybált rendeztek. Össze is gyűltek szép számmal a környező falvak roma lakói. A gond akkor kezdődött, amikor néhány részeg, lapattant, fehér ember is be akart jutni a bálba -  talán kíváncsiságból - és a rendezők nem akarták beengedi, mivel ők nem cigányok.
Erre odajött egy falubeli, toleráns cigány és azt mondta:
- Engedjétek be a magyarokat, hisz ők is emberek..

Türelem

A türelemmel hadilábon állok, bár mindenki békésnek és nyugodtnak ismer. Távolról valóban nyugisnak látszom, de a nagyon közeliek gyakran neveznek idegroncsnak.

Nagyjából fel is térképeztem, hogy mi borít ki:

Ha valaki felhív telefonon és számítógépes segítséget kér tőlem

Ez az egyik legdurvább dolog. Hova kell kattintani? Hát mittudom én, nem vagyok látó... Nem látom, milyen hibaüzenetet kapott, nem látom mi van előtte. Angolul fel sem tudja olvasni... El sem tudja mondani mi a baja... Érzem, hogy esélytelen elmagyarázni neki bármit is... Idegösszeomlás szélén állok. Talán, ha fél órán át magyaráznék lenne belőle valami, de basszus, a munkahelyemen vagyok... Valamit dolgoznom is kell.. Arról nem is beszélve, hogy kizökkentett a gondolatmenetemből, amit két órán keresztül építettem fel.
De valami nem megy... Nekem kell kiszedni belőle, hogy mi nem megy... El kell olvassam az e-mailjét, mert angolul van és nem érti... Jaja, ehhez egy informatikus kell... Csakis.
Nem talál valamit wordban... Nem gond, én fejből vágom, hisz az informatikusok wordban élnek... Az informatika alapja a Microsoft Word és Excel... Biza.
Miért kell mindenkinek számítógépezni?


Ha valakinek segítek Word/Excel munkát végezni

Ilyenkor az borít ki, hogy titkárnői munkát végzek, holott ennél sokkal többre volnék képes. Ennek ellenére engem is szívat a Word és az Excel. Nem találok semmit, mert minden verzióban máshol kell keresni a dolgokat. Persze nem hívok fel senkit, rákeresek google-be és még azért is megoldom, de egyre pirosabb lesz a fejem.. Ja, nem gond. Napokon át írom az excel macro-t, hogy a digitális analfabéta helyett mindent megcsináljon. De nem, ez sem elég... az is nehéz neki, hogy beírjon egy számot egy cellába. Elég butának érzem magam a Word/Excelhez. Nem használom ezeket a szarokat, ha nem muszáj. Persze lehet, hogy az összes felcsíki közalkalmazott egy napi Word/Excel munkáját el tudnám végezni egy óra alatt, de így is bunkónak érzem magam. Állítólag van, aki 8 órát tölt el egy A4-es word dokumentum megszerkesztésével, az excel számításokat pedig számológépen végzi el, majd vissza írja excelbe...
Áldom az Istent, amikor valaki földet ásni/ betont talicskázni/ fát rakni / ganét teríteni hív. Ezek a munkák pihentetnek agyilag.

Ha utolsó pillanatban valaki felülírja a programomat

Nem szeretem, ha felborítják a terveimet. Szóljanak egy nappal korábban, hogy tudjak aludni rá egyet és megbarátkozni a gondolattal.

Ha olyan dolgokról locsolnak, ami egyáltalán nem érdekel

Osztják a semmit, én pedig illemből jópofát vágok hozza. Elálmosodom, ásítozok, fáradok. Arra gondolok, hogy ezt az időt fordíthatnám valami hasznosabbra is. Velem nem is nagyon beszélnek, én csak ott kell legyek.



Újraolvasva az előzőeket, egy arrogáns, nagyképű köcsögnek érzem magam és ez szomorú.
Ebben a hónapban a türelem erényét szerettem volna fejleszteni, de eddig nem igazán sikerült.
Mindegy, még dolgozom rajta.

Nyaralás

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik képesek egy egész hetet eltölteni a tengerparton vagy egyéb üdülő helyeken. Én két nap után halálra unom magam. Úgy érzem magam, mint egy kövér disznó, aki egész nap dagonyázik a mocsárban, majd kijön zabálni és másnap újra kezdi. Nem azt mondom, hogy én mindig csak dolgozni akarok, de ez számomra nem is pihenés, nem is szórakozás. Két éve voltam a fekete tenger partján, ott is halálra untam magam. Nincs ez másképp most sem, Hajdúszoboszlón. Ráadásul a mandulám is begyulladt ismét, ahogy két éve a tengeren is megtörtént. Mintha nem lenne ínyemre való az ilyen nyaralás... Persze magamban keresem a hibát. Miért kell nekem mindig valami más, mint ami van... Elgondolkodtam, mi is csinálnék szívesebben:

• népzene, néptánc 
• zongoráznék, ha lenne zongora a közelemben
• kertészkednék
• talicskáznám a betont egy havernak kalákában
• egy hétre felköltöznék az erdő közé és azt enném, amit ott találok
• önkéntes munkát vállalnék
• házat építenék
• beállnék inasnak 
• beszélgetnék olyan emberekkel, akikkel van közös témám
• stb.

De ne legyek ennyire pesszimista, nézzem a dolgok pozitív oldalát. Pl. hogy több román dumát hallok Hajdúszoboszlón, mint otthon, Székelyföldön. Fejleszthetem a román nyelvtudásomat, miközben hallgatom ahogy az öreg oláh bácsi az erdélyi magyarokat szidja. 

Láthatok jó nőket a standon... persze csak a periférikus látásomat használhatom, mivel nős ember vagyok. 

Nézhetem a VB-t, nem kell tehenet fejnem, világmegváltó ötleteken törhetem a fejem, olvashatok, aludhatok, kicsit félretehetem a hétköznapi gondjaimat(csak néha hívnak fel munkahelyemről)

Facsemeték

A szomszéddal úgy döntöttünk, hogy ültetünk pár facsemetét a közelben lévő dombra, saját kaszálónkra. Hogy miért is? Hogy az eső ne mossa le a termőföldet róla, hogy nyáron ne égjen ki a fű és hogy legyenek árnyékos helyek, ahol az ember megpihenhet.
Meg is vettük a csemetéket(négy-négy alma, egy-egy körte), kivonszoltuk a tetőre, komposzttal és vízzel együtt, aztán szépen elültettük. Én buzgó voltam és körbe építettem száraz ágakkal, hogy ne tehessen kárt bennük semmilyen állat.
Szerencsére az ismerősök is biztatgattak:
- hülyék vagytok? abból úgy sem lesz semmi...
- úgyis kiszárad..
- letörik..
- ellopják a gyümölcsöket...
- majd levágják tüzifának...
- leeszik a kecskék
- egy fecske nem csinál nyarat.

A minap kimentem, hogy megöntözzem őket, de már nyomuk sem volt. Elvitték.

Hirtelen elpirosodott a fejem, de már nem is szidtam senkit. Arra gondoltam, hogy Jézus még rosszabbul érezhette magát, amikor megjárta a golgotát hiába. Igen, hiába. Ezt a balfasz emberiséget tényleg nem lehet megváltani...


K*rvára nem érdekelt volna, ha más szedi le a gyümölcsöt... Váljon egészségére... De nem, ma már nem lehet jótékonykodni sem.

Volt még hozzánk hasonló, álmodozó balfasz, aki fenyőfákat próbált ültetni szintén erre a dombra, saját kaszálójára. Aztán jött egy falustárs, aki fölülbírálta a dolgot - nem kell arra a dombra fa - és kitépte az egészet.

Nos, ha fákat akarok ültetni, akkor vennem kell egy nagyobb telket, ahol sok fa elfér. Majd oda is kell költöznöm, hogy vigyázni tudjak rájuk. Ehhez viszont jó lenne egy lottó főnyeremény.