Lázadás

Aki soha nem lázad, örökre gyerek marad.
Aki egész életében lázad, soha nem lesz felnőtt.

TÉR, mint kiterjedés

Miénk itt a tér, mert valaki teret adott, megteremtette nekünk. E térben megteremhetett minden: növény, állat, ember. Egyszóval az egész ter(e)mészet.
Birtokunkba került ez a hatalmas terület, hogy tervezzünk és teremtsünk valami újat, egyedit, szépet.
Arra kértek minket, hogy teremjük tele a rendelkezésünkre álló terepet.
Sajnos, valamit elrontottunk: a teremtési tevékenységet szalagmunkára cseréltük, melynek eredménye nem tápláló, éltető termés, hanem közönséges szemét.
A növekvő szeméthalom pedig lassan kiszorít minket a térből.

Üzemanyag

Drágul a kőolaj, drágul a benzin. Egyre többen panaszkodnak a magas árak miatt, ugyanakkor egyre több gépkocsi közlekedik utcáinkon. Ki érti ezt?
Természetesen a nagy fémdobozokban egy, legfeljebb két ember ül.
100 métert sem akarnak megtenni gyalog, nehogy megerőltessék a testüket.
- Óh, milyen drága az üzemagyag, hát ez borzasztó - sajnálkoznak.
- Azok a mocsok kőolajmágnások és politikusok a hibásak... miattuk van minden - acsarogják.

A képlet egyszerű: egyik oldalon megkapjuk a kívánt kényelmet, másik oldalon ugyanolyan arányban kapjuk a stresszt (az egyensúly miatt).
De semmi baj: ha fogy az energia, fogy a kényelem is. Ha pedig nincs kényelem, nem lesz stressz sem.

Történelem

A wikipédia szerint a történelem a múltbeli események összessége. Ezt így el is lehetne fogadni, de akkor minek nevezzük azt az ismerethalmazt, amit az iskolákban tanítanak történelem gyanánt? Hát biztos, hogy az nem a múltbeli események összessége. Az általunk tanult történelmet emberek írják. Emberek, akiket általában az érzelmek rángatnak. Így fordulhat elő, hogy a leírt történelem nem teljesen, vagy egyáltalán nem fedi a valóságot. Minden nemzet kicsit saját képére formálja az eseményeket.
És vannak bátor nemzetek, akik mernek nagyot is álmodni (=hazudni). Pl. a románok.
Beszélnek picit a dákokról, majd a dák-római háborúkról, aztán tartanak egy kb. 1000 éves szünetet, mert akkor pont nem történt semmi velük (a hunok, gepidák, avarok, szlávok, magyarok története a Kárpát-medencében nekik teljesen mellékes).
Aztán beszélnek a XIII. század környékére tehető kenézségekről (A Kárpátoktól délre) és azok vezetőiről (egyik vezető neve Farkas).
Erdélyről nem sokat beszélnek és ha mégis megteszik, akkor elfelejtik hozzátenni, hogy a Magyar Királyság részét képezte sokáig. Az a tény, hogy az erdélyi fejedelmek szinte mind magyarok, nem zavarja őket különösebben, és úgy beszélnek Erdélyről, mint (magyarok által elnyomott) románok lakta területről. Aztán 1918-ban szépen egyesült Erdély Romániával és minden a helyére került(gondolják).

És kész a történelem. Ma, ha az utca románját faggatják a magyarokról, azt fogja mondani, hogy úgy települtek be romániába. Nem is olyan régen, talán a XVII. században. Az idióta egyetemista leányzó (akinek az apja történelem tanár) nem érti, hogy kerültek ide a magyarok és ha ide kerültek, akkor miért nem alkalmazkodnak.

De a legérdekesebb az egészben: az általuk kitalált kamutörténelmet elfogadja a világ.
Vajon hol az igazság? Odaát?

Hát kedves(?) románok!
Én nem fogok hozzátok alakulni SOHA, mert ti jöttetek ide és nem én(ha nem hiszitek, akkor nézzetek statisztikákat, vizsgáljátok az erdélyi települések nevét).
Nem fogom Romániának nevezni a helyet, ahol élek SOHA. Keressetek egy műholdas felvételt a Kárpát-medencéről. Észre fogjátok venni, hogy Erdély nem illik bele az országotok képébe.

Ima

Ha én lennék a keresztények istene, nem örülnék az olyan imáknak, amikben mindenféle magasztos jelzőt aggatnak rám. Egy láthatatlan lábbal fenékbe billenteném azon sunyi bárányaimat, akik azt hiszik, hogy hízelgéssel bármit is el lehet érni nálam. Ha viszont örömmel töltene el a sok dicsőítés, akkor magamba néznék egy picit és megkérdőjelezném saját istenségemet, hisz a hiúság nem lehet isteni tulajdonság.

Nyaklevest osztogatnék az önjelölt prófétáknak, akik fennhangon hirdetik, hogy megtaláltak engem: Héééé, ne légy már annyira öntelt barátom!
Akik félik a nevem és azért imádnak, azokhoz is lenne egy-két keresetlen szavam. Hát mi vagyok én, böbös?
A rímbe szedett imák mormolóit is leinteném: Miért kell a rím te gyermek? Azért, hogy nekem megfelelj vagy hogy könnyebb legyen megtanulni neked? Jaj, ti butuskák, semmit nem értetek.
A mennyiségi imáktól meg egyenesen falra másznék... Nem tudnál az olvasó helyett valami értelmeset csinálni teeee? A szomszédoddal békülj ki inkább, okoska...
A szentté avatási szertartásokba is belepofáznék: Nehogy már ti döntsék el ki a szent és ki nem... Majd ha meghaltok, akkor itt eldöntjük mi, oké?
Ha földi javakért könyörögnének, akkor verném a fejem a falba: Ezerszer megmondtam nektek, hogy ne kérjetek... Én vagyok az Isten, jobban tudom mi kell nektek. Ti a saját gondolataitok között fulladoztok, azt se tudjátok hol vagytok.

A templomban, az első helyeket elfoglaló farizeusokra is rászólnék: hé okoskák, én nem csak az oltárnál létezem, a hátsó padoknál is jelen vagyok. Hova tolakodtok, hm?
Aki pedig hátul áll arra is rászólnék: ne félj barátom, nem harapok. És ne gyere nekem azzal, hogy bűnös vagy... Ismerlek téged is, vámoskám...

Ha én lennék a keresztények istene, elfogadnám imának, ha valaki mélységes boldogságot és hálát érezne a naplemente látványától vagy a természet egyéb szépségétől.
Imának venném azt is, ha az ember nem várná a sültgalambot és tenne valamit saját és mások lelki üdvéért. Az is kedves lenne előttem, ha néha feláldozná a kényelmét másokért vagy akár haragos embereket békítene ki.
Tisztelném a névtelen adakozókat (akik nem vernék a mellüket még előttem sem), a hétköznapi hősöket, akik újra és újra felállnak és tovább mennek: igen, embereim vagytok.
Ima lenne számomra, ha az ember segítene olyanokon is, akik nem tudják viszonozni.
Ima lehet minden, ami hálát vált ki valakiből: egy jó zenész játéka, a földműves keresztvetése a bevetett búzaföld végénél, egy szomorú embernek adott mosoly, egy baráti kézfogás, egy szívből jövő könnycsepp, egy szerelmes csók, egy boldog gyerekkacagás, a friss kenyér illata, a rét virágai.


Ha én lennék az Isten, akkor lenne annyi humorérzékem, hogy nem küldeném egyből pokolra az öntelt férget, aki a helyembe képzeli magát.

Vélemény, vélem én

Szokták mondani a véleményről, hogy olyan, mint a végbélnyílás, mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra. Ettől eltekintve én szívesen találkozok olyan emberekkel, akiknek saját véleményük van. És itt a hangsúly a sajáton van, mert a legtöbb embernek valaki más adja a véleményt.
A véleménnyel csak egy problémám van: az, hogy v betűvel kezdődik. A v betű pedig sajnos egy elválasztó betű (szárai is mutatják a szétválást). Ebből következik, hogy akinek véleménye van, az valamilyen szinten elválasztja magát másoktól.
A vélemény egy válaszfal, egy völgy, ami közénk és a vélemény nélküli emberek (vagy más véleménnyel rendelkezők) közé ékelődik.
Minél szilárdabb egy vélemény, annál mélyebb szakadékot alkot, ha pedig sok is van belőle, akkor a szakadék körbeér, és egy szigetet teremt. Egy szigetet, ahol csak magunk vagyunk.
Aztán magányunkban felsírunk. Miért nem lehetünk mi is szürke, boldog egerek? Miért nem hiszünk el mi is mindent a tévének, politikusoknak, orvosoknak, tudósoknak, papoknak, guruknak?


Végső elkeseredésünkben rászánjuk magunkat a hídépítésre.
Hidakat építünk véleménytől véleményig, a szürke, boldog egerek tengere fölött.

Határok

Ha nem feszegetjük saját határainkat, akkor soha nem fognak kitágulni.
Hasznos lenne néha teljes erőnkből megnyomni azokat a kemény falakat. Minden téren: az elménk korlátait, fizikai testünk teherbírását, türelmünk határát, érzelmeink burkát, látóhatárunk vonalát, átélt pillanataink hosszát.
Ha elég kitartóak vagyunk, leomlanak a falak.