Földi és égi hatalom

,,Amit nekem adsz: mindenkinek adod” , hirdeti a földi hatalom.
,,Amit mindenkinek adsz: nekem adod” , hirdeti az égi hatalom.
(Weöres Sándor - A teljesség felé)

A mai emberek többsége a földi hatalmat képviseli. Ha Istentől gazdaságot koldul, akkor hozzáteszi: majd adakozok belőle a szegényeknek. Tehát adj nekem Istenem minden földi jót, én majd segítem belőle a rászorulókat... És ezzel minden rendben van, kérése máris jogos lesz - hiszi ő.

Pedig már most is adhatna, rengeteg mindene van amit szétoszthatna a rászorulóknak, mégsem teszi...
Rámosolyoghatna most is egy idegenre, köszönhetne a társadalom egyik kivetettjének... Elbeszélgethetne egy idős nénivel vagy bácsival, akihez nem szól már senki...
Igen, anyagiakban is segíthetne másokon... Miért nem teszi?

Szerintem az a miénk, amiről le tudunk mondani. Amiről le tudunk mondani, azt mi birtokoljuk.
Amiről azt hisszük, hogy a miénk és nem tudunk lemondani róla, az valójában nem is a miénk: mi vagyunk az illető dolog birtokában.

Ez a föld

Az alábbi sorokat is dédnagyapám költötte és énekelte. Hanganyag alapján írtam le a szöveget, remélhetőleg pontosan.

Ez a föld

Ez a föld, amelyért élni s halni tanít a sors minket,
Melyért el kellett viselni sok szenvedéseket,
Amelyért ifjú arcok korán ráncot öltöttek,
Hogy sírba pihennek érte sok százezerek.

Hogy ne élnénk az elnyomottak között tovább,
Óh Isten engedd, legyen nekünk is hazánk.
Egy szabad, magyar hazánk.

Ez a föld volt minden vad ellenségnek vészes ösvénye,
Az elnéptelenítésnek gyászos színhelye.
Hol kiket berkek vagy fenyvesek el nem rejthettek,
Vagy kihaltak vagy a nagy világba szétmentek.

De a messze idegenbe ők is azt mondják:
Óh Isten engedd, legyen nekünk is hazánk,
Egy szabad, magyar hazánk.

Ez a föld a régi ellenségtől megszabadula,
Hazajöjjön a világnak minden magyarja,
Kezet lábat tenni rá áldott magyar földre,
Tovább úgyse lenne szükség idegenekre.

Hogy ne élnénk a világban szétszórtan tovább,
Óh Isten engedd, legyen nekünk is hazánk,
Egy szabad, magyar hazánk.

Ez a föld amelyre számtalanszor ellenség lépett,
Idegen érdekért sokszor nemzetünk vérzett,
De reméljük óh Jóistenünk megelégeled,
Mert a mi nemzetünk nagyon sokat szenvedett.

Esdve kérünk fogadd el az esdeklő imánk:
Óh Isten engedd, legyen nekünk is hazánk,
Egy szabad, magyar hazánk.
(Péter Sándor, 1900-1976)

Ott születtem a Hargita aljába

Az alábbi sorokat dédnagyapám költötte és énekelte. Egyszerű földműves ember volt, és én felnézek rá.

Ott születtem...

Ott születtem a Hargita aljába
Nem tudom, hogy miér' az nékem oly drága
Hogy is ne volna az nékem oly drága,
Fenyvesében bujdosónak,
Szarvas, medve, vaddisznónak,
Az igazi hazája.

A Hargitát nem csak székely szereti,
Idegen is érdekből fel keresi.
Látogatni hozzánk jönnek, szétnéznek,
Haza nem nagyon sietnek,
Inkább hozzánk telepednek,
Ide örökösödnek.

Oh mily kedves a Hargita mosolya,
Mikor a sötét felhő nem borítja,
Gyermekeit magához hívogatja,
Vihar ellen a födelet,
Veszély ellen a védelmet,
Mint jó anya megadja.

Isten veled szegény öreg Hargita.
Már én nem mehetek az oldaladra,
Mert kincseidben idegenek dúskálnak,
S annak kitermelésére,
Szegénység viselésére,
Minket arra használnak.

Fújja a szél a Hargita oldalát,
Gyermekeinek viszi a sóhaját,
Vidd el szellő az idegen országba,
Ismerjék meg a Hargitát,
körülötte azt a hibát,
Hogy a székely mily árva.

Sötét felhő borítja a Hargitát,
Gyermekei azóta oly mostohák,
Ha még egyszer a fényes nap rásütne,
A sötét felhő elmenne,
Síró gyermek visszamenne,
Édesanyja keblére.
(Péter Sándor, 1900-1976)

Nagybetűs élet

Kiskoromban arra vágytam, hogy végre részem legyen a nagybetűs életből és hogy végre szabad felnőtt legyek, amikor nem parancsol nekem senki.
Hát most itt vagyok és nem parancsolnak nekem, de mégis rab vagyok. Nem szól bele senki az életembe és ez a legfájdalmasabb dolog: nincs kit hibáztassak magamon kívül.
Ritka az a pillanat amikor életnek lehet nevezni az általam végrehajtott létet. Azt érzem, hogy csak egy vegetáló mikroorganizmus vagyok egy bazinagy univerzumban.
Hogy mi értelme a létemnek? Nem tudom és mások sem tudnak használható tanácsot adni. Úgy érzem, hogy csak az oxigént pocsékolom és semmi hasznosat nem tudok tenni. Nem érzem, hogy szeretnének és én sem szeretem magam. Miért is szeretnék egy haszontalan dolgot?
Utálom a léleksorvasztó munkámat, a semmitmondó protokoll-kapcsolataimat és nem tudok kimozdulni ebből az áldatlan állapotból.
Keressek más munkát? Ha nincs célom, akkor vajon mi értelme bárminek is? És milyen célt tűzzek ki magamnak, ha eleve haszontalannak látok mindent?
Pedig régen tele voltam tervekkel, reményekkel. Bíztam az emberekben és az Istenben, de valami megszakadt bennem, szinte észrevétlenül. Elvesztettem minden kapaszkodót, cél nélkül lebegek a nagy semmiben.

Talpra magyar

A napokban elgondolkodtam, hogy mi lehet a különbség egy politikus vezető és egy nemzeti vezető között. Ekkor jutott eszembe Traian Băsescu budapesti esete. Amikor a selyemfiú Sólyom Lacika megkérdezte, hogy mikor lesz autonómia székelyföldön, akkor a román pásztor azt mondta: soha.
Ebből egyértelműen látszik, hogy Băsescu elsősorban egy nemzet képviselője és másodsorban politikus. Ha inkább politikus lett volna, akkor úgy kezdte volna, hogy: háááát tetszik tudni, ez egy olyan dolog, ami nem megy olyan hamar, folyamatosan tárgyalunk az erdélyi magyarság vezetőivel, hogy közös nevezőre juthassunk, stb.
Románosodik el Erdély és ez egyáltalán nem tetszik nekem, de Băsescut rögtön tisztelnem kellett ezért. Képviseli nemzete akaratát, ezért volt megválasztva.
Melyik az a magyarországi politikus, aki nyíltan meri képviselni a nemzetét? Egyik sem. Meghunyászkodók, félőskék. Próbálnak kedveskedni mindenkinek, nehogy már valakit megbántanának. Március 15.-én kiállhatnának a Duna mellé és valaki megszánhatná egy-egy golyóval őket...
Mi vezethetett egy nemzetet ilyen mélyre és mikor kezdődött mindez? Csak találgatni lehet.
Talán Szent István rontott el valamit, amikor megpróbált "felzárkózni" a sötét európai népekhez és tűzzel-vassal irtott mindent, ami a miénk volt. Vagy később az osztrákok lettek volna gonoszok, amikor elhitették velünk, hogy a magyar egy senkiházi, barbár, csürhe nép? Ez is közrejátszhatott. A kommunizmus? Rombolt az is rendesen.
Mindig ott volt a lelkünk mélyén a szabadság vágya, soha nem tudtunk belenyugodni az elnyomásba. Elestek a hősök, a meghunyászkodó pedig élt és szaporodott.
De ha azt hisszük, hogy mostmár szabadok vagyunk, akkor tévedünk. Most a legnagyobb az ellenünk irányuló merénylet. A "Magyar" Tudományos Akadémia felkent papjai igyekeznek mindenkit eretnek jelzővel bélyegezni, aki a magyarság dicső múltját és igaz történelmét kutatja.
"A magyar krónikások tévednek, az idegenek igazat írnak. Szavainkat másoktól vettük át, hisz mi primitívek voltunk ahhoz, hogy saját szavaink legyenek. Vándor csürhe voltunk és mindenkitől átvettünk valamit. Közünk lehet a sumérokhoz? Ugyan... A tatárlaki amuletten székely írásjelek vannak? Ja, az nem székely írásjel, hisz azt is loptuk valahol".
Ilyenek hallatán kezdek hinni az összeesküvés elméletekben. Ha valamit ennyire elleneznek, abban sok igazság lehet.
Nem azt mondom, hogy érezzük felsőbbrendűnek magunkat, hisz az csapda. Azt mondom, hogy legyünk méltó tagjai nemzetünknek.

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!" (Pio atya)

Közgazdászok világa

"A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek fellett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket.(...)" (Weöres Sándor: A jelenkorról)

Nem tölt el örömmel, hogy világunk tele van közgazdászokkal és menedzserekkel, akik szétverik a világot és megfosztják az embert maradék méltóságától is, de valahogy elviselem. Engem inkább az idegesít, hogy úgy tűnik ez a követendő példa. Szegény, eltévedt fiatalok közgazdaságot akarnak tanulni és az életcéljuk, hogy valamilyen vezetők legyenek, megszedjék magukat pénzzel, legyen valami luxus autójuk, legyen szép házuk, legyen egy kívülről tökéletes társuk, amilyent csak a magazinok címlapján láthat az ember. Ez jelenti a sikerességet... Szánalmas.

Próbáltam értelmezni a "gazdaság" szót: gaz-da-ság. A gaz szó szemetet jelent, vagy olyan növényt, amit nem szeretünk a termőföldjeinken látni, mert kiöli a hasznos növényeket.
A da szócskán sokat elmélkedtem és arra jutottam, bőséget jelent (pl. da-gadt, da-gály).
Ezek alapján a gazdaság szó azt jelentheti, hogy a gaz bőségben van.
Nem csoda tehát, hogy világvallásaink óvnak a gazdagságtól és mértékletességre intenek. Azt mondják, hogy csak a szükségleteinket elégítsük ki és ne az agyrémeinket. A menedzserek pedig nagyon szívesen elmondják nekünk, hogy mire is van szükségünk...

Gazdasági növekedésről szövegelnek, meg profitról. Az életszínvonalat is végtelenségig növelnék (nem mintha lehetséges lenne ekkora luxust biztosítani ennyi embernek a földön) és közben lenézik az egyszerű embereket, akik fizikai vagy szellemi munkájukkal profithoz jutattaják őket...

Egyre több a gaz, nem ártana a világnak egy jó gyomlálás.

Közösség

Lehet, hogy az én szememmel van baj, de manapság ritkán látni olyan embercsordát, amire rá lehetne fogni, hogy az egy közösség. Mindenki kialakította a maga kis beszűkült világát és oda nem hajlandó beengedni senki mást. Az egyének minden tette színjáték, minden mosolyuk átlátszó és együttérzésük is csak képmutatás.
Nagy örömmel töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy mégis létezik közösség. Fiatalok még és a maguk módján ártatlanok is, hisz még nem árnyékolta be fényüket az élet súlya. Nem mondhatjuk el róluk, hogy tökéletesek, hisz egyénileg mindenki fertőződik a társadalom által. Ha viszont közösségként nézünk rájuk, csodát látunk. Amikor együtt vannak akkor szinte megszűnik a magántulajdon. Megosztanak egymással mindent: bánatot, örömet, csókot, ölelést, alkoholt, cigit. Olyanok mint az ideális testvérek. A testet az egyének alkotják, a vért a szeretet, ami szemmel láthatólag áramlik közöttük. Talán ők, mint testrészek, nem tudják milyen nagy dolog ez. Lehet, hogy ezt csak a külső szemlélő képes érzékelni, s ezáltal sajnálatos módon megfosztja magát a közösség vérének lüktetésétől.
Szívtelenség lenne bárkit is elszakítani a közösségtől, hisz ez egy paradicsomi állapot. Már az is boldogsággal tölti el az embert, ha istenként figyelheti őket.
Létezik a közösség és ez örömmel tölt el. Talán tényleg átalakulóban a világ, de az is lehet, hogy ez csak egy véletlenül felbukkant dús oázis az élet sivatagában.