Nagybetűs élet

Kiskoromban arra vágytam, hogy végre részem legyen a nagybetűs életből és hogy végre szabad felnőtt legyek, amikor nem parancsol nekem senki.
Hát most itt vagyok és nem parancsolnak nekem, de mégis rab vagyok. Nem szól bele senki az életembe és ez a legfájdalmasabb dolog: nincs kit hibáztassak magamon kívül.
Ritka az a pillanat amikor életnek lehet nevezni az általam végrehajtott létet. Azt érzem, hogy csak egy vegetáló mikroorganizmus vagyok egy bazinagy univerzumban.
Hogy mi értelme a létemnek? Nem tudom és mások sem tudnak használható tanácsot adni. Úgy érzem, hogy csak az oxigént pocsékolom és semmi hasznosat nem tudok tenni. Nem érzem, hogy szeretnének és én sem szeretem magam. Miért is szeretnék egy haszontalan dolgot?
Utálom a léleksorvasztó munkámat, a semmitmondó protokoll-kapcsolataimat és nem tudok kimozdulni ebből az áldatlan állapotból.
Keressek más munkát? Ha nincs célom, akkor vajon mi értelme bárminek is? És milyen célt tűzzek ki magamnak, ha eleve haszontalannak látok mindent?
Pedig régen tele voltam tervekkel, reményekkel. Bíztam az emberekben és az Istenben, de valami megszakadt bennem, szinte észrevétlenül. Elvesztettem minden kapaszkodót, cél nélkül lebegek a nagy semmiben.

Talpra magyar

A napokban elgondolkodtam, hogy mi lehet a különbség egy politikus vezető és egy nemzeti vezető között. Ekkor jutott eszembe Traian Băsescu budapesti esete. Amikor a selyemfiú Sólyom Lacika megkérdezte, hogy mikor lesz autonómia székelyföldön, akkor a román pásztor azt mondta: soha.
Ebből egyértelműen látszik, hogy Băsescu elsősorban egy nemzet képviselője és másodsorban politikus. Ha inkább politikus lett volna, akkor úgy kezdte volna, hogy: háááát tetszik tudni, ez egy olyan dolog, ami nem megy olyan hamar, folyamatosan tárgyalunk az erdélyi magyarság vezetőivel, hogy közös nevezőre juthassunk, stb.
Románosodik el Erdély és ez egyáltalán nem tetszik nekem, de Băsescut rögtön tisztelnem kellett ezért. Képviseli nemzete akaratát, ezért volt megválasztva.
Melyik az a magyarországi politikus, aki nyíltan meri képviselni a nemzetét? Egyik sem. Meghunyászkodók, félőskék. Próbálnak kedveskedni mindenkinek, nehogy már valakit megbántanának. Március 15.-én kiállhatnának a Duna mellé és valaki megszánhatná egy-egy golyóval őket...
Mi vezethetett egy nemzetet ilyen mélyre és mikor kezdődött mindez? Csak találgatni lehet.
Talán Szent István rontott el valamit, amikor megpróbált "felzárkózni" a sötét európai népekhez és tűzzel-vassal irtott mindent, ami a miénk volt. Vagy később az osztrákok lettek volna gonoszok, amikor elhitették velünk, hogy a magyar egy senkiházi, barbár, csürhe nép? Ez is közrejátszhatott. A kommunizmus? Rombolt az is rendesen.
Mindig ott volt a lelkünk mélyén a szabadság vágya, soha nem tudtunk belenyugodni az elnyomásba. Elestek a hősök, a meghunyászkodó pedig élt és szaporodott.
De ha azt hisszük, hogy mostmár szabadok vagyunk, akkor tévedünk. Most a legnagyobb az ellenünk irányuló merénylet. A "Magyar" Tudományos Akadémia felkent papjai igyekeznek mindenkit eretnek jelzővel bélyegezni, aki a magyarság dicső múltját és igaz történelmét kutatja.
"A magyar krónikások tévednek, az idegenek igazat írnak. Szavainkat másoktól vettük át, hisz mi primitívek voltunk ahhoz, hogy saját szavaink legyenek. Vándor csürhe voltunk és mindenkitől átvettünk valamit. Közünk lehet a sumérokhoz? Ugyan... A tatárlaki amuletten székely írásjelek vannak? Ja, az nem székely írásjel, hisz azt is loptuk valahol".
Ilyenek hallatán kezdek hinni az összeesküvés elméletekben. Ha valamit ennyire elleneznek, abban sok igazság lehet.
Nem azt mondom, hogy érezzük felsőbbrendűnek magunkat, hisz az csapda. Azt mondom, hogy legyünk méltó tagjai nemzetünknek.

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!" (Pio atya)

Közgazdászok világa

"A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek fellett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket.(...)" (Weöres Sándor: A jelenkorról)

Nem tölt el örömmel, hogy világunk tele van közgazdászokkal és menedzserekkel, akik szétverik a világot és megfosztják az embert maradék méltóságától is, de valahogy elviselem. Engem inkább az idegesít, hogy úgy tűnik ez a követendő példa. Szegény, eltévedt fiatalok közgazdaságot akarnak tanulni és az életcéljuk, hogy valamilyen vezetők legyenek, megszedjék magukat pénzzel, legyen valami luxus autójuk, legyen szép házuk, legyen egy kívülről tökéletes társuk, amilyent csak a magazinok címlapján láthat az ember. Ez jelenti a sikerességet... Szánalmas.

Próbáltam értelmezni a "gazdaság" szót: gaz-da-ság. A gaz szó szemetet jelent, vagy olyan növényt, amit nem szeretünk a termőföldjeinken látni, mert kiöli a hasznos növényeket.
A da szócskán sokat elmélkedtem és arra jutottam, bőséget jelent (pl. da-gadt, da-gály).
Ezek alapján a gazdaság szó azt jelentheti, hogy a gaz bőségben van.
Nem csoda tehát, hogy világvallásaink óvnak a gazdagságtól és mértékletességre intenek. Azt mondják, hogy csak a szükségleteinket elégítsük ki és ne az agyrémeinket. A menedzserek pedig nagyon szívesen elmondják nekünk, hogy mire is van szükségünk...

Gazdasági növekedésről szövegelnek, meg profitról. Az életszínvonalat is végtelenségig növelnék (nem mintha lehetséges lenne ekkora luxust biztosítani ennyi embernek a földön) és közben lenézik az egyszerű embereket, akik fizikai vagy szellemi munkájukkal profithoz jutattaják őket...

Egyre több a gaz, nem ártana a világnak egy jó gyomlálás.

Közösség

Lehet, hogy az én szememmel van baj, de manapság ritkán látni olyan embercsordát, amire rá lehetne fogni, hogy az egy közösség. Mindenki kialakította a maga kis beszűkült világát és oda nem hajlandó beengedni senki mást. Az egyének minden tette színjáték, minden mosolyuk átlátszó és együttérzésük is csak képmutatás.
Nagy örömmel töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy mégis létezik közösség. Fiatalok még és a maguk módján ártatlanok is, hisz még nem árnyékolta be fényüket az élet súlya. Nem mondhatjuk el róluk, hogy tökéletesek, hisz egyénileg mindenki fertőződik a társadalom által. Ha viszont közösségként nézünk rájuk, csodát látunk. Amikor együtt vannak akkor szinte megszűnik a magántulajdon. Megosztanak egymással mindent: bánatot, örömet, csókot, ölelést, alkoholt, cigit. Olyanok mint az ideális testvérek. A testet az egyének alkotják, a vért a szeretet, ami szemmel láthatólag áramlik közöttük. Talán ők, mint testrészek, nem tudják milyen nagy dolog ez. Lehet, hogy ezt csak a külső szemlélő képes érzékelni, s ezáltal sajnálatos módon megfosztja magát a közösség vérének lüktetésétől.
Szívtelenség lenne bárkit is elszakítani a közösségtől, hisz ez egy paradicsomi állapot. Már az is boldogsággal tölti el az embert, ha istenként figyelheti őket.
Létezik a közösség és ez örömmel tölt el. Talán tényleg átalakulóban a világ, de az is lehet, hogy ez csak egy véletlenül felbukkant dús oázis az élet sivatagában.

Leltár

Év vége fele mindig rám tör a késztetés, hogy átgondoljam és értékeljem az eltelt esztendő történéseit. Hogy mi a pozitív és mi a negatív nehéz eldöntenem, de nem is kényszerít senki, hogy kategorizáljak :P. Azt viszont meg tudom állapítani, hogy mi töltött el örömmel és mi okozott szomorúságot nekem.

Volt olyan időszak, amikor nem voltam ott magammal és ilyenkor megtapasztaltam a magány érzését. Éreztem a fájdalmas különlévőséget, hogy nem vagyok kapcsolatban senkivel és semmivel.
Minden keserű tapasztalatom ebből az érzésből fakadt, ezért nem is részletezem a többit.

És mi töltött és tölt el most is örömmel? Az élet szakadatlan pezsgése. A változatosság, ami gyönyörködtet. Küzdelem az örömkönnyekkel, amikor egy fenséges érzés kerít birtokába. Az érzés, hogy ennek a népnek vagyok a gyermeke és hogy ezen a nyelven fejezhetem ki magam. A szabadság érzése, amikor friss erdei levegőt szívok magamba. Az alkotásból fakadó isteni érzés. A könnyedség, amikor hagyom történni a dolgokat. A szenvedély, mely életben tart. A zene, mely megrezegteti a lelket. A sejtjeim örömtánca, amikor átélem a tánc minden mozdulatát. Egy selymes bőr érintése. Egy érzéki csók valakivel, aki szintén képes rá. A szerelem érzése, ami megszínesíti a világot. Szeretkezés egy angyallal. Szeretet egy olyan valaki iránt, aki elítél engem. Az elengedés felszabadító érzése. A különös véletlenek, amik felébresztenek. Szemkontaktus egy idegennel, akivel egymásba látunk. Az igaz barátok, akik előtt önmagam lehetek és nem ítélnek el. A jelek, amiket felfedezni vélek. A misztérium, ami felfedezésre vár. Az élet szeszélyes játéka. Összefüggést találni a káoszban. Egy ízletés étel. Egy illat, mely megmarad az emlékezetemben. Az anyagi dolgok, amikből mindig van annyi, amennyi szükséges. A vigasz, amit másoknak nyújtok. A közösség, ahol otthon érzem magam. A munkatársak, akik szinte családtagok. Az igazság, ami szabaddá tesz.

Hála mindenért.

Éberség

Többnyire mindenkivel előfordul, hogy álmában olyan helyzeteket kell megéljen, amiből úgy érzi nincs kiút. Azokról a kilátástalan helyzetekről beszélek, melyek nagyon kétségbe tudják ejteni az álmodót és a végső megoldás csak az ébredés lehet. Az ébredés ez esetben igazi megváltás, hiszen valójában nincs is semmi veszély, kényelmesen fekszünk az ágyunkban, béke van.
Egy részünk viszont nagyon is benne volt az álomban: menekült, izzadt, szinte összeroppant a nyomástól. Minél nagyobb volt benne a rettegés, annál kevésbé látott megoldást a problémájára.
Csak az ébredés segíthetett. Ébredni pedig annyit jelent, hogy szélesebb látókörrel szemlélni a dolgokat. Ilyenkor minden álombeli gond jelentéktelennek látszik, egyáltalán nincs már súly, ami ránk nehezedhet.
Szokás szerint ezt is átvetítem az életre. Mi van akkor, ha az életből is fel lehet ébredeni? Nem volt olyan, hogy nagyon beszűkültünk és beleéltük magunkat egy adott problémába?
Azt hittük, hogy az életünk függ tőle de ha visszatekintünk, akkor csak egy vicces helyzetet látunk. És az benne a vicc, hogy mennyire komolyan vettük akkor.
Szerintem a legfontosabb dolog az életben az éberséggé fokozódott tudatosság. Mindig legyünk jelen és éljük meg a pillanatot, de ne csak résztvevők legyünk, hanem figyelők is. A figyelő egy magas toronyban üljön, ahol nem árthat neki a vad. Neki csak annyi a feladata, hogy figyel és megnyugatja a résztvevőt, hogy nem is annyira vészes a helyzet. Felülről ez sokkal jobban látszik.
Vannak persze helyzetek, amikor a Figyelő nem szól bele és nem nyugtatgat. Ez talán azért van, hogy a részvevő tényleg megtegyen minden tőle telhetőt. Ez is nagyon fontos szempont.
Résztvevőként nagyon jó érzés tudni, hogy van aki Figyel és ha kérjük megnyugtat.
Talán mindannyian figyelők vagyunk és mindig csak egy kis részünket küldjük tapasztalni. Mi nem sérülhetünk meg, de az a kis részünk mégis úgy érzi, hogy életveszélyben van. És ez jó, mert halhatatlanként megtapasztalhatjuk a halandók félelmét.

Kapcsolatok

Életünk során rengeteg dologgal és személlyel kerülünk kapcsolatba.Ha jobban belegondolunk rájöhetünk: a legtöbb kapcsolatunk üzleti. Az üzleti kapcsolatok persze eleve halálra vannak ítélve. Amint találunk egy jobb üzleti partnert, maris faképnél hagyjuk a régit.
A baráti kapcsolatainkat is az érdekek határozzák meg (vannak nemes-, és kevésbé nemes érdekek).
Szeretek(én) a barátaimmal lenni, mert olyan jó (nekem) velük beszélgetni, szórakozni. Ők is óhajtják az én társaságomat, jól érzik magukat velem, értékes embernek tartanak engem.
A szerelmi kapcsolataink sem mentesek az önzéstől és sokkal kifinomultabban álcázzák magukat.
Szeretek(én) vele lenni, szeretem (én) megcsókolni, szeretem (én) ha megcsókol. Már attól is boldog vagyok (én), ha boldognak látom őt.
Istennel való kapcsolatunk is pusztán üzleti, és ezt nem is nagyon burkolja a legszentebb imánk sem. Hízelgünk egy picit Neki, aztán kérünk cserében kenyeret minden napra. Aztán kérjük, hogy nézze el a hibáinkat, cserében mi is elnézzük a másét.
Mi betartjuk a parancsokat, szépen viselkedünk. Cserében nem várunk el mást, csak épp egy kis örök boldogságot a mennyek országában...
Lássuk be, hogy önző disznók vagyunk. Ez az első lépés. Addig semmi nem fog változni, amíg ezt el nem ismerjük. Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy mi mások vagyunk. Lehet, hogy ügyesebben, ravaszabbul verjük át magunkat mint más, de attól nem vagyunk jobbak.
Ha viszont belátjuk, hogy minden csakis rólunk szól, változhat valami.
Talán megszűnhetnek az elvárásaink másokkal szemben. Nem fogjuk elvárni, hogy mi fontosabbak legyünk nekik, mint ők maguknak. S talán felhagyunk a szeretet és elismerés kicsikarásával is.
A kapcsolatra csak addig van szükségünk, amíg felszínre nem jut minden rejtett érdek. Utána már a két fél valójában egy, nincs értelme kapcsolatról beszélni.