2008. november 30., vasárnap

Lekváros üveg

Csak távolról nézem Őt és vágyok rá teljes lényemmel. Voltam már közel hozzá, fürödhettem illatában, érezhettem frissen főtt melegeségét, eltelhettem érett színével.
Valaki megkóstolta már előttem, de mégsem hiányzik belőle semmi. Annyira érintetlennek tűnik, hogy nincs szívem belenyalni. Pedig kívülről is érzem földön túli édességét és szinte fejest ugranék hűsítő íztengerébe.
Igen, hűsítő hatása van. Kirántott a szürke kábaság fogságából és újra megtanított repülni. Érzem, az élet lüktetését a testemben, pedig még nem is kóstoltam meg Őt. Tudom, hogy szeretné megosztani velem édességét, ettől boldog egy befőtt.
Most csak kívülről nyalogatom őt. Félek megkezdeni. Mi marad belőle a hideg téli estékre, ha már most megkezdem? Ne legyek számító? Örüljek neki amíg van? Ha elteszem Őt a polcra, akkor valaki biztosan megeszi, amíg nem leszek itthon.
Lehet önzőség, de nem akarok lemaradni róla.

2008. november 14., péntek

Érintés

Mindenkinek fontos, hogy érintsen vagy érintve legyen. Az érintés iránti igény hangsúlyosabb a nőknél, de a férfiaknál sem jelentéktelen. Férfiként talán jobban szeretünk érinteni, mint érintve lenni és a nők valőszínűleg jobban vágynak az érintésre, de ez így normális. Az érintő és az érintett kiegészítik egymást.
Az érintés művészetét nem mindenki tudja elsajátítani, ahogy egyetlen művészetet sem lehetséges hagyományos tanulással. A legjobb, amit tehetünk, hogy engedjük megnyilvánulni. Ha nem a lelkünk mélyéről jön, akkor élettelen, hideg, számító cselekvés. Ha viszont belülről jön, bizsereg a tér is körülöttünk.
Az érintésről mindig "Az Ádám teremtése" című Michelangelo festmény jut eszembe. Isten az első és legnagyobb érintőművész. Érintése kiáradás, amit a holt anyag passzívan befogad és általa új életre ébred.
Sok embert ismerek, akikben fájdalomig duzzadt már az érintés vágya és vannak, akik a hiányától szenvednek.
Miért nem talál egymásra az érintő és az érintésre vágyó? Nem alkalmas a közeg az érintésre?

2008. november 1., szombat

Címkék

Emberi agyunk alaptermészetéből fakadóan mindent próbálunk megnevezni, címkével ellátni. Ezzel alapvetően nincs is semmi gond, hisz enélkül elképzelhetetlen lenne életünk. A címkék segítségével eligazodhatunk, tájékozódhatunk a múló tünemények között.
A baj akkor kezdődik, ha a dolgokat egyenlővé tesszük a rájuk ragasztott címkével. Ha valakitől megkérdezzük, hogy kicsoda ő, valószínűleg egy nevet fog mondani. Egy nevet, melyet születésekor ráakasztottak, hogy tudják megszólítani valahogy.
Nem magunknak köszönhetjük, hogy címkék lettünk, ez törvényszerű ebben a világban. Viszont tehetünk azért, hogy felfedezzük igazi lényünket a címkék mögött. Be kell látnunk, hogy a címke csak egy hivatkozás és önmagában semmi értelme. Akkor van hasznunk belőle, ha elvezet minket a hivatkozott dologhoz.
Ha elmegyünk bevásárolni és csak címkéket viszunk haza, akkor biztos, hogy nem fogunk jóllakni (igaz olcsóbban megússzuk a dolgot).
A címkék jól tapadnak, ezért egymásra is ragaszthatjuk őket. Ha el akarjuk érni a hivatkozott dolgot milliónyi címkétől kell megszabadulnunk.
Vegyük például az Isten szavunkat, amely az egyik legmagasabb címketorony. Ember legyen a talpán, aki képes eljutni a lényegéhez. És mi az ember? Talán egy név? Talán egy nagy anyag darab? Nem lehet kimondani. Csak hivatkozni lehet rá. Körül lehet lövöldözni a jelentését címkékkel, de kimondani nem lehet.

2008. október 22., szerda

A magány szigetén

Csak ülök a parton és nézelődök, várok valamire. Talán egy hajóra, ami magával vinne, vagy a nagy halra, ami egészben nyelne el.
Sok hajón ültem már, bejártam velük ezt a tágnak tűnő világot. Az elején szép volt az utazás, de aztán elveszettnek éreztem magam és száműztem magam e csendes szigetre.
Ezerszer körül jártam partjait álmodozva, de sűrű erdejébe még sosem merészkedtem. Pedig lehet, hogy ott van Ő is a rengetegben és lehet, hogy épp úgy várja megtalálóját, mint én a hajómat. Én menekülök Tőle és kifelé igyekszem: a világba. Félek, ha találkozok vele, elveszek benne, mint csepp az óceánban.
Hm... A világból is azért menekültem ide, mert elveszettnek éreztem magam. Lehet, hogy be kell adjam Neki a derekam?

2008. október 13., hétfő

Világíts nekem

Világtalan vagyok,
Gyújts nekem világot.
Elveszett vagyok,
Adjál nekem álmot.
Tanácstalan vagyok,
Adj nekem tanácsot.
Kíváncsi vagyok,
Mutasd meg a lángod.
Torkom kiszáradt,
Add nekem a hangod.
Tied vagyok most is,
Tied, ha akarod.

2008. október 11., szombat

Lényeg

A lényeg nékül minden üresnek tűnik. Szürke hétköznapok monoton egymásutánja az élet. A helyzet azért nagyon szomorú, mert az ember tudja, hogy létezik lényeg. Ott van a falon túl. A falat pedig mi magunk emeltük és ebben nagyon szívesen segített nekünk a világ. Ha viszont a fal lebontásán munkálkodunk, akkor egyedül vagyunk. Nincs aki segítsen, hisz a falon belül csak mi vagyunk, senki más. Nem hallatszik ki a segélykiáltás.
Járkálunk a világban, de mindig magunkkal visszük a falainkat is. Egymással érintkezni szinte lehetetlen, csak a falaink beszélnek egymáshoz.
Tudjuk, hogy nincsen rendben ez, a falak mögött elszáradunk, nem lehet életünk, ezért kétségbeesetten kaparászunk, de a fal nagyon kemény.
Ha elég elszántan kaparjuk: vékonyodik, és minél vékonyabb, annál inkább egyek vagyunk a lényeggel és megtelik tartalommal minden üres percünk.

2008. október 2., csütörtök

Pazarol a világ

Olyan rendszerben élünk, ahol tudatosan vagy nem, de kiszolgáltatottá tesznek minket. Ellátnak mindenféle szolgáltatással, kényelmet biztosítanak számunkra, nekünk csak élni kell.
Persze a jólétet nem ajándékba kapjuk. Minden apróságért fizetnünk kell, máskülönben nem élvezhetjük tovább. Már megszoktuk a kényelmet, hisz azt könnyű megszokni. Leszokni róla viszont picit fájdalmasabb.
Mi pedig rettegve kerüljük a fájdalmat, közben egy olyan élettelen életet élünk, ahol csak hajtás van és versengés. Nem állhatunk meg egy percre sem, mert aki megáll az kikerülhet a kényelem áldott állapotából. Gyűjtögetünk, hogy bebiztosíthassuk magunkat a jövőre nézve. Ha anyagilag gyengén állunk, akkor hitelhez folyamodunk. Miért épp mi maradjunk ki a fényűzésből?
Minél magasabb az általunk összehordott szemétdomb, annál jobban érezzük magunkat, de mindig hiányzik valami és ez egy ördögi kör.
A nagy hajszában nem törődünk semmivel. Minden értéket lábbal taposunk, kizsákmányoljuk a természetet, óriási szeméthegyeket termelünk és van képünk a rendszerünket civilizációnak nevezni. Jó lenne egy kis rendet tanulni az állatoktól, de azt sem tehetjük, hisz mi felsőbbrendű, szellemi lények vagyunk...

Az erőforrások végesek, a vágyunk a kényelemre viszont határtalan. Korábban is beláthattuk volna, hogy ez így nem mehet sokáig. De nem gondolkodtunk és most sem tesszük.
Ha valakinek felhozzuk az energiaválság témájat, akkor egyetértően bólogat, de nem gondol bele túl mélyen. Azt hiszi, hogy talán drágább lesz a benzin, de végülis az nem olyan nagy gond. Vagy, hogy a tudósaink felfedeznek valami új energiaforrást, ami majd megoldja a problémat és tovább szaporodhatunk és élvezkedhetünk a végtelenségig.

Itt egy tanulmány a jelenlegi helyzetünkről:
http://astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK/jelentes.pdf

Egy video:
http://www.youtube.com/watch?v=Ulxe1ie-vEY

További jó szórakozást mindenkinek.