Lényeg

A lényeg nékül minden üresnek tűnik. Szürke hétköznapok monoton egymásutánja az élet. A helyzet azért nagyon szomorú, mert az ember tudja, hogy létezik lényeg. Ott van a falon túl. A falat pedig mi magunk emeltük és ebben nagyon szívesen segített nekünk a világ. Ha viszont a fal lebontásán munkálkodunk, akkor egyedül vagyunk. Nincs aki segítsen, hisz a falon belül csak mi vagyunk, senki más. Nem hallatszik ki a segélykiáltás.
Járkálunk a világban, de mindig magunkkal visszük a falainkat is. Egymással érintkezni szinte lehetetlen, csak a falaink beszélnek egymáshoz.
Tudjuk, hogy nincsen rendben ez, a falak mögött elszáradunk, nem lehet életünk, ezért kétségbeesetten kaparászunk, de a fal nagyon kemény.
Ha elég elszántan kaparjuk: vékonyodik, és minél vékonyabb, annál inkább egyek vagyunk a lényeggel és megtelik tartalommal minden üres percünk.

Pazarol a világ

Olyan rendszerben élünk, ahol tudatosan vagy nem, de kiszolgáltatottá tesznek minket. Ellátnak mindenféle szolgáltatással, kényelmet biztosítanak számunkra, nekünk csak élni kell.
Persze a jólétet nem ajándékba kapjuk. Minden apróságért fizetnünk kell, máskülönben nem élvezhetjük tovább. Már megszoktuk a kényelmet, hisz azt könnyű megszokni. Leszokni róla viszont picit fájdalmasabb.
Mi pedig rettegve kerüljük a fájdalmat, közben egy olyan élettelen életet élünk, ahol csak hajtás van és versengés. Nem állhatunk meg egy percre sem, mert aki megáll az kikerülhet a kényelem áldott állapotából. Gyűjtögetünk, hogy bebiztosíthassuk magunkat a jövőre nézve. Ha anyagilag gyengén állunk, akkor hitelhez folyamodunk. Miért épp mi maradjunk ki a fényűzésből?
Minél magasabb az általunk összehordott szemétdomb, annál jobban érezzük magunkat, de mindig hiányzik valami és ez egy ördögi kör.
A nagy hajszában nem törődünk semmivel. Minden értéket lábbal taposunk, kizsákmányoljuk a természetet, óriási szeméthegyeket termelünk és van képünk a rendszerünket civilizációnak nevezni. Jó lenne egy kis rendet tanulni az állatoktól, de azt sem tehetjük, hisz mi felsőbbrendű, szellemi lények vagyunk...

Az erőforrások végesek, a vágyunk a kényelemre viszont határtalan. Korábban is beláthattuk volna, hogy ez így nem mehet sokáig. De nem gondolkodtunk és most sem tesszük.
Ha valakinek felhozzuk az energiaválság témájat, akkor egyetértően bólogat, de nem gondol bele túl mélyen. Azt hiszi, hogy talán drágább lesz a benzin, de végülis az nem olyan nagy gond. Vagy, hogy a tudósaink felfedeznek valami új energiaforrást, ami majd megoldja a problémat és tovább szaporodhatunk és élvezkedhetünk a végtelenségig.

Itt egy tanulmány a jelenlegi helyzetünkről:
http://astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK/jelentes.pdf

Egy video:
http://www.youtube.com/watch?v=Ulxe1ie-vEY

További jó szórakozást mindenkinek.

Vándor

Már nem emlékszik mikor kezdődött a vándorlása vagy hogy kezdődött-e egyáltalán. Azt azonban mindig érezte, hogy mennie kell valahova, keresnie kell valamit, ami betölti a lelkében tátongó űrt.
Sok zsákutcába betért vándorlása során, sok mindennel próbált töltekezni, de mindig csak éhesebb lett. Ideig-óriáig teljesnek érezte magát a káprázatvilágban szerzett élményektől, de utána még nagyobbat zuhant és alig volt ereje újra felállni. De felállt, mindig újra felállt...
Haladt tovább az úton, mulandó kincseket gyűjtögetett, hogy többnek érezhesse magát. Barátokat és ellenségeket szerzett, szerelmes volt és csalódott is néhányszor. Eszmékért harcolt és meghalt másokért, kizsákmányolt és adakozott. Naponta meghalt és újjászületett, de vándorlása nem ért véget.
...

Ez is el fog múlni!

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett.
Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.” A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott. Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.” (Eckhart Tolle: Új föld)

Ez is el fog múlni. Elkezdtem alkalmazni én is ezt a szutrát és eddig nagyon jól bevált.

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?

Megnevezhetetlen szépség

A következő írást egy nem hétköznapi lány írta. Mivel a cikkben én is szerepelek, beleegyezését kértem, hogy közzétehessem a blogomon. Az én szerepem a történetben csak annyi, hogy általam kiszabadulhatott belőle az a megnevezhetetlen szépség, ami mindig is benne volt és benne lesz.

--------

Reggel

Csak fél szemmel leskelődöm utána...megcsillan a napfény a bőrén, játszadozik, simogatja a takaró alól kilátszódó fejecskét, kezecskét...babácskát. Korán van még, az éjjel vihar volt, de ezúttal mégsem féltem, odabújt hozzám, én meg csak rá tudtam figyelni, akár a világ is összeomolhatott volna részemről, itt volt ő, és én biztonságban voltam, vagyok... hosszú éjszakánk is volt, hosszú és gyönyörű, nem csoda, hogy még nem ébredt fel, igazán tudnék még aludni én is... de csak a testem fáradt, kívül petyhüdt, lusta, belül él, ÉL. Szemecskéi behunyva, minden lélgzetvétellel magába szív, minden lélegzetvételénél boldogabb és még boldogabb vagyok. De jó érzés, hogy itt van, itt fekszik mellettem, és él és szuszog, és létezik, VAN!!!
Ez az illat, ez az illat első perctől beleíródott az agyamba, vérembe...ki gondolta volna. Niiii, kitakarózott a nagy lábujja, még senkinek nem láttam ilyent, nagyon meg kellene simogassam, üljek fel?, maradjak így?...ebben a csendben, a csendben amit mindig kerestem, nincs harc, nincs akció, csak szeretés...Csendben kell maradjak, nehogy felébresszem, de a kezét, muszáj, a karját, valamit megérinteni, hogy meggyőződjek-nem csak a képzeletemben él. Olyan gyönyörű, oda kell bújjak hozzá, még közelebb az illathoz, még közelebb a van-hoz, holnap már úgy fogsz hiányozni baba, cukorfalat baba..soha-soha nem akarlak elfelejteni...és gombóc a torkamban, a gondolattól, hogy a van valamikor majd volt lehet, elhessegtetem, nem lehet volt, amíg él bennem addig mindig van. Kész, bátor vagyok, s megpuszilom, lassan már úgyis egy órája leskelődöm feléje, ébredjen fel, most most, de mintha megérezné kinyílik a szeme, s elmosolyodik. Maradj így baba, mindig mosolyogva... a gödröcskék megjelennek az arcán, kacag a szeme mikor mosolyog. Bal kezével felém nyúl és ahogy megérint a takarón keresztül tenyere alól millió apró boldogsággömb fut végig a hátamon, bebújik a bőröm alá, s olyan vágyat ébreszt amit én nem tudok, nem is akarok kontrollálni. Megint gondolataimat olvassa, de csak annyit mond, huncut, de azt úgy, hogy a szívem szökik tőle, játékosan kínozva, megnyújtva a magánhangzót a végén, mosolyogva...gödröcskék... jó jó, játsszál játsszál, játszom én is mindjárt. Még érints meg, ott is, és ott is, mindenütt, mint az éjjel, mint minden alkalommal, szeressél, érezzelek, mindenütt, engedd, hogy befogadjalak, belém fogadjalak, érezzem, ahogyan lüktetsz bennem, velem... vedd el az eszem...és játszunk...huncut
(tsiga)

Ki vagyok?

Gondolkodom, tehát vagyok?
Vagy talán csak nagy zajt csapok
S nem hallom a csendemet, csak a hamis énemet?

Ha minden kérget lehámozok,
A magomra rátalálok.
Hamis énnek érhetetlen,
De ott vagyok csak sérthetetlen,
Ahol most is mag vagyok.

Vagyok, aki mindig vagyok,
Létemből forrást fakasztok,
Fák nőnek ki belőlem, égig érők, vastagok,
madaraknak otthont adók.
ÉN csak egyre áradok, mindeneket befogadok,
Boldogságon is túl vagyok,
s látom már a gondolkodót,
átölelvén a halandót, adok neki maradandót.