Ember

Népünk körében elterjedt egy elmélet miszerint az asszony nem ember. Csak egy férfire lehet mondani, hogy ember. Az asszony pedig fehérnép.
A lélekkel foglalkozó emberek azt allítják, hogy minden emberben megtalálható a férfi és női lélekrész is. Ha belegondolunk ebbe és őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beláthatjuk, hogy férfi létünkre néha előtörnek belőlünk női tulajdonságok is. A nőknél is észrevehetjük, hogy néha harciasabbak és szinte férfiként viselkednek.
És most kérjük ki a magyar nyelv véleményét is erről a kérdésről.
Lehet, hogy csak én látom így és csak belemagyarázás, de én az ember szóban megtaláltam a női és férfi minőséget is.
Két részre osztható a szó: em és ber.
Az em szógyök fejezi ki a női minőséget. Az Emese női név anyácskát jelent, az emlő (em-lő) szó is a nőhöz köthető. Régebben emének (eme) neveztek bizonyos nőstény állatokat (pl. disznó). Számomra nem kétséges, hogy az em szógyök magában hordozza a női minőséget.
Ha az em jelenti a nőt, akkor a ber jelenti a hímet. Most hírtelen más szó nem jut eszembe, csak a berbécs, barbár. A berbécs eléggé fel van ruházva férfias tulajdonságokkal. Erős, harcias és hűbelebalázs módjára, fejjel neki szalad bárminek. Más nyelveben is megfigyeltem a ber és a bar szócskát. A románban pl berbec - berbécs, bărbat - férfi.
A neolatin nyelvekben hombre - ember. Mindenki döntse el, hogy ki vette át kitől ezt a szót, de ránézésre is látszik, hogy ugyanaz a szó. (Nekem az ember szó ősibbnek tűnik)

Azt is észrevehetjük, hogy az "em" szócska van elől és csak azután a "ber". Nem tudom mi lehet az oka, talán a nők felsőbbrendűek, hisz ők adják az életet az embereknek. A férfi ego szívesen megváltoztatta volna a sorrendet, ha tudta volna mit jelent.

Szabadság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tehén. Neve ugyan nem volt, megis azonosítani lehetett őt a fülében található microchip segítségével. Az adatbázisban RO-1422534 kóddal volt nyilvántartva. Élete teljesen kiszámítható volt, mindig tudta percre pontosan, hogy mikor történik a fejés, mikor kapja meg a napi takarmány adagját.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmi érzelemre utaló nyomot. Mindig előre nézet és sosem kérdezett. Tudta ugyan, hogy mellette kétfelől is léteznek hozzá hasonló lények, de nem beszélgetett velük. Nem volt mit mondjon, hisz semmi érdekes nem történt vele éveken át. Minden a megszokott kerékvágásban haladt.
Cellájában mindig optimális volt a hőmérséklet, a tisztaság és a kényelem mindig garantált volt.
Egy napon azonban furcsa dolog történt: egy kis borjúnak adott életet. Sajnos ez sem okozott neki örömet, hisz csak annyit észlelt, hogy valami nagyon fáj a hátsó végénél. Nem nézhette meg, nem nyalhatta meg, nem örülhetett neki.
Átvegetálta életét; halála után csak az adatbázis-szerver emlékezetében élt tovább.

És most következzen Jusztina története. Ő is tehénként élte az életet egy kis, székely falucskában. Alapból előnye volt a RO-1422534-as egyeddel szemben, hisz neki születése pillanatában már nevet adtak. Szeretettel várta a gazda is és az öreg tehén is. Nem hagyták magára születése pillanatában, az anyukája megnyalta és gondját viselte. Finom, friss tejet szophatott és boldogan telt gyerekkora. Táncolt az udvaron örömében és minden tárgyat alaposan szemügyre vett. Ismerkedett a külvilággal, kialakult a személyisége.
Nem volt mindig kényelmes az élete, volt amikor saját ürülékébe kellett belefeküdjön, de az is előfordult, hogy nagyon megfázott.
Minden nap korán kellett kelnie és 6 km-t kellett gyalogoljon a legelőig. Addig viszont beszélgetett más tehenekkel. Megbeszélték a napi gondjaikat, bajaikat. Elbeszélték, hogy kinek milyen a gazdája és hogyan bánik az állatokkal.
A legelőn minden tehén jóízűen falatozott. Mindenki azt a növényt harapta le, amit a legjobban szeretett. Ezért a tejük íze csodálatos volt. Benne volt az öröm íze is, amivel ették a friss füvet.
Jusztina igazi életet élt, a gazda és családja soha nem felejti el őt. Mindig megmarad emlékezetükben a jókedvű, finom tejet adó tehénkéjük.

"Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!!!"

Adjon Isten esőt s meleget

"Adjon Isten esőt s meleget" - sóhajtott fel az öreg székely miután elvetette a búzát. Minden munkája után keresztet vetett és áldást kért az Égtől. Tudta ugyanis, hogy áldás nélkül semmit sem ér a fáradtságos munkája.
Sosem követelőzött, alázatosan, szerényen kért és minden kérése után hozzátette: Legyen meg a Te akaratod.
És mindig jött az áldás, az Ég gondoskodott róla, hogy legyen meg a szükséges élelem ember és állat számára.
A mai ember szereti felülbírálni az időjárást is. A napos időt "jó idő"-nek címkézi, az esős időt pedig "rossz idő"-nek.
Igen, ez érthető, mert manapság egyre kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban. Azt hiszik, hogy az élelem a bevásárló központokban terem. Nekik csak annyi dolguk van, hogy elmennek érte, jókat észnek, majd süttetik magukat a napon.
Ne adja Isten, hogy eső legyen... Hisz alig van idejük kimenni a természetbe... És akkor is esik az eső? Ez nem igazság... Inkább süssön a nap és legyen szárazság... Legyen tikkasztó hőség... Ez kell a balga embernek, hogy tudjon strandra menni...
Az esőtől félni kell, hisz elázhat a szép ruhánk és manapság csak a ruhánk van. Magunkat rég elveszítettük.

Adjon Isten esőt s meleget és talán megleljük magunkat a ruha alatt.

2012?

Nem tudom mások hogy vannak ezzel az évszámmal, de én sokat hallok róla mostanság. Tanítók és sarlatánok, szekták és ezotérikus közösségek hangoztatják, hogy valami történik a világban, nagy változások előtt állunk. Könyvek jelennek meg a témáról, internetes fórumokon vitáznak róla és néha a szkeptikus emberek is érzik a változás szelét. De vajon mi igaz az egészből?
Elismerem, hálás téma lehet ez egy írónak. A mai világban egyre többen várnak egy világméretű változásra, szabadulni akarnak a látszólag szabad, ám mégis beszűkült világukból. Örülnek, ha valaki azt mondja, hogy már nincs sok hátra és belépünk egy jobb világba. Bevallom, engem is örömmel tölt el a gondolat, de ha bátrabb lennék, már szabad világban élnék.
Hallani lehet jóslatokat, jövendőléseket. Világméretű katasztrófák, járványok, földrengések, éhinségek, dögvész, szárazság... És való igaz, a médiának köszönhetően egyre több negatív információ jut el hozzánk. De vajon tényleg történik valami vagy csak mi akarjuk azt hinni?
Tévedés ne essék, óhajtom a változást. Talán semmit se jobban. Nem tölt el félelemmel, ha az emberiség 90%-a elpusztul, még akkor sem, ha én is köztük leszek. Nem rettegek a fizikai fájdalomtól, a fogcsikorgatástól, a vacogástól, a kínlódástól. Én a szellemi rabságtól tartok csak. Attól tartok, hogy egyre inkább függővé tesznek mindentől és nem tudok soha szabad lenni. Nem tudok tisztán, üdén fellélegezni és rámosolyogni a világra. Mérgesít, hogy nem tudok szabadulni a terheimtől, hogy nem tudok nyugodtan lefeküdni este és, hogy reggel is nyomja a stressz a mellkasomat. Rajtam múlik, persze. És mégsem tudok szabadulni a szorongástól. Ezért várom a változást a többi gyáva embertársammal együtt.
De mire várok én??? Miért várok mindig külső segítségre? Hisz élhetek, lélegezhetek, száguldhatok, szerethetek, érezhetek most. Enyém ez a pillanat. Miért fecsérlem el várokozással, amikor tehetnék is valamit?

2012? Meglehet, hogy ez is egy kamu, mint más világvége-várások. Meglehet, hogy tudatlan emberek terjesztik a szemetet öntudatlanul, még csak nem is hibáztatható senki érte.
Az is könnyen meglehet, hogy tényleg történik valami és a jelenlegi önző, anyagias világ nem élhet már tovább. Talán tisztulásra van szüksége.

Bárhogy is lesz, éljünk a jelenben. Ne kergessük a mézes madzagot, hisz mi magunk vagyunk a méz.

Örökké vagy soha

Fiatalabb koromban néha akaratlanul belegondoltam, milyen is lehet elmúlni, megszűnni örökre. Ilyenkor mindig úrrá lett rajtam a szorongás, a félelem.
Máskor az örök élet reményével vigasztaltam magam, de az is félelmetes volt, amikor mélyebben belegondoltam. Arra gondoltam, hogy akármilyen jó is lesz, egyszer megunom. Ez az érzés is fájdalmas volt. Furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb: örökké lenni vagy többé soha nem lenni.
Ma már nem tudom elképzelni, milyen az örök halál. Nem tudom miért. Az örök élet gondolata is nagyon távol áll már tőlem. Csak egy megoldásom maradt, belefeledkezni az életbe és egyszerűen csak lenni. Itt és most. Mi mást tehetnék, hisz csak ez a pillanat létezik?

Világ világossága

A "világ" szó jelentésén már sokszor elmerengtem. Létezik a "világ" mint teremtett világ és létezik a "világ", mint fény, világosság. Van olyan elmélet, miszerint a szem nemcsak érzékeli a külvilágban történő eseményeket, hanem valamilyen rejtélyes módon ki is vetíti azt, mint egy mozifilmet. Nem meglepő tehát, hogy mindenki másképp érzékeli a világot. Mindenkinek megvan a saját szeme világa, vagyis egy olyan világ, ami a saját szemén át vetítődik ki az üres filmvászonra. Aki nem képes szemén átszűrni és kivetíteni az ő személyes világát, azt világtalannak mondjuk. A világtalanokat vakok vezetik.
Az Én világom, a Te világod és mégis másképp látod. Ütközteted a világokat és világháborút csinálsz. Talán egyszer vége lesz a világunknak és csak az marad, ami mindig is volt és ami értelmet adott a világnak: a világ világossága.

Találkozás egy NŐvel

Este volt már, fáradtan hagytam el a cég épületét. A Nap is elvégezte a maga munkáját és épp le akart bukni a hegyek mögé, de még egyszer rám mosolygott. Ez a nap is eltelt - sóhajtottam fel magamban - és már az esti pihenésre gondoltam.
Ahogy kiléptem az utcára, szemkontaktusba kerültem Vele. Semmi mást nem láttam, csak a szemét. Fizikai időben mérve csak pár másodperc volt az egész és haladtam is tovább, akkor mégis úgy éreztem, hogy megállt az idő. Különleges találkozás volt, nem született gondolat a fejemben, egyszerűen csak voltam, léteztem és magamba fogadtam az érzést.
A gondolatfolyam akkor öntött el, amikor már az autóban ültem és hazafele tartottam. Ki volt ez a lány? Mi volt oly különleges a tekintetében? Miért nézett úgy rám, mint még soha senki? Éreztem, hogy egy érett NŐvel van dolgom, akinek nagyon tiszta a lelke. Makulátlannak láttam... Hogy lehet ilyen tiszta egy felnőtt? Olyant látott bennem, amiről még én sem tudok? Ha még egyszer meglátom, majd jobban megvizsgálom, gondoltam.
Többször is láttam azóta, mindig ugyanúgy néz. Mint egy angyal: tisztán, bölcsen. A bökkenő csak az, hogy nincs több tizenegy évesnél, de ezt én először nem vettem észre, pedig akkor is a többi gyerekkel játszott az utcán. Szinte semmit sem tudok róla, csak azt, hogy lány és nagyon fiatal. És, hogy olyan tisztán néz rám, mintha az isteni szikrát látná bennem.
Nem fogok vele beszélni soha. Egyrészt azért, mert van köztünk legalább másfél évtized korkülönbség, másrészt pedig azért, mert értem őt szavak nélkül is.
Őrizem a szemét, mást nem tehetek.