2011. április 17., vasárnap

Buda

Tegnap sétáltunk egyet Budán, a várnál. Nagyon tetszett minden, de a legmegindítóbb egy rövid beszélgetés volt, amit egy kalotaszegi, idős nénivel folytattam. Hímzett terítőket árult és én egy angyalt láttam benne. Annyira szerény volt és jóságos, hogy muszáj volt szóba elegyednem vele, bár ez nem szokásom.
Pár mondat után tovább mentem, de még tíz percig küzdöttem a könnyeimmel.
Hogy miért jött rám a sírás? Nem tudom. Talán örömömben, hogy egy jó lélekkel találkozhattam, aki ráadásul erdélyi? Honvágy tört rám? Netán a hímzett terítők által képviselt érték felismerese fakasztott könnyeket? Talán a bánat is rám tört, hogy én nem tudok ilyen értéket alkotni, mert ebben az idióta világban kell élnem, túlélnem...

2 megjegyzés:

Agnes. írta...

Olvasva Teged en is honvagyat kaptam, mert szeretek setalni a varban, vagy csak a rakparton ulni es nezni a Dunat...

Intuitív írta...

Elhiszem, az otthont nem lehet elfelejteni.