Az ember társas lény, én mostanság mégis úgy kerülöm a társaságot, mint ördög a keresztfát. Bármennyire is fáradt vagyok, mindig van erőm kitalálni kifogásokat, amikkel kihúzhatom magam a társaságokból. S bár a kifogásaim átlászóak és fájdalmat is okozok egyeseknek vele, mégsem akarok változni.
Miért csinálom ezt? Kitudja. Az igazi oka számomra rejtély. Persze vannak magyarázataim, de nem meggyőzőek. Néha azzal a kifogással jövök, hogy most nincs erőm viselkedni. Ezt olyankor szoktam bedobni, amikor egy idősebb korosztállyal kellene időt tölteni. Ha túl fiatalokkal kell találkozni, akkor azzal védekezek, hogy nincs közös témánk, nincs miről beszélnünk. Amikor nem túl értelmesekkel kell társalogni akkor az a bajom, hogy nem tudok csak úgy fecsegni a semmiről. Az okosak/okoskodók is fárasztanak. A románok nyelvét nem beszélem valami jól, csak ha eleget ittam és feloldódott az ellenszenv alkoholban.
Azt is fel szoktam hozni kifogásként, hogy kopaszodom, ezért utalom magam és feltételezem, hogy más is utál és ha utál akkor minek társalogjunk...
Elszigetelődtem mindenkitől. Csak víz vesz körül, sehol egy kontinens.
Pedig sok jó tapasztalatom van. Egyszerű emberekkel sokat nevettem már, értelmesekkel jókat filóztam, fiatalok közt megfiatalodtam és új értelmet nyert az életem.
És mégis egyedül akarok lenni. Azaz nem akarok... Valójában társaságra vágyom és szinte ordítok, hogy valaki beszéljem már velem, hogy nézzen a szememben és lásson bennem testvért.
Szeressen, ahogy a 2 hónapos kutyakölykünk teszi, őszintén. Persze ehhez először nekem kellene lépni, én kéne szeressek. Pontosabban engedjem ki a szeretetemet (nyálasan hangzik, de nem az), mert van bennem, csak valamiért nem tud kijönni. Valamiért nem tudok kedveset mondani másoknak, pedig kikivánkozik. Gátol valami és nem tudom hogy mi. Szinte kínos kimondani a szépet.
Kevés ember előtt vagyok önmagam. Nem játszom meg magam, nem törekszem arra, hogy megfeleljek az elvárásaiknak, csak éppen elhallgatom azt, amit NAGYON EL KELLENE MONDJAK.
(erre bejött anyum és hozott nekem narancsot, közben eldugtam a böngésző ablakomat. látta hogy szomorú vagyok, ezért azt mondta, hogy "beszélgess, ne tartsd magadban". biztos csak a véletlen műve volt)Hejhaj.
Azon tűnődöm, hogyan határoztuk meg magunkat születésünkkor, tudtunk-e magunkról egyáltalán? Mennyi idősen mondtuk ki először, hogy "én" és mit éreztünk akkor?