Tragédiák

 Éppen a tengeren voltunk, amikor hallottuk, hogy egy 49 éves falustársunk végzett magával. Bár régóta ment lefele a lejtőn, mégis sokkoló volt számomra, hogy ilyen döntésre jutott. Ilyenkor mindig az a gondolat jár bennem, hogy a  közösség, amiben élünk, nem igazi közösség, csak balfaszok gyülekezete(magamat is beleértve), akik nem látják a problémákat és ha látják is, nem tesznek semmi mást, csak ítélkeznek. 

A tegnap, amikor jöttünk haza a városból nagy forgalmi dugó volt az úton, rendőrök terelték a forgalmat. Akkor még nem sejtettük, hogy ami ott történt, az méginkább sokkoló, mint az öngyilkossági eset. Késő délután tudtuk meg, hogy az egyik komán és a felesége balesetet szenvedett ott és komám állapota súlyos. Később már halálhíre érkezett és a hír sajnos igaznak bizonyult. Az egész falu megdöbbent, mert ez a komám egy olyan ember volt, aki a közösség lelke volt. Ahol jelen volt, ott mindig feldobta a hangulatot a viccelődéseivel, jó kedvével, élni akarásával, segíteni is segített mindenkinek, amikor tudott. Nálam is többször segített, amikor nagyobb munkálatok folytak. Kevés emberről lehet elmondani, hogy a faluban mindenki a barátja volt. Mint utólag kiderült, nem ők okozták a balesetet, csak rossz helyen voltak rossz időben... A felesége, aki várandós, kisebb sérüléssel megúszta, állítólag a baba is jól van. Épp nőgyógyásztól jöttek, mert Down-kórral riogatták őket. 40 év körüli szülők esetén nagyobb esély van erre... De ez csak egy kibaszott statisztikai előrejelzés, semmi konkrétum, de ezzel sokkolták őket. Tegnap délelőtt szóltam a tesómnak, hogy hívja fel őket és nyugtassa meg, mert a tesómékat is ezzel riogatták, alapatalanul. Én is terveztem, hogy felhívom őket és mondok pár  vigasztaló szót, hogy ne izgassák magukat. De délután már késő volt... Megtörtént a tragédia. A negyedik babájukat várták, akit valószínűleg nem terveztek, de elindult az élet irányába és ők vállalták. Anyagilag is terhelt időszakon mentek át, mert kölcsönből megvásároltak egy ingatlant a közvetlen szomszédságukban... Az eladó pofátlanul sokat kért érte, de ők belementek a vásárba, mert két fiúgyermek van a családban és kell a ház és ha az ember nem veszi meg a szomoszéd telket, akkor félő, hogy cigányok költöznek oda. Egy ilyen helyzetben esett ki az apa, aki anyagilag is egy biztos pont volt a család életében. Az öngyilkos fiatalember komán sógora volt és három napra a temetésétől számítva elment a komám is...  Ilyenkor a falustársak okoskodnak, hogy igen, mert az akasztott ember visz magával másokat is... Véletlen? Nem véletlen? Milyen összefüggés lehet az esetek között? Nekem gőzöm sincs.

Most válik el, hogy a közösség mennyit tud segíteni a család helyzetén. Én hiszek abban, hogy meg tudjuk segíteni őket annyira, hogy talpon maradjanak. Lelkileg és anyagilag is. 

Betonozás

 Ma egyet betonoztam, mert legutóbb marad egy kis cement, amit fel kellett használni, ha nem akarom eldobni. Nem géppel kavartam a betont, hanem lapáttal egy talicskában. Nagyon meleg volt, a pólom teljesenen beázott és néha éreztem, hogy fogyok ki a szuszból, de csináltam. Segítséget szándékosan nem hívtam, mert apum bele szokott szólni mindenbe, apósomnak is van dolga elég. Azt vettem észre, hogy beton egyengetés után ha felállok, akkor durván elszédülök. (Utólag rájöttem, hogy ezeket simán okozhatja "gyógyszer" is, amit felírtak nekem, mert a vérnyomásom viszonylag alacsony, vagy normális, ez a bogyó meg csökkenti a vérnyomást. Ha viszont nem szedem, elképzelhető hogy az egyéb tüneteim jönnek elő, amire szedem. Sajnos az orv-os tudomány csak ennyire képes és én is képtelen voltam olyan életet élni, ami nem vezetett volna ehhez az állapothoz. Egyik komám 40 utána nem sokkal vérnyomáscsökkentőt kell szedjen, állítása szerint élete végéig... És ezt tök nyugodtan mondta, engem pedig sokkolt a dolog. Mi a lószart csinálunk, hogy ennyi bajunk van?)

Aztán apum is megérkezett és lapátott kért. Mondtam neki, hogy elveheti az enyémet, mert kicsit kell szusszanjak. Erre ő azt mondja, hogy ő búzát akar merni... Jaaa, mondom bocsi, hogy idiótán arra gondoltam, hogy nekem akarsz segíteni. Na, de aztán a végén segített egy keveset, az is jól jött. 

A mai napon belegondoltam, hogy vajon miért is ragaszkodom én az életemhez? Miért aggódok az egészségügyi problémáim miatt? A napi 8 óra gép előtti letöltendőért? Vagy azért, mert évente egy hétre elmegyünk tengerre a családdal? A gyerekeim mosolyáért talán megéri, de azt is elég ritkán veszem észre és ritkán értékelem. Egyik komámmam szoktunk mondani, hogy "nem ez az élet" utalva a gép előtti "munkára".  És az sem élet, hogy folyton valakivel összeülünk és a semmiről beszélünk, miközben alkoholt vedelünk... Pedig az emberi kapcsolatok fontosak, ha mentálisan egészséges életet akarunk élni. 

Akkor hát mi az élet? Milyen lehet, amikor az ember azt érzi, hogy minden a helyén van és hálás a pillanatért? Milyen az, amikor panaszkodás nélkül viszi a keresztjét  és még másoknak is tud adni valamit? Milyen az, amikor nem ragaszkodunk foggal-körömmel dolgokért, hanem örülünk annak, ami épp van? 

UI: a cement nem volt elég, venni kellet még egy zsákkal és annak is megmaradt fele...

Bibliai fiúk

 A fiaim személyisége eléggé eltérő, próbáltam rájönni, hogy melyik bibliai fiúra hasonlítanak inkább. Arra, amelyik igent mond az apjának, de aztán mégsem megy ki a szőlőbe, vagy amelyik nemet mond, aztán mégis kimegy. És rá kellett jönnöm, hogy nem tudom őket így bekategorizálni. A nagyobbik fiam igent mond a nagyapjának, amikor szénáért kell menni, vagy valami más munkát kell csinálni, és ezt az "igen"-t be is tartja. A kisebbik nemet mond, de ő is állja a szavát és nem megy arrafelé :). Persze, ha nagyon kategorizálni akarom, akkor lehet, hogy a nagyobbik az a fiú, aki bizonyos körülmények között nemet mondana, de aztán mégis elmenne, mert furdalná a lelkiismeret, ha nem teszi. A kisebbik pedig néha kedvességből igen-t mondana, de aztán mégse menne. 

Na és mi a helyzet velem? Én tipikus példája vagyok annak a fiúnak, aki nemet mond az apjának. Ezt a nemet persze sokszor elég hangosan mondom és megtoldom "basszameg"-el és egyéb cifra szavakkal. Aztán mégis elmegyek segíteni apámnak, mert bár mindig az idegeimre megy, de mégis csak az apám, aki a segítségemet kéri. Persze hiába mondom neki, hogy ne hordjuk be a szar szénát a csűrbe, mert nincs állat, ami elfogyasztaná és eladásra termelni nekünk kurvára nem éri meg... Többet költ a gépekre, mint amennyi kijönne a szénából és a munkadíjat nem is számoltuk. Erre ő azt mondja, hogy de valamit csinálni kell, hiába döglünk egész nap... Igen, ezzel egyetértek, de nekem ezer más ötletem van arra, hogy mit kellene csinálni. Szinte soha nem értettünk egyet semmiben, de mégis segítek neki. Persze néha én is kérem a segítségét és olyankor jön is, de az a segítség is olyan, hogy veszekedünk, mert szerinte nem úgy kellene csinálni, ahogy én elterveztem. Szóval csak végső esetben kérem a segítségét, inkább egyedül kínlódok és megoldom, ahogy tudom. 

Hogy mi lenne az istenes út, azt nem tudom. Engedelmeskedni apámnak a végsőkig szó nélkül? vagy néha azért ordibálhatok vele? Vagy hallgattassam el a lelkiismeretemet és egyszerűen ne menjek segíteni?