Agyi vírusok

 Amióta ivarérett vagyok, mindig volt egy olyan problémám, hogy lányokkal, fiatal nőkkel beszélgetve, folyamatosan csak a szexre tudtam gondolni. Láttam, ahogy mozog a szájuk és hallottam, hogy hangokat adnak ki, de a fejemben folyamatosan pornófilmek forgatódtak, amikben ők voltak a színésznők. Azért írom, hogy forgatódtak, mert ehhez nekem semmit se kellett csinálni, a filmek "maguktól" készültek és játszódtak le. Nem tagadom, néha szívesen néztem ezeket a filmeket, nem gondoltam, hogy ezzel bármi próbléma lenne, hisz ilyenek a férfiak. Aztán amikor kezdtem érettebb lenni, rájöttem, hogy ezeknek a filmeknek nincs túl sok értelme, mert minek fantáziálgatni fölöslegesen? Valamilyen fura oknál fogva a filmforgatások nem álltak le attól, hogy tisztában voltam a hiábavalóságukkal, továbbra is pörögtek a fejemben. Ekkor már kezdett zavarni a dolog és tudatosan próbáltam leállítani ezeket a folyamatokat, de rá kellett jönnöm, hogy elég csekélyek a lehetőségeim ebben az ügyben.  Hát  nem én vagyok a rendszergazda a fejemben? 

Az áttörés az idei évben jött, 41 évesen. Eléggé padlón voltam, úgy fizikailag, mint pszichésen és realizáltam, hogy saját erőből ezt a problémát nem tudom megoldani. Sok keresztény videót hallgattam, amik bibliai igékkel is alá voltak támasztva és világossá vált, hogy az ember hajlamos az ilyesmire. Az operációs rendszere, meg a BIOS is alapból sérülékeny (lehet a bűnbeesés óta történt valami) és nagyon könnyen megfertőzhetik az agyát ezek a vírusok és ha megfertőzték, akkor szerencsétlen oprendszer már nem tehet semmit, egyszerűen nem tudja kiölni magából a vírust. Ahogy telnek az évek, az ember csak azt veszi észre, hogy egyre nagyobb teret nyer a vírus, egyre több erőforrást igényél és egyre inkább használhatatlan a rendszer... Már nem tudja hatékonyan karbantartani magát és az állapota egyre csak romlik.  Arra jutottam, hogy csak az operációs rendszer alkotója képes megállítani ezt a tendenciát, emiatt hozzá fordultam segítségül. Persze mivel nem tudtam a pontos elérhetőségét, ez sem volt egyszerű, de úgy néz ki, hogy a request eljutott hozzá és kaptam oprendszer frissítést és/vagy tűzfalat is, amivel már blokkolni lehet ezt a vírust. Azóta azt érzem, hogy jóval szabadabb lettem. Ez a vírus nem tudja már az erőforrásaimat használni. A rendszer már nem igényel annyi energiát (cukor, csoki) és több processoridő van a karbantartó job-ok és az általam favorizált folyamatok futtatására. 

Férfiak klubja

 Nézem, hogy ezt a Bedő Imrét milyen módon támadják bizonyos youtube csatornák és látván a sok boomerező kommentet, késztetést éreztem, hogy én is leírjam, ami a fejembe jár. 

Előre kell bocsájtanom, hogy nem mindig értek egyet Bedővel, meg néha fáraszt is a stílusa, de az arcáról azt olvasom le, hogy ő tényleg hisz abban, amit képvisel és tényleg világjobbító szándéka van.

Amikor arról beszél, hogy a férfi és a nő egy életre kell szövetséget kössön és hogy a legfontosabb feladatuk az élet továbbadása és az utódok olyan módon történő nevelése, hogy ők is alkalmasak legyenek az élet továbbadására, abban semmi kivetnivalót nem látok. 

Abba se tudok belekötni, hogy a mai fiatalok sokkal kényelmesebb körülmények között nőnek fel és nincsenek annyira megedződve, mint a nagyapáink idejében felnőtt gyerekek és ez ellen ma már csak tudatosan lehet tenni. Én tudom milyen az az érzés, amikor kapálunk a tűző napsütésben, előttünk a végtelen dzsungel és el se tudjuk képzelni, hogy ennek a rémálomnak valaha vége lesz, de mégis menni kell tovább... Néha pszichésen összeomlunk, de aztán erőt veszünk magunkon és tovább haladunk és egyszer csak vége lesz. Az ehhez hasonló élmények nagyon meg tudták erősíteni az elődeinket.  Ilyen közegből kerültek ki azok a fiatalok, akik kitartottak a tanulásban, jó szakemberek lettek, feltették az életüket valamire és egy olyan világ alapjait rakták le, amiben már kényelmesen élhetünk, egész nap vicces videókat nézhetünk a neten és leboomerezhetjük a vén f*szokat, akik össze-vissza hablatyolnak mindent... Közbe nem gondolunk bele, hogy ha ismét nehéz idők jönnek, akkor mennyire alkalmatlanok leszünk az életre. Hogy a mai fiatalság nagy része inkább felkötné magát, mint egész nap kapáljon... Most az a mondás, hogy értékes vagy, úgy vagy jó ahogy vagy. Semmit se kell tenned, téged tisztelet illet, csak úgy... Téged ne oktasson ki senki.

Azzal is egyetértek, hogy nagyon észnél kell lenni, mert ez az egész bolygóra kiterjedő agymosás, amit a médián keresztül tolnak, tényleg nagyon káros tud lennei hosszú távon. Bedő segít értelmezni egészen finom mozzanatokat is, amire az ember nem figyel fel magától (pl. a Barbie című filmbe beépített propaganda). Nyilván arról nem beszélhet, hogy a kormányoldali média milyen rombolást végez, de általánosságban arra buzdít, hogy legyünk kritikusak minden olvasott, hallott, látott médiatartalommal szemben.  Ez is rendben van, szerintem.

Tehát ez a Bedő féle csatorna csak valamilyen értéket próbál közvetíteni, szóval nem kizárólagosan a bevételszerzés a cél. Hogy ehhez támogatást kap a Fidesztől is? Én ebben nem látok problémát addig, amíg nem kezd el aktívan politizálni. A Fidesz azt hazudja, hogy ő is ezeket az értékeket képviseli és ezt a hazugságot úgy tudja alátámasztani, ha olyan embereket is támogat, aki ilyen értékekről beszélnek. 

Az őt kritizáló csatornáknak viszont nem tudom mi a céljuk, azon kívül, hogy bevételre tesznek szert. Szórakoztatás? Hova vezet ez a sok céltalan szórakozás és lázadás a régi ellen? Szerintem sehova. De értem én... Amikor fiatalabb voltam én is kicsit lázadó voltam és minden tekintély ellen fellázadtam. De most, így 40 után, amikor egyre több temetésre kell elmennem és látom, hogy milyen betegségek és egyéb tragédiák történnek körülöttem, kénytelen vagyok elgondolkodni. Mi a fontos az életben, mi az a mi érték? Azt is könnyen beláthatom, hogy a bunkónak gondolt öregeknek is lehet jó gondolatuk. Őket már többször próbára tette az élet és közben csiszolódtak is. Egy-két szempillantás és mi leszünk azok az öregek, akik ellen lázadnak a taknyosok. Ha viszont mégsem lázadnak ellenünk, akkor lehet rosszul csináltunk valamit. 

Viszlát Tiborbá

 Tegnap értesültem, hogy Antalffy Tibor, azaz Tiborbá is elköltözött az élők sorából. 90 éves volt, szóval szép, hosszú élete volt.

Kb. 15 éve követem a blogját, sokat tanultam ott, bár nem mindennel értettem egyet. A kommentelőktől is sokat lehetett tanulni, szóval jó volt néha olvasgatni ott. Sokáig "vártuk" a világvégét és minden lehetséges módon próbáltunk felkészülni, de a világvéve még mindig nem jött el, kivéve most, Tiborbának. Hogy mit látott ő odaát, vagy látott-e bármit, az most jó kérdés. Ha nem látott semmit, akkor az a forgatókönyv teljesült, amit ő meggyőződésesen vallott: nincs tovább semmi. Ha viszont mégis azt láthatta, hogy van tovább, akkor jó kis meglepetésében lehetett része...

Neki is voltak bűnei és voltak erényei, ha ítélet vár rá, akkor reméljük, hogy az erények felé billen a mérleg. Nyugodj békében Tiborbá! 

Tragédiák

 Éppen a tengeren voltunk, amikor hallottuk, hogy egy 49 éves falustársunk végzett magával. Bár régóta ment lefele a lejtőn, mégis sokkoló volt számomra, hogy ilyen döntésre jutott. Ilyenkor mindig az a gondolat jár bennem, hogy a  közösség, amiben élünk, nem igazi közösség, csak balfaszok gyülekezete(magamat is beleértve), akik nem látják a problémákat és ha látják is, nem tesznek semmi mást, csak ítélkeznek. 

A tegnap, amikor jöttünk haza a városból nagy forgalmi dugó volt az úton, rendőrök terelték a forgalmat. Akkor még nem sejtettük, hogy ami ott történt, az méginkább sokkoló, mint az öngyilkossági eset. Késő délután tudtuk meg, hogy az egyik komán és a felesége balesetet szenvedett ott és komám állapota súlyos. Később már halálhíre érkezett és a hír sajnos igaznak bizonyult. Az egész falu megdöbbent, mert ez a komám egy olyan ember volt, aki a közösség lelke volt. Ahol jelen volt, ott mindig feldobta a hangulatot a viccelődéseivel, jó kedvével, élni akarásával, segíteni is segített mindenkinek, amikor tudott. Nálam is többször segített, amikor nagyobb munkálatok folytak. Kevés emberről lehet elmondani, hogy a faluban mindenki a barátja volt. Mint utólag kiderült, nem ők okozták a balesetet, csak rossz helyen voltak rossz időben... A felesége, aki várandós, kisebb sérüléssel megúszta, állítólag a baba is jól van. Épp nőgyógyásztól jöttek, mert Down-kórral riogatták őket. 40 év körüli szülők esetén nagyobb esély van erre... De ez csak egy kibaszott statisztikai előrejelzés, semmi konkrétum, de ezzel sokkolták őket. Tegnap délelőtt szóltam a tesómnak, hogy hívja fel őket és nyugtassa meg, mert a tesómékat is ezzel riogatták, alapatalanul. Én is terveztem, hogy felhívom őket és mondok pár  vigasztaló szót, hogy ne izgassák magukat. De délután már késő volt... Megtörtént a tragédia. A negyedik babájukat várták, akit valószínűleg nem terveztek, de elindult az élet irányába és ők vállalták. Anyagilag is terhelt időszakon mentek át, mert kölcsönből megvásároltak egy ingatlant a közvetlen szomszédságukban... Az eladó pofátlanul sokat kért érte, de ők belementek a vásárba, mert két fiúgyermek van a családban és kell a ház és ha az ember nem veszi meg a szomoszéd telket, akkor félő, hogy cigányok költöznek oda. Egy ilyen helyzetben esett ki az apa, aki anyagilag is egy biztos pont volt a család életében. Az öngyilkos fiatalember komán sógora volt és három napra a temetésétől számítva elment a komám is...  Ilyenkor a falustársak okoskodnak, hogy igen, mert az akasztott ember visz magával másokat is... Véletlen? Nem véletlen? Milyen összefüggés lehet az esetek között? Nekem gőzöm sincs.

Most válik el, hogy a közösség mennyit tud segíteni a család helyzetén. Én hiszek abban, hogy meg tudjuk segíteni őket annyira, hogy talpon maradjanak. Lelkileg és anyagilag is. 

Betonozás

 Ma egyet betonoztam, mert legutóbb marad egy kis cement, amit fel kellett használni, ha nem akarom eldobni. Nem géppel kavartam a betont, hanem lapáttal egy talicskában. Nagyon meleg volt, a pólom teljesenen beázott és néha éreztem, hogy fogyok ki a szuszból, de csináltam. Segítséget szándékosan nem hívtam, mert apum bele szokott szólni mindenbe, apósomnak is van dolga elég. Azt vettem észre, hogy beton egyengetés után ha felállok, akkor durván elszédülök. (Utólag rájöttem, hogy ezeket simán okozhatja "gyógyszer" is, amit felírtak nekem, mert a vérnyomásom viszonylag alacsony, vagy normális, ez a bogyó meg csökkenti a vérnyomást. Ha viszont nem szedem, elképzelhető hogy az egyéb tüneteim jönnek elő, amire szedem. Sajnos az orv-os tudomány csak ennyire képes és én is képtelen voltam olyan életet élni, ami nem vezetett volna ehhez az állapothoz. Egyik komám 40 utána nem sokkal vérnyomáscsökkentőt kell szedjen, állítása szerint élete végéig... És ezt tök nyugodtan mondta, engem pedig sokkolt a dolog. Mi a lószart csinálunk, hogy ennyi bajunk van?)

Aztán apum is megérkezett és lapátott kért. Mondtam neki, hogy elveheti az enyémet, mert kicsit kell szusszanjak. Erre ő azt mondja, hogy ő búzát akar merni... Jaaa, mondom bocsi, hogy idiótán arra gondoltam, hogy nekem akarsz segíteni. Na, de aztán a végén segített egy keveset, az is jól jött. 

A mai napon belegondoltam, hogy vajon miért is ragaszkodom én az életemhez? Miért aggódok az egészségügyi problémáim miatt? A napi 8 óra gép előtti letöltendőért? Vagy azért, mert évente egy hétre elmegyünk tengerre a családdal? A gyerekeim mosolyáért talán megéri, de azt is elég ritkán veszem észre és ritkán értékelem. Egyik komámmam szoktunk mondani, hogy "nem ez az élet" utalva a gép előtti "munkára".  És az sem élet, hogy folyton valakivel összeülünk és a semmiről beszélünk, miközben alkoholt vedelünk... Pedig az emberi kapcsolatok fontosak, ha mentálisan egészséges életet akarunk élni. 

Akkor hát mi az élet? Milyen lehet, amikor az ember azt érzi, hogy minden a helyén van és hálás a pillanatért? Milyen az, amikor panaszkodás nélkül viszi a keresztjét  és még másoknak is tud adni valamit? Milyen az, amikor nem ragaszkodunk foggal-körömmel dolgokért, hanem örülünk annak, ami épp van? 

UI: a cement nem volt elég, venni kellet még egy zsákkal és annak is megmaradt fele...

Bibliai fiúk

 A fiaim személyisége eléggé eltérő, próbáltam rájönni, hogy melyik bibliai fiúra hasonlítanak inkább. Arra, amelyik igent mond az apjának, de aztán mégsem megy ki a szőlőbe, vagy amelyik nemet mond, aztán mégis kimegy. És rá kellett jönnöm, hogy nem tudom őket így bekategorizálni. A nagyobbik fiam igent mond a nagyapjának, amikor szénáért kell menni, vagy valami más munkát kell csinálni, és ezt az "igen"-t be is tartja. A kisebbik nemet mond, de ő is állja a szavát és nem megy arrafelé :). Persze, ha nagyon kategorizálni akarom, akkor lehet, hogy a nagyobbik az a fiú, aki bizonyos körülmények között nemet mondana, de aztán mégis elmenne, mert furdalná a lelkiismeret, ha nem teszi. A kisebbik pedig néha kedvességből igen-t mondana, de aztán mégse menne. 

Na és mi a helyzet velem? Én tipikus példája vagyok annak a fiúnak, aki nemet mond az apjának. Ezt a nemet persze sokszor elég hangosan mondom és megtoldom "basszameg"-el és egyéb cifra szavakkal. Aztán mégis elmegyek segíteni apámnak, mert bár mindig az idegeimre megy, de mégis csak az apám, aki a segítségemet kéri. Persze hiába mondom neki, hogy ne hordjuk be a szar szénát a csűrbe, mert nincs állat, ami elfogyasztaná és eladásra termelni nekünk kurvára nem éri meg... Többet költ a gépekre, mint amennyi kijönne a szénából és a munkadíjat nem is számoltuk. Erre ő azt mondja, hogy de valamit csinálni kell, hiába döglünk egész nap... Igen, ezzel egyetértek, de nekem ezer más ötletem van arra, hogy mit kellene csinálni. Szinte soha nem értettünk egyet semmiben, de mégis segítek neki. Persze néha én is kérem a segítségét és olyankor jön is, de az a segítség is olyan, hogy veszekedünk, mert szerinte nem úgy kellene csinálni, ahogy én elterveztem. Szóval csak végső esetben kérem a segítségét, inkább egyedül kínlódok és megoldom, ahogy tudom. 

Hogy mi lenne az istenes út, azt nem tudom. Engedelmeskedni apámnak a végsőkig szó nélkül? vagy néha azért ordibálhatok vele? Vagy hallgattassam el a lelkiismeretemet és egyszerűen ne menjek segíteni?

Kálvária

 Amikor idén februárban egy éjszaka arra ébredtem, hogy óriási fájdalmam van, egyszerűen nem tudtam jól kezelni a helyzetet, hisz soha nem volt ehhez hasonló élményem. A nagy fájdalom mellett mintha a derekam és a lábam is el lett volna zsibbadva és csak az járt a fejemben, hogy basszus, le fogok bénulni. Aztán a padlón fetrengtem órákig és kerestem egy pozíciót, amit elviselhető, de csak órák után jött az enyhülés, amikor vissza tudtam alduni. Másnap kétségbeesetten intézkedtem, hogy valahova orvoshoz tudjak menni, küldő papírt szereztem a háziorvosomtól és ismeretséggel találtam egy neurológust, aki fogadott és megvizsgált. Azt mondta, hogy ő nem lát tipikus gerincsérvre vagy hasonló dolgokra utaló jeleket, szóval szerinte nem ez volt a probléma. Hazafele az autóban ismét úgy elkapott a fájás, hogy szó szerint a könnyek hulltak a szememből, ha én vezettem volna, akkor félre kellett volna húzzak nagyon gyorsan. Ezt a fájdalmat már kicsit jobban be tudtam azonosítani és ekkor merült fel a gyanú, hogy vesekő is lehet. Ismét ismerettséggel elmentem egy echo-ra és ott azt mondták, hogy van egy 4mm nagyságú kövecske, ami elvileg el tud jönni magától, szedjek Nospát... Másnap annyira bedurvult, hogy bementünk a sűrgősségre. Az ügyeletes urológus megvizsgált és azt  mondta, hogy nincs kő és nem is volt... Amikor egy szakorvos ezt mondta, nem hozakodtam elő, hogy egy családorvos látott vesekövet tegnap... Ő felírt valami antibiotikumot, erős fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt és azzal bíztatott, hogy már holnapra jobb lesz. Faszt lett jobb, éjszaka mentőt hívtam. Egy ottani aszisztens picsa meg belém is kötött, hogy minek jöttem vissza, szedjem, amiket felírtak s ne fárasszam őket. Ismét megechozot egy belgyógyász, ő látott követ, de azt mondta, hogy szerinte nem attól van a fájdalom. Aztán ismét jött egy neurológus, aki ismerettség lévén felvett a neurológiára, bár szerinte sem voltak tipikus neuorológiai tüneteim. A neurológián durva gyulladáscsökkentőket kaptam, meg mindenenféle fájdalomcsillapítót, de ettől eltekintve úgy szenvedtem, mint az állat. Nem tudtam enni, inni, pihenni, csak szenvedni. Nem tudtam tisztán gondolkodni, eszembe sem jutott, hogy vesekő is okozhatja ezt az egészet. Fájdalmamban csak arra tudtam gondolni, hogy valami nagy baj van, mert nem hatnak a szerek és hogy az életem itt derékba tört, nemhogy nem tudom felnevelni a gyerekeimet, hanem még nyűg leszek a családom hátán. Az idős, komoly gerincsérves betegek sajnáltak már engem, hogy ilyen fiatalon milyen nagy bajom lehet. MRI vizsgálat utána nem láttak nagy problémát a gerincemen, bár volt egy-két rendellensség, ami okozhat bajt, de nem ilyen mértékűt, bár a fájdalom sokszor szubjektív. Aztán a harmadik napon eszükbe jutott, hogy csak meg kellene nézni mégegyszer a vesekövet is, ezért áttoltak az urológiára. És lám-lám, volt vesekő, el is volt indulva. Az urológus vízhajtót írt fel és egész éjjel pisiltem, persze vizem se volt elég hogy pótoljam a veszteséget, de aztán csapvizet ittam. Nagyon le voltam gyengülve, de reménykedtem, hogy mostmár tudják mi a bajom és jó lesz. Reggelre a kő a hólyagba jutott és a fájdalmak megszüntek. Hazaküldtek nospával plusz valami prosztatatágítóval, hogy férjen ki a kő. Pár napra rá ki is jött a kő és boldog voltam, azaz lehettem volna, de ez a pár napos kálvária azért pszichésen nyomott hagyott bennem. Bizsergett, zsibbadt a bal lábam, néha minden végtagom. Visszamentem kontrollra és mondtam az urológusnak a bizsergést, de szájába adtam a választ is sajnos. Valami hiányom lehet a vízhajtás után? Oh igen igen, szedjek magnéziumot és kálciumot és jó lesz. Én szedtem mindent, de nem lett jobb, egyre gyakrabban zsibbadt minden végtagom, felváltva. A google csupa durva dolgokat mondott rá, de orvoshoz menni maga a kálvária. Időpont, csomó hiányzás a munkából és nesze semmi, fogd meg jól.  2 hónap után kezdett derengeni, hogy simán lehet itt egy pszichés tényező is... És valószínűleg volt is, mert egy héten belül minimálisra csökkent a bizsergés aztán el is múlt. De utána sem volt minden felhőtlen, a beleimbe is folyton éreztem valamit bal felől. Attól is már kezdtem bedilizni, amikor úgy döntöttem, hogy az is csak pszichés és pár napon belül jelentősen csökkent a kellemetlenség. 

Egyre  inkább azt érzem, hogy a pszichés tényezők egyáltalán nem elhanyagolható dolgok és ha az ember rákattan, akkor egyre csak súlyosabbak lesznek. Csomó előadást hallgattam ezzel kapcsolatban, módszereket kerestem, hogyan lehet ezeket kezelni, lehetőleg házilag. Aki hajlamos a negatív gondolkodásra (mint én), annak még nagyobb szüksége van arra, hogy a mentális egészséget fenntartsa a gondolatai ellenőrzésével és egyéb praktikákkal. Ha az ember nem őrzi meg a mentális egészségét, akkor elveszett. A tünetkezelő, protokollorvoslás csak átmenetileg segít. Lehet idejük sincs, lehet nem is érdekli őket, hogy végső soron mi baja az embernek. Ha csak az orvosokba próbálunk kapaszkodni, elvesztünk. 

Miképpen mi is...

Hajnalban álmodtam egyet és a gondolataim nem engedtek visszaaludni, mielőtt nem hámoztam ki belőle valamiféle értelmezést. Álmomban céges ügyben utaztam a román kollégákkal és Japánban kellett átszállni egy másik repülőre. Egy adott pillanatban odajött hozzám az utaskísérő és kérte, hogy vegyem elő a csomagomat. Két csomagom volt, mindkettő egy téglalap alakú, papírzacskószerű valami volt, de az egyik majdnem kétszer akkora volt, mint a másik. Arra a nagy csomagra kérdezett rá, hogy az micsoda, közbe én megpróbáltam felemelni, de kiesett belőle egy gyufa és mintha faforgács volt a papírzacskóba. Erre az utaskísérő felvette a gyufát és rákérdezett, hogy ez mi? A kollégáim mondták angolul, hogy gyufa, mert nekem nem jutott eszembe az angol szó. Az utaskísérő kérdően rám nézett, mire én azt mondtam, hogy: Not mine, I don't smoke... Erre elvette a nagyobb csomagot és a gyufát és mehettünk tovább az utunkra. Amúgy normálméretű papírcsomagja mindenkinek volt.

Gondolkodtam, hogy  mi lehet ennek az egésznek jelentése és szinte rögtön jött, hogy valami plusz terhet cipelek, a gyufa jelentését firtatva rögtön a gyulladás jött be, ami a szervezetemben van a teher miatt. Aki elvette a nehezebb terhet az a légi utaskísérő (légi - fenti, utaskísérő - aki velünk van a világ végeztéig). Tehát, aki elvette a nehéz terhet tőlem, az Jézus. Ami maradt az a könnyű teher, mert a ő igája édes, az ő terhe könnyű. És tovább pörgött a gondolat, hogy a teher elvétele, az valójában olyan, mint az adósság elengedése. Tehát úgy értelmeztem, hogy elengedték az adósságomat, amit hónap óta halmoztam fel. És erre ismét instant jött, hogy "bocsáss meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek". Azonnal realizáltam, hogy nekem is meg kell bocsájtanom két embernek, akikre nehezteltem.  Ha nem bocsájtanék meg, akkor olyan lennék, mint a szívtelen szolga(Mt18,21-35), akinek egy nagy adósságot engedtek el, de ő a szolgatársának képtelen volt elengedni egy kisebb adósságot. 

Hogy az a két ember mit kezd a bocsánatommal, azt nem tudom. Tanulnak az esetből? Esetleg leröhögnek, mekkora balek vagyok? Nos, ez nem az én dolgom. Nekem csak annyi a dolgom, hogy elengedjem az adósságukat, hogy a Király ne nevezhessen gonosz szolgának. 

Amíg értelmeztem az álmot, úgy éreztem, hogy minden passzol, minden részletnek oka van és hogy semmi sem fölösleges körítés. A Japán és a repülő út is utalt bizonyos területre, ami lazán kapcsolódik az egyik emberhez. Elmosolyodtam magamban, hogy mi lenne ha a reggeli napi evangélium, amit mindig olvasni szoktam, erről a szívtelen szolgáról szólna, mekkora véletlen egybeesés lenne... Áh, az túl nagy véletlen lenne, gondoltam magamban. És tényleg nem az az igerész szerepel a mai evangéliumban, viszont benne van az a rész, hogy: 

"Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű."

Kiáltó szó

 Van ez a kiáltó szó nevű blogger, aki bizonyos tartalmakat oszt meg, ami egy ideje szembe jött velem és néha belehallgatok ezekbe a felvételekbe. Vallásos embernek botrányos, amiket mond, de ha az ember kicsit belegondol, akkor nem tud csak úgy elmenni a kijelentései mellett. Állítása szerint nem tartozik semmilyen felekezethez és mindenkit arra buzdít, hogy hagyja ott a felkezeteket és forduljon Istenhez. Néha kétkedve hallgatom, mert vannak olyan dolgok is, amik abszolút nem tűnnek logikusnak, meg van olyan is hogy az álmaikat fejtegetik, ami néha nekem belemagyarázásnak tűnik, de mindig vannak olyan kijelentések is, amiket nem lehet csak úgy elfelejteni. 

Ma reggel szembejött egy megosztás, az egyik ismerősömtől, ami eléggé úgy tűnik, mintha direkt nekem szólna. Most nem akarom részletezni, hogy miért érzem azt, hogy nekem van célozva, de a lényeg, hogy nagyon betalált valamiért. Érdekes, hogy nem is a kiáltó szó youtube vagy facebook oldalán találtam, hanem egy ismerősön keresztül láttam meg... a youtube csatornán és facebookon szét szoktam nézni, de ott nem találtam ezt a felvételt, ezért érdekes kicsit ez az egész. 

Ez a felvétel: https://kialtoszo.hu/nem-eleg-nekem-isten-kegyelme/?fbclid=IwAR2_4oCBfNqJmcQi3XYqb0AUwFP4oB0tgQmLnH0qnn28sU1tED-bIKDun6U

Miért nincs rendes munkám?

 A nagyobbik fiam kicsit duzzogva kérdezte meg, hogy nekem miért nincs rendes munkám? Egész nap csak ülök a gép előtt és bámulom a monitort, azt pedig egyáltalán nem nevezhető munkának. Lehet, hogy az osztálytársai előtt is szégyenkeznie kell miattam. Ha a tanítóbácsi megkérdezi, hogy mi az apukád foglalkozása akkor inkább azt kell hazudja, hogy strici, mert az nem akkora szégyen...

Próbáltam magyarázkodni, hogy a programozás is egy munka, de nem igazán értett egyet velem. Bezzeg, akik lerakták a térkövet vagy, akik falakat építenek vagy földet szántanak, azok rendes munkát végeznek.

Próbáltam védekezni, hogy ha kell én is elég hamar bele tudok jönni a térkő lerakásba, mert falun nőttem fel, tudok lapátot fogni, csákányolni, talicskát tolni, tudok betont keverni, tudok vízmértékelni, tudok anyagszükségletet számolni, stb. Hát akkor miért nem változtatok munkát? 

Amúgy nekem is tetszene, ha a munkámnak lenne kézzelfogható eredménye és a falustársak is látnák, hogy alkottam valamit és lenne sejtésük, hogy ez az alkotás mennyi erőfeszítésbe kerülhetett, de egyelőre nem ez a helyzet. Így a 8 éves fiamnak szégyenkeznie kell, hogy az apukája egy lúzer. Az hogy rendes kaszával lekaszálom a kertet, vagy felásom a földet az nem elég a boldogsághoz, ennyivel nem éri be a fiam. 

Istennek tetsző alkoholisták

 Van pár régimotoros alkoholista a faluban, akik már legább 4 évtizede alkoholizálnak(intenzíven) és most felmerült bennem, hogy ők lehet, hogy közelebb állnak Istenhez, mint mások. Ők nem aggódnak a holnap miatt, mert tudják, hogy az Úr kirendeli nekik a betévő alkoholt a következő napon is. Ők tudják, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Olyannyira nem, hogy a kenyeret is inkább eladják egy kis alkoholért. Nem szégyen nekik, ha kérni kell. Tudják, hogy aki kér, az kap és aki keres, az talál. Ha Péter nem ad egy kis pénzt, akkor majd ad Pál, de valahogy mindig kikerül a mindennapi. Az egészségük miatt sem aggodalmaskodnak, nem olvasnak cikkeket az egészséges életmódról, nem akarják megtoldani az életüket egyetlen nappal sem, mégis életben vannak. Orvoshoz csak fiatalon jártak. Sok, nem alkoholista ember, idő előtt eltávozott az élők sorából, de ők még mindig talpon vannak és soha nem lustálkodnak délig az ágyban, mert nekik reggel már dolguk van. A rozsda és a moly által veszélyeztetett vagyontárgyaikhoz sem kötődnek különösebben, akármikor beváltják a cuccaikat egy kis alkoholra. Általában nem isznak minőségi dolgokat, mert az túl drága lenne, csak a legaljából válogatnak, ami ár-érték arányban megfelel a rövidtávú céljaiknak.  Ha más nincs, akkor megfelel az egészségügyi szesz (kékszesz), ami akár gyógyszernek is megfelel. 

Ők nem ülnek előkelő helyekre sehol, nem is mennek rendezvényekre... Tudják magukról, hogy ők nem méltók ilyesmire, éppen mint a vámos. És kinek az imáját hallgatta meg Isten? Hát a vámosét...

Egymás között megosztják az alkoholt és bár vannak a bandában olyanok is, akik nagyobb kortyokat isznak a közös piából, mégis barátok, szövetségesek. Ők minden áldott nap összegyülnek ketten vagy hárman és együtt imádkoznak, hogy valaki adjon egy kis pénzt. 

Mi, vagy Ki tartja életben ezeket az embereket? 

Romlott katolikus

 Az utóbbi években kizárólag keresztény utakon próbálom keresni Istent, de azt érzem, hogy nagyon nehezen illek bele az általam ismert kereszténységnek mondott valamibe. Nem értem, hogy miért van ennyi formaság és ezeknek a formaságoknak volt-e valaha tartama. Ha volt tartalma, akkor mikor veszett el és hogy lehetne visszahozni? A Kassai Lajos féle "nem az ősöket kell követni, hanem amit az ősök követtek" mondás talán itt is alkalmazható. Nem a formális szertartásokhoz kellene ragaszkodni, hanem ahhoz a tartalomhoz, amire ezek a szertartások rá akartak vezetni. Persze lehet, hogy egy-két dolgot meg is kellene kérdőjelezni és ha ellentmond Jézus tanításainak, akkor inkább el kellene felejteni. Például kereszt előtt térdelni és csókolgatni a szobrokat az nem bálványimádás kicsit? Ilyenkor tényleg azt kellene képzelni, hogy Jézust csókolgatjuk és nem egy halott anyagot? Vagy milyen dolog az, hogy minden félét "megszentelünk" és aztán védelmet várunk tőlük? Persze ezt is képmutató módon csak, mert ugye a szenteltvíz covid ellen azért nem védett, sőt azt mondták, hogy terjeszti a vírust... Vagy a barkaszentelés (nálunk pimpó) mi a fenére jó? Vagy miért imádkozunk halott emberekhez, akiket szentnek mondott az egyház? Mert ők is emberek voltak és jobban megértenek minket és így jobban tudják továbbítani az imáinkat? Hát de Jézus nem volt ember is? Akkor miért van szükségünk más emberi közbenjárókra? Ezek az emberek lehet, hogy sokkal jobbak mint mi, de ők is csak emberek, akik segítségre szorulnak vagy szorultak. Vagy miért imádkozunk ennyit Jézus édesanyjához? A Biblia szerint nem úgy tűnik, hogy Mária egész életében kapcsolatban lett volna Istennel. Amikor a gyerek Jézus "elveszett" és mondták neki, hogy anyád és testvéreid kerestek, akkor azt kérdezte, hogy: "ki az én anyám, ki az én testvérem?" Hát az, aki a mennyei Atyám akaratát cselekszi... Ez a rész eléggé utal arra, hogy Mária nem, vagy nem mindig cselekedte azt, mert akkor tudta volna, hogy Jézusnak az Atya dolgaival kell foglalkoznia. De talán Mária is elérte azt az állapotot, amit el kellett érnie, amikor látta Jézust a kereszten. Lehet, hogy akkor lejátszódott benne valami és talán azért mondta Jézus, hogy: "íme a te anyád, íme a te fiad", mert Mária is és János is más állapotba került. 

Na szóval, sok mindent nem értek és talán úgy beszélek mint egy protestáns, de a protestánsok útját sem látom a legjobbnak. Ők mintha csak a száraz, racionális utat követik (már amennyire racionális tud lenni), nincs benne érzelem vagy önátadás vagy mélység. 

A karizmatikus mozgalmakkal sem tudok azonosulni, mert én nem tudok transzba kerülni és kívülről úgy néznek ki, mintha szívtak volna valamit. Persze lehet, hogy szívtak is és nekik van igazuk, csak én nem tudok azonosulni. 

Egyre inkább azt látom, hogy a racionalitás nem jó út, így nem lehet eljutni Istenhez, egy ponton túl nem lehet levezetni logikusan a dolgokat. Talán tényleg az irracionális hit az egyedüli lehetőség, hogy meghekkeljük a rendszert, amiben régóta raboskodunk. 

Talán a "bűnbeesés" az pont a racionalitásba esés volt, amikor megtudtuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Lehet, hogy azóta ebben a csapdában vagyunk és saját fejünktől soha ki nem tudunk szabadulni innen, mert a saját fejünk is racionális. És ha ez így van, akkor tényleg kell egy szabadító, aki megismertet az igazsággal (nem racionális módon) és az igazság szabaddá tesz minket. 

Depresszió

 A kórházas történetem közben/után nagyon rám tört ismét a depresszió. Már egy ideje tudatosult bennem, hogy ez bizony depresszió és nem jó, ha sokáig velem marad, de nehezen tudok szabadulni tőle. Tudom, hogy élni akarok és azt is tudom, hogy miért, de mégis nehéz egyensúlyba kerülni és napokon keresztül ott is maradni. Hogy mi lehet az oka? 

A több éves homeoffice is rátehetett egy lapáttal. Nem kell eljárjak itthonról, nem nagyon találkozok emberekkel, nem viccelődünk senkivel élőben,

Az sem tesz jót, ha munkaközben még a gyerekek is az én nyakamon vannak, a kislányom több gondoskodást igényel még 2 és fél évesen. Altatnom kell, de kezdődik a meetingem és még nem alszik...  ha elaludt és leteszem, akkor kezd nyekeregni...

Este három gyerek zajong (ami természetes jó), de én általába úgy le vagyok fáradva szellemileg, hogy egyszerűen nem bírom.

A kibaszott szürke, felhős idő sem segít a kedélyállapotomon.

Nem mozgok eleget, nem járok el sportolni, nem nagyon járok a természetbe.

Nem beszélgetek senkivel, élőben, értelmes/érdekes dolgokról. Sörös társaságokba nem merek menni, mert rühellem az istenverte alkoholt. 

Az udvaron annyi teendő lenne, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem, de most tiszta sár minden, nincs kedvem csúszkálni benne. A rendetlenség kívülről s belülről is folytogat. 

A kórház után mindjárt két hét telt el, de bizsereg a kezem lábam s minden bajom van. Nem fáj semmi, de idegesít, hogy van valami. Lehet, hogy én csinálom az egészet a depressziómmal, de az is lehet, hogy valami nem oké... idegesít, hogy megdögölhetek és három kisgyereket itthagyhatok a világon, árván. 

Sokan pszichológust ajánlanak nekem, de lehet első körben egy paphoz megyek.

Néhányan azt kérdik, hogy mi bajom... "Ne panaszkodj, mert mindened megvan..." Az ilyeneket legszívesebben fejberúgnám, mert egyszerűen nem értik meg, hogy baszhatod a mindent, ha valami lényeges mégis hiányzik.

Öcsi bácsi

 Öcsi bácsi mindig szimpatikus volt számomra. Soha sem tudtam megfogalmazni miért, de mindig lenyűgözött, az a derű, ami róla sugárzott, az a barátságos, jóindulatú hozzáállás, ahogy az emberekhez viszonyult. Rengeteget dolgozott. Nyáron sokszor láttam derékig csórén, napbarnította bőrrel. 

Amikor kiderült, hogy végbélrákja van, akkor sem szűnt meg derűsnek lenni. Járt a kezelésekre, de nehézségek ellenére is mosolygott mindenkire, őszintén, és ugyanúgy végezte a dolgát, mint a betegsége előtt. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy bár kellemetlen most egy kicsit (pelenkája volt), de mégis hálás az Istennek, mert szép életet adott. 

Nem tudtam elmenni a temetésére, mert kórházban voltam, de az ilyen embereket nem tudom elfelejteni soha. Példaképnek tekintem őket, mert a sok szar és nehézség ellenére ők mégis derűsek, mintha nem is ebből a világból lennének. Ezekből a régivágású, igazemberekből egyre kevesebb van már. 

Isten nyugtasson Öcsi bácsi. 

Ha baj van

 Amikor az embert valami baj éri, és netán fájdalma is van, akkor rögtön kezdi félteni a tyúkszaros életét. Ilyenkor azt vettem észre, hogy valamiért én is jobban keresem Istent és az Ő akaratát. Alkut is próbálok kötni vele, csak épp segítsen valahogy...  Amint enyhül a fájdalom és az ember jobban érzi magát, akkor rögtön a világi dolgok kerülnek fókuszba, ilyenkor már meglátunk egy jó női hátsót, a saját terveink kerülnek előtérbe, Isten pedig valahogy elfelejtődik, elhalványul. 

Miért ilyen az ember? Jódolgában miért nem emlékezik arra a Valakire, akihez könyörgött, amikor bajban volt? Hálátlan vagyok és ez nincs jól így.

Amikor baj van, akkor azt látom, hogy más nem nagyon tud együttérezni velem, vagy ha igen, akkor sem túl mély ez az együttérzés. Még akkor sem, ha valaki már volt ugyanabban a hajóban. És nem is hibáztathatok senkit, hisz én sem tudok soksor empátiával fordulni embertársaim felé. Elnéztem a 8 éves fiamat, ahogy dudorászott, fütyült és játszott, miközben én órákon át a földön fetrengtem és ezernyi jajistenem hagyta el a számat. Nyilván nem haragudtam rá ezért, mert még éretlen ehhez a gyermek, de azért érdekes érzés kerített hatalmába. Kicsit úgy éreztem magam, mint az a biblia ember, akit kiraboltak és megvertek, de nem nagyon volt senki, aki segített volna rajta. A kórházi dolgozok is már hozzászoktak a fájdalomhoz, nem esnek kétségbe ha neked fáj valami. Volt olyan aszisztens, aki konkrétan rákérdezett, hogy minek jöttem vissza a sűrgösségre... Szedjem, amiket felírtak és kész... Az persze nem gond, hogy félrediagnosztizáltak és azt mondták, hogy nincs is vesekövem... vagy ha van is, nem attól fáj semmim. 

Ha baj van, akkor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy mi lesz abból, amit eddig felépített? Volt értelme annak a kurva sok energiának, amit a gyerekeibe fektetett? Lesz foganatja bárminek? Jó magokat hintett el, amik majd ki tudnak kelni? Vagy lehet, hogy amint nem fordítunk több energiát valamire, akkor szinte biztosan visszazuhan az őskáoszba? Ki biztosítja a gyerekeknek azt, hogy a relatív jó uton járjanak akkor is, ha én nem leszek? Vagy ne legyek beképzelt? Hisz lehet, hogy én sem tudom ezt biztosítani számukra, ha velük vagyok sem. De van-e jelentősége ennek az egész tusakodásnak az univerzum szempontjából? Reménykedek, hogy van.

Krisztus szenvedése

 Volt idő, amikor magamban elbagatelizáltam Krisztus szenvedését. Arra gondoltam, hogy bár nem volt egy egyszerű kis szenvedés az övé, de azért nem is volt elviselhetetlen. A mai nap volt olyan szenvedésem, ami pár perces hullámokban jött, de a víz rögtön kivert tőle és szinte sírni kezdtem a fájdalomtól. Valami idegszál becsipődés, gyulladás lehet, de kb. öt órán át szenvedtem tőle. Változott az intenzitás, a szenvedés elején bevettem kemény fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, izomlazítótt és kívülről valami spéci géllel is megkentem, mégis azt hittem, hogy beledöglök... Ha fronton lettem volna, könyörögtem volna a fejlövésért. 

Most, a sok jajistenem közepedte eszembe jutott Jézus szenvedése. Neki valószínűleg nem voltak ilyen gyógyszerei és sokkal hosszabban, több napon át szenvedett. És ha belegondolok, hogy az első pár perces fájdalomam milyen intenzitású volt, akkor nem csodálkozok, hogy ő vérrel verítékezett, amikor előre látta, hogy mi vár rá. És nem, olyankor az sem segít, ha előre tudom, hogy mikor ér véget... Mert én is reménykedtem, hogy hazaérés után beveszek valamit és egy órán belül már jobb lesz. Nem, nem lett jobb, de a remény sem segített, hogy majd elmúlik, egyszerúen elviselhetetlen volt. Szóval, Jézus is hiába tudta, hogy mikor fog véget érni a szenvedése, az nem enyhített a fájdalmán.

És amikor ezeket így realizáltam, akkor jött egy gondolat hogy ezt le kell írjam és nyilvánosan bocsánatot kell kérnem Tőle. Köszönöm a leckét és BOCSÁNAT, buta voltam.