2012?

Nem tudom mások hogy vannak ezzel az évszámmal, de én sokat hallok róla mostanság. Tanítók és sarlatánok, szekták és ezotérikus közösségek hangoztatják, hogy valami történik a világban, nagy változások előtt állunk. Könyvek jelennek meg a témáról, internetes fórumokon vitáznak róla és néha a szkeptikus emberek is érzik a változás szelét. De vajon mi igaz az egészből?
Elismerem, hálás téma lehet ez egy írónak. A mai világban egyre többen várnak egy világméretű változásra, szabadulni akarnak a látszólag szabad, ám mégis beszűkült világukból. Örülnek, ha valaki azt mondja, hogy már nincs sok hátra és belépünk egy jobb világba. Bevallom, engem is örömmel tölt el a gondolat, de ha bátrabb lennék, már szabad világban élnék.
Hallani lehet jóslatokat, jövendőléseket. Világméretű katasztrófák, járványok, földrengések, éhinségek, dögvész, szárazság... És való igaz, a médiának köszönhetően egyre több negatív információ jut el hozzánk. De vajon tényleg történik valami vagy csak mi akarjuk azt hinni?
Tévedés ne essék, óhajtom a változást. Talán semmit se jobban. Nem tölt el félelemmel, ha az emberiség 90%-a elpusztul, még akkor sem, ha én is köztük leszek. Nem rettegek a fizikai fájdalomtól, a fogcsikorgatástól, a vacogástól, a kínlódástól. Én a szellemi rabságtól tartok csak. Attól tartok, hogy egyre inkább függővé tesznek mindentől és nem tudok soha szabad lenni. Nem tudok tisztán, üdén fellélegezni és rámosolyogni a világra. Mérgesít, hogy nem tudok szabadulni a terheimtől, hogy nem tudok nyugodtan lefeküdni este és, hogy reggel is nyomja a stressz a mellkasomat. Rajtam múlik, persze. És mégsem tudok szabadulni a szorongástól. Ezért várom a változást a többi gyáva embertársammal együtt.
De mire várok én??? Miért várok mindig külső segítségre? Hisz élhetek, lélegezhetek, száguldhatok, szerethetek, érezhetek most. Enyém ez a pillanat. Miért fecsérlem el várokozással, amikor tehetnék is valamit?

2012? Meglehet, hogy ez is egy kamu, mint más világvége-várások. Meglehet, hogy tudatlan emberek terjesztik a szemetet öntudatlanul, még csak nem is hibáztatható senki érte.
Az is könnyen meglehet, hogy tényleg történik valami és a jelenlegi önző, anyagias világ nem élhet már tovább. Talán tisztulásra van szüksége.

Bárhogy is lesz, éljünk a jelenben. Ne kergessük a mézes madzagot, hisz mi magunk vagyunk a méz.

Örökké vagy soha

Fiatalabb koromban néha akaratlanul belegondoltam, milyen is lehet elmúlni, megszűnni örökre. Ilyenkor mindig úrrá lett rajtam a szorongás, a félelem.
Máskor az örök élet reményével vigasztaltam magam, de az is félelmetes volt, amikor mélyebben belegondoltam. Arra gondoltam, hogy akármilyen jó is lesz, egyszer megunom. Ez az érzés is fájdalmas volt. Furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb: örökké lenni vagy többé soha nem lenni.
Ma már nem tudom elképzelni, milyen az örök halál. Nem tudom miért. Az örök élet gondolata is nagyon távol áll már tőlem. Csak egy megoldásom maradt, belefeledkezni az életbe és egyszerűen csak lenni. Itt és most. Mi mást tehetnék, hisz csak ez a pillanat létezik?

Világ világossága

A "világ" szó jelentésén már sokszor elmerengtem. Létezik a "világ" mint teremtett világ és létezik a "világ", mint fény, világosság. Van olyan elmélet, miszerint a szem nemcsak érzékeli a külvilágban történő eseményeket, hanem valamilyen rejtélyes módon ki is vetíti azt, mint egy mozifilmet. Nem meglepő tehát, hogy mindenki másképp érzékeli a világot. Mindenkinek megvan a saját szeme világa, vagyis egy olyan világ, ami a saját szemén át vetítődik ki az üres filmvászonra. Aki nem képes szemén átszűrni és kivetíteni az ő személyes világát, azt világtalannak mondjuk. A világtalanokat vakok vezetik.
Az Én világom, a Te világod és mégis másképp látod. Ütközteted a világokat és világháborút csinálsz. Talán egyszer vége lesz a világunknak és csak az marad, ami mindig is volt és ami értelmet adott a világnak: a világ világossága.