2019. szeptember 20., péntek

Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

  • mozgás - zéró, 
  • emberi kapcsolatok - zéró, 
  • pozitív ingerek az élettől - zéró. 
  • életkedv - zéró
  • energia - zéró
  • szabadidő - zéró
  • alkotás öröme - zéró
  • pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 
Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

2019. szeptember 10., kedd

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/

Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?