2019. november 14., csütörtök

I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.

2019. október 8., kedd

Emlékezés

Lehet, hogy már írtam régebb egy bizony cigánycsaládról, amelyik más, mint a többi. Amióta az eszem tudom, ez a család szegényen, de becsületesen élt. Akárkit megkérdezhetnénk a faluban, mindenki pozitívan nyilatkozna róluk. A családfő, aki maga is egy lapattant cigánytelepről származott, megmutatta, hogy ki lehet törni abból a közegből és nem az uzsoráskodás irányába, hanem a nehéz, de becsületes élet irányába. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek az érdeme, hogy ez a család más lett, mint a többi. Talán a feleségnek is köszönhető, hogy a jó úton tartotta a családot, de a család bármelyik tagjáról sugárzott a becsületesség. És ez akkora szó, hogy nem lehet csak úgy elmenni a téma mellett. Mert a cigány közösség 99.9%-áról egészen  másképp vélekedik a falu, mégpedig  úgy, hogy: ha reggel nem, este úgyis cigány.
Ez a család más. Becsületesen dolgoztak a szülők is, a gyerekek is. A lányuk a helyi iskolában jó tanuló volt, elvégezte a gimnáziumot és leérettségizett. És sokkal nehezebb dolga volt, mint egy "fehérnek", mert a közeg, ahonnan ő indult az egy lenézett, megbélyegzett közösség volt. Nyilvánvalóan ez a közösség jogosan volt megbélyegezve, hisz nem beszélhetünk előítéletről, inkább pár száz éves tapasztalatról. Ebből a megbélyegzett közösségből kitörni csak az igazán nagy emberek képesek.
A szomorú az egészben, hogy a családfő pár hete önként vetett véget az életének, ami egy kicsit fáj nekem is. Tudom, hogy beteg volt és nagyon szenvedett, talán orvoshoz sem nagyon akart menni egy megvetett közösség tagjaként, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy egy becsületes, munkás  élet után az utolsó száz méteren adta fel a harcot. Ha létezik túlvilág és valamiféle igazság a létben, akkor úgy gondolom, hogy értékelve lesz az az erőfeszítés, amit Ő kifejtett az élete során.



2019. szeptember 20., péntek

Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

  • mozgás - zéró, 
  • emberi kapcsolatok - zéró, 
  • pozitív ingerek az élettől - zéró. 
  • életkedv - zéró
  • energia - zéró
  • szabadidő - zéró
  • alkotás öröme - zéró
  • pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 
Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

2019. szeptember 10., kedd

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/

Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?





2019. augusztus 11., vasárnap

Hurrá, nyaralunk

A gyerekek nagy örömére ismét nyaralunk, jó szokásunkhoz híven megint a tengeren. Indulás előtt azt számoltuk, hogy még hányat kell aludni a nyaralásig. Most a harmadik napon én azt számolom, hogy hányat kell aludni, amíg indulhatunk hazafelé. Kicsit hálátlannak érzem magam ezért, hisz sokan nem engedhetik meg maguknak a tengerparti nyaralást, s még kevesebben tudnak Bulgáriába jönni All inclusive buliba. És nekem ez sem tetszik...   Pedig itt addig lehet zabálni amíg beledöglünk, nincs manele, még a lepattant németek is ide járnak.
Számomra az ilyen nyaralás egy pokol, mert semmi szellemi örömöm nincs. Nem nagyon alkotok semmit, nem is tanulok új dolgokat és nem nagyon érzem a hasznomat a létezésben. Olyan ez mint a hétvégi miccsezés vagy sörözés csak még annál is hosszabb és ugyanúgy semmi értelme ha csak minden a testről szól. Nyugalom van itt, mintha az emberiségnek semmi problémája nem lenne... Megy a szükségesen túli éves, ivás, megy a pazarlás.
A gyerekeknek jól telik, szóval értük ki kell bírjak még négy napot.

2019. július 20., szombat

Ami kikivánkozik

Nagyban zajlik a nyár. A gyerekek és a pedagógusok(feleségemet beleértve) vakációznak, én meg szakadatlanul tolom a napi 9 órákat a gép előtt. A munka után persze már nincs idő és erő semmiféle világmegváltó tevékenység lebonyolítására.
A kertet felvette gyom, néha már kaszával kapálom a paradicsom közét, de ettől még szép nagy paradicsomok vannak rajta. Reménykedek, hogy megpirosodnak, mielőtt megbarnulnak a gombától.
A munkaidőm lejártakor elég gyakran jön a hívás vagy az SMS anyumtól, hogy ha netán van időm, akkor segítsek apumnak, mert elment szénáért. Erre nincs mit mondjak, menni kell, mert hát "apád egyedül takar". Ilyenkor gyorsan kitekerek bicajjal a helyszínre, felrakok vagy 800 kiló szénát a szekérre, majd hazajövünk és felrakom mégegyszer a csűrbe. Az ilyen napokon nem kell aggódjak a kalóriák miatt... Ma tudatosult bennem, hogy a széna leürítése is egy olyan sportág, amit nem mindenki tud csak úgy egyszerűen megcsinálni. Emlékszem, hogy egyszer magyarországi fiatalok akartak segíteni valakinek szénát üríteni. Jó kondiban voltak, de a villa nem állt jól a kezükben. Mindig jól beleszúrták a villát a szénába és aztán erőlködtek, mert meg sem tudták mozdítani. Nekem természetes volt, hogy úgy és oda szúrtam bele, hogy meg is tudjam billenteni. Ma tudatosult bennem, hogy szúrás előtt gyakran ráütök a szánéra és látom, hogy milyen rész mozdul meg és annak a közepébe szúrom. Hogy milyen helyeken fogom meg a villa nyelét, az sem véletlenszerű. A tapasztalat finomhanglta a fogásaimat a fizikai törvényeknek megfelelően és ennek köszönhetően órási villákkal tudok megszúrni és feladni. Szoktam is szórakozni azon, hogy aki tovább kellene rakja az általam feladott adagokat, az néha csak 3 darabban tudja továbbítani. Na de valószínűleg ez a sok fizikai erőlködés vezetett oda, hogy az éves orvosi vizsgán a doktornő arca mindig elkomorodik amikor a szívemet meghallgatja. Fiatalember, ön sportol valamit? Önnek sportszíve van... Igen, egy számítógépen zongorázok egész nap :) A sportszív egyébként azt jelenti, hogy nagyon alacsony a pulzus nyugalmi állapotban.
Kicsit zavar ez a szénacsinálás dolgok, de nem azért mert utálnám a fizikai munkát. Inkább azért, mert más terveit kell megvalósítani és ezzel elég gyakran az én terveimet hanyagolom. Viszont az is biztos, hogy ez a kemény mozgás annyira kell nekem, mint egy falat kenyér. Az is tetszik benne, hogy a kis gyerekeimet is elvihetem néha szénáért és ők is belekóstolhatnak kicsit ebbe a paraszti kultúrába. Szeretném, ha ráéreznének erre az életformára és belegondolnának, hogy az őseik milyen keményen dolgoztak, hogy nekik földet hagyjanak. Keményen dolgoztak nap, mint nap, néha még éjjel is (hogy ne hulljon ki a gabona szeme).
És annak ellenére, hogy az életük nagy része a munkáról szólt, még úgy is találtak okot az örömre. A depresszió fogalmát nem ismerték, ugyanis a depresszió a semmittevésből fakad.
Ez a paraszti kultúra a kemény munka mellett sok értéket is termelt, pl. a folklort. A pesti népzenész növendékek, akik pelenkás koruk óta zenetáborokba járnak és életükben folkot tanultak, lószart sem értenek ebből az egészből. Hiába játszák a gyűjtésekből megtanult darabokat pontosan, tökéletesen, mint a robotok, mégis hiányzik belőlük valami. Persze röhögnek például rajtam, hogy néha be sem tudom rendesen hangolni a brácsát és nem túl tiszták az akkordjaim. Az ő egojuk azzal vagánykodik, hogy mennyivel fölöttem vannak zenei tudásban. Az én egom azt hozza fel mentségére, hogy jó de, én 30 évesen fogtam neki, és amúgy én jobban érzem és élem a paraszti kultúrát :) Egók vagánykodnak, egó védekezik :)

Az új munkahelyem eddig okés, nem kellett sokszor bukarestbe mennem, de valahogy nem is hiányzik. A román nyelvet még mindig mekegem, de mentségemre szóljon, hogy a román érettségim is sikerült annó. Igaz, akkor még nem voltak kamerák és be kell ismerjem, hogy kicsit puskáztam is. Persze így is csak 6.40 lett a román, na de a matek 9.30 kárpótolt érte.
A magyar gyerekek nem hülyébbek, mint a románok, csak nekik a román egy idegen nyelv. Ennyi.
Na és minek is tanuljanak románul, ha azt látják, hogy mindenki nyugaton dolgozik? Nyugaton a román nyelv csak arra jó, hogy szót tudsz érteni az utca sarkán kolduló cigóval...

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy rálőttem két román rendőrre. Aztán elkapott a terrorelhárítás és a román hírtévék jelenlétében letartóztattak. Bénító lövedékkel lőttem rám a bukaresti munkahelyemen, miközben programoztam. Hátrabilincselték a kezem, de valahogy mégis el tudtam takarni az arcom a zakommal (zakó?? utálom a zakót), amíg betuszkoltak a furgonba.
Aztán vallattak, hogy mi motivált a terrorcselekményre és mi volt az oka, hogy egyik rendőr sem sebesült meg. Erre azt feleltem, hogy csak fel akartam hívni a figyelmet (nem tudom mire). És utána mondtam egy jó mondatot(álomhoz képest): elég okos vagyok ahhoz, hogy képes legyek ölni, de elég bölcs is vagyok ahhoz, hogy ne tegyem.
Remélem ezen álom miatt nem jutok Bekéék sorsára.