I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.

Emlékezés

Lehet, hogy már írtam régebb egy bizony cigánycsaládról, amelyik más, mint a többi. Amióta az eszem tudom, ez a család szegényen, de becsületesen élt. Akárkit megkérdezhetnénk a faluban, mindenki pozitívan nyilatkozna róluk. A családfő, aki maga is egy lapattant cigánytelepről származott, megmutatta, hogy ki lehet törni abból a közegből és nem az uzsoráskodás irányába, hanem a nehéz, de becsületes élet irányába. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek az érdeme, hogy ez a család más lett, mint a többi. Talán a feleségnek is köszönhető, hogy a jó úton tartotta a családot, de a család bármelyik tagjáról sugárzott a becsületesség. És ez akkora szó, hogy nem lehet csak úgy elmenni a téma mellett. Mert a cigány közösség 99.9%-áról egészen  másképp vélekedik a falu, mégpedig  úgy, hogy: ha reggel nem, este úgyis cigány.
Ez a család más. Becsületesen dolgoztak a szülők is, a gyerekek is. A lányuk a helyi iskolában jó tanuló volt, elvégezte a gimnáziumot és leérettségizett. És sokkal nehezebb dolga volt, mint egy "fehérnek", mert a közeg, ahonnan ő indult az egy lenézett, megbélyegzett közösség volt. Nyilvánvalóan ez a közösség jogosan volt megbélyegezve, hisz nem beszélhetünk előítéletről, inkább pár száz éves tapasztalatról. Ebből a megbélyegzett közösségből kitörni csak az igazán nagy emberek képesek.
A szomorú az egészben, hogy a családfő pár hete önként vetett véget az életének, ami egy kicsit fáj nekem is. Tudom, hogy beteg volt és nagyon szenvedett, talán orvoshoz sem nagyon akart menni egy megvetett közösség tagjaként, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy egy becsületes, munkás  élet után az utolsó száz méteren adta fel a harcot. Ha létezik túlvilág és valamiféle igazság a létben, akkor úgy gondolom, hogy értékelve lesz az az erőfeszítés, amit Ő kifejtett az élete során.

Őszi depresszió

Telnek a napok és nincs idő élni. Merthogy az egyik volt kollégám szerint egész nap gép előtt ülni egyáltalán nem élet, nem az az élet. És ebben szerintem is nagy igazság van. Az élet az valami más, amiből teljesen kimaradok a munka miatt.
Most hogy otthonról dolgozom, az emberi kapcsolatokat sem ápolom túlságosan. A napi programom is elég egyhangú: reggel felöltöztetem és megetetem a gyerekeket, majd elviszem napiba. Jövet benézek anyumékhoz kávézni, de ők mindig valamelyik szomszédba kávéznak, szóval gyakorlatilag egyedül kávézom az esetek többségében. Aztán kilenctől munka, este hatig. Elvileg lenne egy óra ebédszünetem is, de mivel otthon vagyok, tíz perc alatt ebédelek és máris folytathatom a munkát...
Este hat után már annyira fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok. Mivel elég korán sötétedik, kint sem tudok elkezdeni nagyobb volumenű munkát.

Összegezve:

• mozgás - zéró, 
• emberi kapcsolatok - zéró, 
• pozitív ingerek az élettől - zéró. 
• életkedv - zéró
• energia - zéró
• szabadidő - zéró
• alkotás öröme - zéró
• pénz - elég

Tehát az a célkitűzésem, hogy értelmesebben éljek és ne áldozzam fel magam a munka oltárán, még nem valósult meg. Még mindig nincs olyan opcióm, hogy fele annyit dolgozzak, fele annyi pénzért. 

Nost sem én osztom be az időmet, bár abban egyeztem meg a céggel, hogy rugalmas lesz a munkaidőm, de nem igazán volt definiálva, hogy ez mit is jelent pontosan. Anyagilag nincs okom panaszra, de nincs energiám a ház körüli munkákat megszervezni és kivitelezni. Hiába tudnám finanszírozni a munkálatokat, nem találok mester embereket, akik kiviteleznék. Persze ez lehet összefügg a folyamatos leterheltségemmel is. Mert ha lenne bár szaros három napom egymás után, amikor nem más terveit valósítom meg, akkor talán lenne energiám saját terveket készíteni, mesterekkel beszélni. Lassan úgy kell csináljam, mint a gazdagok. Kiadom a munkálatot egy cégnek, aztán azok gondoskodjanak mindenről. Ehhez persze még picivel többet kell dolgozzak, hogy ne essen rosszul, amikor a végén ki kell fizetni a számlát. 

Nóták

A magyar nóta (népies műzene) nem tartozik a kedvenceim közé, a szájbarágós szövege, és a néha nagyon elkomplikált dallama miatt.
Puzsérnak is volt egy bejegyzése, miszerint a magyar nóta ördögtől való műfaj és azt kell mondjam, hogy sok igazság volt ebben az állításban.
Viszont volt kellemes élményem is egy nótával kapcsolatban. A falunkban van egy dalkör, ahol néha én is segédkezem egy kis brácsanyikorgással.  Ezeknek az énekes férfiaknak néha besegített egy prímás bácsi egy másik faluból, aki időközben lebetegedett és már nem nagyon tudott járkálni.
Úgy adódott, hogy egy fellépés után volt alkalmunk bemenni a bácsihoz beteglátogatni. Az udvaron elénekeltük neki az "Öreg prímás tégy hangfogót" kezdetű nótát, amire ő is és a felesége is elkezdett sírni. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ez telitalálat volt. Ő abban a világban élt mindig és azon a nyelven lehet leginkább üzenni neki. Akkor fogalmazódott meg számomra a következő tanulság: bármi, ami ezen a világon létezik, nem hiába létezik, mindennek van helye és értelme.

A másik hasonló eset, amikor a népzenészek látogattak meg egy öreg, falusi, cigányzenészt, aki a táncházasok egyik nagy kedvence volt. A népzenészek közössége intézte el neki, hogy öregotthonban lakhasson, ők gyűjtik neki a havi díjakat is, mert semmilyen jövedelme nincs és nincsenek olyan rokonai, akik támogatnák.

Ebben az esetben a nyárádmenti népzenének volt helye, ettől tudott sírni Csíszár Aladár bácsi: https://www.facebook.com/jano.kelemenmolnar/videos/2113694328661205/

Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?

Hurrá, nyaralunk

A gyerekek nagy örömére ismét nyaralunk, jó szokásunkhoz híven megint a tengeren. Indulás előtt azt számoltuk, hogy még hányat kell aludni a nyaralásig. Most a harmadik napon én azt számolom, hogy hányat kell aludni, amíg indulhatunk hazafelé. Kicsit hálátlannak érzem magam ezért, hisz sokan nem engedhetik meg maguknak a tengerparti nyaralást, s még kevesebben tudnak Bulgáriába jönni All inclusive buliba. És nekem ez sem tetszik...   Pedig itt addig lehet zabálni amíg beledöglünk, nincs manele, még a lepattant németek is ide járnak.
Számomra az ilyen nyaralás egy pokol, mert semmi szellemi örömöm nincs. Nem nagyon alkotok semmit, nem is tanulok új dolgokat és nem nagyon érzem a hasznomat a létezésben. Olyan ez mint a hétvégi miccsezés vagy sörözés csak még annál is hosszabb és ugyanúgy semmi értelme ha csak minden a testről szól. Nyugalom van itt, mintha az emberiségnek semmi problémája nem lenne... Megy a szükségesen túli éves, ivás, megy a pazarlás.
A gyerekeknek jól telik, szóval értük ki kell bírjak még négy napot.

Ami kikivánkozik

Nagyban zajlik a nyár. A gyerekek és a pedagógusok(feleségemet beleértve) vakációznak, én meg szakadatlanul tolom a napi 9 órákat a gép előtt. A munka után persze már nincs idő és erő semmiféle világmegváltó tevékenység lebonyolítására.
A kertet felvette gyom, néha már kaszával kapálom a paradicsom közét, de ettől még szép nagy paradicsomok vannak rajta. Reménykedek, hogy megpirosodnak, mielőtt megbarnulnak a gombától.
A munkaidőm lejártakor elég gyakran jön a hívás vagy az SMS anyumtól, hogy ha netán van időm, akkor segítsek apumnak, mert elment szénáért. Erre nincs mit mondjak, menni kell, mert hát "apád egyedül takar". Ilyenkor gyorsan kitekerek bicajjal a helyszínre, felrakok vagy 800 kiló szénát a szekérre, majd hazajövünk és felrakom mégegyszer a csűrbe. Az ilyen napokon nem kell aggódjak a kalóriák miatt... Ma tudatosult bennem, hogy a széna leürítése is egy olyan sportág, amit nem mindenki tud csak úgy egyszerűen megcsinálni. Emlékszem, hogy egyszer magyarországi fiatalok akartak segíteni valakinek szénát üríteni. Jó kondiban voltak, de a villa nem állt jól a kezükben. Mindig jól beleszúrták a villát a szénába és aztán erőlködtek, mert meg sem tudták mozdítani. Nekem természetes volt, hogy úgy és oda szúrtam bele, hogy meg is tudjam billenteni. Ma tudatosult bennem, hogy szúrás előtt gyakran ráütök a szánéra és látom, hogy milyen rész mozdul meg és annak a közepébe szúrom. Hogy milyen helyeken fogom meg a villa nyelét, az sem véletlenszerű. A tapasztalat finomhanglta a fogásaimat a fizikai törvényeknek megfelelően és ennek köszönhetően órási villákkal tudok megszúrni és feladni. Szoktam is szórakozni azon, hogy aki tovább kellene rakja az általam feladott adagokat, az néha csak 3 darabban tudja továbbítani. Na de valószínűleg ez a sok fizikai erőlködés vezetett oda, hogy az éves orvosi vizsgán a doktornő arca mindig elkomorodik amikor a szívemet meghallgatja. Fiatalember, ön sportol valamit? Önnek sportszíve van... Igen, egy számítógépen zongorázok egész nap :) A sportszív egyébként azt jelenti, hogy nagyon alacsony a pulzus nyugalmi állapotban.
Kicsit zavar ez a szénacsinálás dolgok, de nem azért mert utálnám a fizikai munkát. Inkább azért, mert más terveit kell megvalósítani és ezzel elég gyakran az én terveimet hanyagolom. Viszont az is biztos, hogy ez a kemény mozgás annyira kell nekem, mint egy falat kenyér. Az is tetszik benne, hogy a kis gyerekeimet is elvihetem néha szénáért és ők is belekóstolhatnak kicsit ebbe a paraszti kultúrába. Szeretném, ha ráéreznének erre az életformára és belegondolnának, hogy az őseik milyen keményen dolgoztak, hogy nekik földet hagyjanak. Keményen dolgoztak nap, mint nap, néha még éjjel is (hogy ne hulljon ki a gabona szeme).
És annak ellenére, hogy az életük nagy része a munkáról szólt, még úgy is találtak okot az örömre. A depresszió fogalmát nem ismerték, ugyanis a depresszió a semmittevésből fakad.
Ez a paraszti kultúra a kemény munka mellett sok értéket is termelt, pl. a folklort. A pesti népzenész növendékek, akik pelenkás koruk óta zenetáborokba járnak és életükben folkot tanultak, lószart sem értenek ebből az egészből. Hiába játszák a gyűjtésekből megtanult darabokat pontosan, tökéletesen, mint a robotok, mégis hiányzik belőlük valami. Persze röhögnek például rajtam, hogy néha be sem tudom rendesen hangolni a brácsát és nem túl tiszták az akkordjaim. Az ő egojuk azzal vagánykodik, hogy mennyivel fölöttem vannak zenei tudásban. Az én egom azt hozza fel mentségére, hogy jó de, én 30 évesen fogtam neki, és amúgy én jobban érzem és élem a paraszti kultúrát :) Egók vagánykodnak, egó védekezik :)

Az új munkahelyem eddig okés, nem kellett sokszor bukarestbe mennem, de valahogy nem is hiányzik. A román nyelvet még mindig mekegem, de mentségemre szóljon, hogy a román érettségim is sikerült annó. Igaz, akkor még nem voltak kamerák és be kell ismerjem, hogy kicsit puskáztam is. Persze így is csak 6.40 lett a román, na de a matek 9.30 kárpótolt érte.
A magyar gyerekek nem hülyébbek, mint a románok, csak nekik a román egy idegen nyelv. Ennyi.
Na és minek is tanuljanak románul, ha azt látják, hogy mindenki nyugaton dolgozik? Nyugaton a román nyelv csak arra jó, hogy szót tudsz érteni az utca sarkán kolduló cigóval...

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy rálőttem két román rendőrre. Aztán elkapott a terrorelhárítás és a román hírtévék jelenlétében letartóztattak. Bénító lövedékkel lőttem rám a bukaresti munkahelyemen, miközben programoztam. Hátrabilincselték a kezem, de valahogy mégis el tudtam takarni az arcom a zakommal (zakó?? utálom a zakót), amíg betuszkoltak a furgonba.
Aztán vallattak, hogy mi motivált a terrorcselekményre és mi volt az oka, hogy egyik rendőr sem sebesült meg. Erre azt feleltem, hogy csak fel akartam hívni a figyelmet (nem tudom mire). És utána mondtam egy jó mondatot(álomhoz képest): elég okos vagyok ahhoz, hogy képes legyek ölni, de elég bölcs is vagyok ahhoz, hogy ne tegyem.
Remélem ezen álom miatt nem jutok Bekéék sorsára.

Majmok országa

A tegnapi, úzvölgyi események annyira ledöbbentettek, hogy már hajnali 5-kor ébresztett az agyam. Bár nem voltam a helyszínen, de így is átjött az érzés, amit az élő láncot alkotó székely-magyarok átélhettek. Azon nem lepődtem meg, amit a román "testvéreink" elkövettek, hisz arra számítani lehetett, de egy ilyen szintű lealázásra azért álmomban sem gondoltam. Ha Ferenc pápa javaslatát követjük, akkor ezekkel kell a közös jövőt építeni, túllépve a régi sérelmeken...
A történések kapcsán szinte rögtön felmerült bennem, hogy ezek nem is emberek, hisz az emberek nem viselkednek így. Akkor mik? Így jutott eszembe a Majom bolygója című film.
Ha párhuzamokat keresünk a film és a közös történelmünk között, nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat.
A filmről(spoiler):
Az emberek és majmok sokáig éltek egymás mellett. Míg az emberek fejlett civilizációt építettek, addig a majmok nagy része a vadonban, majd rezervátumokban élt, a többi cirkuszokban, állatkertekben tevékenykedett vagy házi kedvencként tengette életét. A fejlett emberi civilizáció viszonylag jól bánt az állatokkal, de természetesen voltak visszaélések is (voltak pszichopata állatidomárok és gondozók). Egy váratlan esemény miatt egy Cézár nevű majom öntudatra ébred és elkezdett más majmokat is felébreszteni. Megszöktek az állatkertből és egy majomhordát szerveztek. A majmokat fűtötte a düh és az emberek ellen fordultak. Részben, azért, mert tényleges sérelem is érte néhányukat az emberek részéről, részben azért, mert saját elképzelésük szerint akarták élni életüket.
A háború egyre durvább lett, majd végül atombombákkal oldották meg a helyzetet, aminek következtében az emberi civilizáció széthullott. De még ezelőtt egy űrhajó legénysége időutazást hajtott végre és visszaérkeztek a Földre 2000 évvel később. Nagy megdöbbenés volt számukra, hogy az emberek meztelenül szaladgálnak, állatként vannak kezelve a majmok által. Az emberi civilizáció hanyatlása után a majmok építettek civilizációt. Saját történelmet és teremtéstörténetet alkottak maguknak, ahol természetesen a majmok álltak a középpontban. Az emberekre állatként tekintették és durva kísérleteket hajtottak végre rajtuk. Néhány majom tudásban és erényekben is fejlődött annyira, hogy embervédőkké váltak és nem értettek egyet  az emberkísérletekkel.
A majom tudosok rájöttek, hogy volt a földön egy korábbi, sokkal fejletebb civilizáció is és annak a nyomait kutatták, viszont egyre több olyan bizonyíték került elő, ami arra utalt, hogy ezt a korábbi civilizációt nem a majmok építették, hanem az emberek. Természetesen erről a tényről a politikus majmok hallani sem akartak és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megsemmisítsék a bizonyítékokat.
A fruszráltságuk, melynek elsődleges oka az emberrel szembeni esetleges alsóbbrendűségük volt, arra késztette őket, hogy megjobban utálják és lenézzék az emberi fajt. A tudos csimpánzok között voltak olyanok, akik kimondták az igazságot a történelemről, de a többség elítélte és kiközösítette őket.
A harcos, agyatlan gorillák élveztek minden alkalmat, amikor belerughattak az emberekbe.

Váltás

Adódott egy lehetőségem a változtatásra és a körülmények úgy alakultak, hogy el is fogadtam ezt a lehetőséget. Csodálkoztam is magamon, hogy túl nagy gyötrődések nélkül igent mertem mondani valamire, amire az öt évvel ezelőtti énem még gondolni sem mert volna. A régi munkahelyemen közel 14 évet húztam le. Volt ott sok élményem, negatív is pozitív is, de úgy éreztem, hogy mozdulnom kell, mert ha maradok, akkor belülről elsorvadok. A vége fele már nagyon nyomsztónak éreztem a hangulatot. A csapat össze volt kovácsolva, az biztos, de sajnálatos módon nem a sok pozitív élmény és megvalósítás gyúrt egybe minket, hanem a panaszkodás, a görcsölés, a stressz. Nem volt olyan nap, hogy valaki ne panaszkodott volna a fizetés, a határidő, a rossz szervezés miatt. Ilyen körülmények között az embernek sokkal nehezebb pozitívnak maradni...
Az új állásommal kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim. Tudtam, hogy a szoftverfejlesztés sehol sem szép munka. Igazából a mai, felgyorsult világban ritka az olyan munkahely, ahol az emberek jól érzik magukat. Persze minden munka lehetne szép is, lehetne igazi alkotás is. Még a szoftverfejlesztés is lehetne művészet, ha nem megrendelésre csinálná az ember, szűk határidőkkel.
Az új munkahelyen valami azért mégis más. Itt is sok szutyok probléma felmerül, de nincs az a görcsös hozzáállás. Az ember minden nap azt érzi, hogy értékelik, őt is, a munkáját is, ugyanakkor nem azt érzi, hogy a vezetőség egy külön kaszthoz tartozik, hanem munkatársként tekinthet rájuk. Kis cégeknél gyakran előfordul az a probléma, hogy a tulajdonos és a vezető ugyanaz a személy és ez baj lehet. Mert a tulajdonos tényleg más kaszthoz tartozik.
Elgondolkoztam, hogy miért lehet ekkora különbség a székelyföldi és a bukaresti szemlélet között. Egyik haverom szerint a székely egy elkorcsult, lezülött, irigy, aljanép. Amikor ezt mondja, az mindig szarul esik nekem és nem tudom, nem akarom elfogadni. Én rengeteg jó embert ismerek a székely testvéreim között. A legaljasabbnak tartott székelyek is segítenek azokon, akik bajba jutottak, szívesen kalákáznak, szívesen megvendégelnek másokat... Ugyanakkor sokan mondják, hogy Isten mentsen meg mindenkit a székely csoportvezetőtől külföldön... Mert valahogy nem szeretjük, ha a saját vérünk dirigál nekünk? És vajon a saját vérünk köcsögebb is velünk? Nem tudom.
Bukarestben és a fővárosokban úgy általában más a helyzet. Ott, ha nem jól bánnak az emberrel, akkor másnap tovább is áll, mert egy nagy városban sokkal több a lehetőség. Talán ezért alakult úgy, hogy a vezetők is kedvesebbek az alkalmazottal.
A székelyföldiek helyzete sok szempontból speciális, főleg csíkban. Ott mindig zordabb volt az időjárás is, mindig nehezebb volt megtermelni a mindennapi betevőt. Ezért az ottani székelyek nem is gazdagodtak el nagyon,  a szegénység pedig egy ördögi spirál, ami lefele húz. A nincstelenség a legjobb táptalaja az irigységnek. Ebből az állapotból kitőrni nem egyszerű, de azért próbálkoznunk kell. Apropó szegénység... Szerintem az a legszegényebb, aki egy városban kénytelen élni és a természettel köszönő viszonyban sincs. Ezért is vágyom haza a fiókáim és a feleségem mellé.
A jövőt nem ismerem, utólag derül ki, hogy jó döntést hoztam-e vagy megszívtam. Remélem túl sokat nem kell itt ücsörögnöm, hisz az volt az egyezség, hogy otthonról dolgozhatok és csak nagy ritkán kell ide bejönnöm, na de addig is, itt fejlesztem a szoftvert meg a román nyelvtudásomat.

Placebo

Már régebben is érdekesnek találtam  Placebohatást, de az utóbbi napokban időt is tudtam szakítani az ismereteim elmélyítésére. Az emberek csak legyinteni szoktak rá, hogy á, ez csak placebo, nem igazi gyógyszer. Pedig ez lenne a legigazibb gyógyszer, ha pontosan ismernénk a hatásmechanizmusát és ezt használnánk is a gyógyításban.
Azon a tényen én is meglepődtem, hogy akkor is működik a placebohatás, ha elmondják az embernek, hogy placebot kap. Azt is bizonyították, hogy állatoknál is működik, pl. kutyáknál, ha előtte kondicionálják őket a "rendes" gyógyszerrel.
Úgy döntöttem, hogy ki fogom próbálni a placebot a migrénes fejfájásom megszüntetésére. Szokás szerint szólok az asszonynak, hogy adjon már nekem egy tablettát, mert fáj a fejem. Erre ő ad egy tablettát, amit beveszek és eláll a fejfájásom. Ez a terv. Már várom a következő migrénes rohamot, hogy tudjam kipróbálni a placebot ( ha soha többé nem lesz migrénes rohamom, azt sem bánom :))
A homeopátiát nagyon üldözik a "felvilágosult" emberek, pedig értelmesen használva, szerintem lenne helye az orvoslásban. Hogy nincs benne hatóanyag? És mégis pénzt kérnek érte? Na és... Ha ingyen lenne, akkor biztos nem hatna, mert belénk van égve, hogy olcsó húsnak híg a leve. Az is előnynek számít, hogy köztudottan nincs mellékhatása, így nem képzelünk be magunknak semmi másodlagos hatást.
A modern gyógyszerek hatása is két komponensből áll össze: valódi hatás + placebo hatás. És az a durva, hogy ha megvizsgálnánk a két komponenst, nem biztos, hogy a valódi hatás lenne a nagyobb. Mert ha az ember tudja, hogy az X nevű fájdalomcsillapító neki mindig hat és gyorsan hat, akkor biztosra vehető, hogy esetében a placebohatás jelentős mértékű. Talán ezért történik meg, hogy már 5 perc múlva kezd hatni a gyógyszer, pedig a felszívódáshoz több idő kell. Sok öregasszonyon segítene, ha egy okos, bölcs doktor felírna nekik valami fehér tablettát és az mondaná, hogy ez a legerősebb a piacon és már 5 perc alatt hat.
A rák kapcsán is van egy olyan jelenség, amit spontán remissziónak neveznek. Ez kb. azt jelenti, hogy konvencionális kezelés nélkül a daganat elkezd visszahúzódni és adott esetben teljesen el is tűnik. Az orvosok szerint ez a jelenség nagyon ritka, de ezt csak azért mondják, mert nem tudnak logikusan gondolkodni. Szerintem ez a jelenség nagyon gyakori. Miért mondom ezt én, aki lófaszt sem tudok a rákról?
Tegyük fel 100 beteget kemoval kezelnek és ebből 70 meggyógyul, 30 nem. A 30-ra azt mondják az orvosok, hogy sajnos náluk nem hatott a szer, ezért meghaltak. Eddig tiszta. A 70 túlélőről honnan tudják, hogy náluk hatott a szer? Pontosabban fogalmazva, honnan tudják, hogy esetükben a szer hatott és nem valami más? Ezer más tényező hathatott. Pl. az illető életmódott váltott, átértékelte az életét, másképp táplálkozik, minden nap meditál és vizualizálja, hogy egészséges, esetleg kemo alatt elképzelte, hogy a szer, ami épp belefolyik, teljesen meggyógyítja?
Nem lehet, hogy valami beindította az öngyógyítási folyamatot és a kemo ellenére is meg tudtak gyógyulni? Ha logikusan gondolkodnának, akkor feltennék ezeket a kérdéseket, de a többségük droid vagy nem mer lázadni a rendszer ellen.
Na, ezért mondom, hogy az orvosok becslése a spontán remisszió gyakoriságáról(1:100000-hez) téves.

Egész-ség

Az a típus vagyok, aki mindig keresi a dolgok értelmét. Néha én sem vagyok biztos abban, hogy van bármiféle értelem a dolgok mögött, de szeretem azt hinni, hogy van. Egy biztos: mindennek oka van. Bennem inkább az a kérdés merül fel, hogy van-e a dolgoknak célja? Ha valaki megbetegszik, annak csupán oka van vagy netán célja is? Lehet valami egyetemes célja? Vagy csak kis, általunk belemagyarázott célja van?
Elemezve édesanyám súlyos betegségét, biztos vagyok benne, hogy egy halom testi és lelki ok vezetett ehhez a helyzethez és az  a szomorú, hogy ezeket az okokat talán láttuk is folyamatosan, csak épp nem törődtünk velük.
Ha van célja a dolgoknak, akkor a betegségnek mi lehet a célja? Lehet, hogy az a célja, hogy rámutasson, hogy nem jó úton járunk, nem megfelelő módon élünk. Nem törődünk a testünkkel, az érzéseinket magunkba fojtjuk, idegeskedünk, stresszelünk, neheztelünk.
Anyum esetében azt látom, hogy még most sem tanult túl sokat ebből a helyzetből. Apróbb változások vannak az életszemléletében, de nem érzem az áttörő, elsöprő változást. És részben értem is, mert a modern orvostudomány rátesz egy jó pár lapáttal a problémáira. Ezek az orv-osok nem igazán mondanak neki semmit. Nem mondják mit egyen, min változtasson, mire figyeljen stb. Csak adják neki az anyagot, aztán lesz valami. Úgy állítják be a helyzetet, mintha az ember nem lenne felelős a saját egészségéért, mintha csak a külső véletlenek játékszerei lennénk. Épp ezért, a gyógyulás folyamatában sem vállalhatunk aktív szerepet, hisz áldozatok vagyunk és talán a szerek megoldják a problémát.
Azon is elgondolkodtam, hogy az anyum betegsége nekem is akar-e valamit üzenni. Talán így negyvenhez közeledve érdemes lenne nekem is kicsit törődni a saját testi és mentális egészségemmel? Lehet, hogy nem ártana.
Ezért döntöttem el idén, január 3-án, hogy nem eszek cukrot (sütit, cukros leveket, csokit, stb). Azóta sikeresen tartom ezt a fogadalmat, már nem kívánom a csokit sem, pedig azelőtt minden második nap betoltam az arcomba egy táblával. Úgy érzem, hogy eredménye is van, hisz azóta nincsenek olyan durva érzelmi kilengéseim és az sem elhanyagolható szempont, hogy több mint 7 kilót le is adtam.
Hogy ez mennyit segít az egészségi állapotom fenntartásában, azt nem tudom megítélni, de jól esik az érzés, hogy nálam van az irányítás (vagy az irányítás illúziója) és tehetek valamit önmagamért és ezáltal a családomért.

Klíma

Nehéz nem észrevenni, hogy mennyit változott a klíma az utóbbi tíz évben. Már a zord csíki időjárás sem a régi, enyhébbek a telek, melegebbek a nyarak. Na és? Az emberek vállat vonnak és élik tovább a kis életüket. Sőt, még örülnek is, hogy kevesebbet kell fűteni télen és többször lehet strandra menni nyáron. Észrevettem, hogy a humanoidok 90%-a utálja az esőt. Ha szavazni lehetne róla, akkor soha többé nem lenne eső. Ilyen körülmények között, hogy legyen kedve az esős időnek erre jönni? Ha nem fogadják szívesen, inkább nem is jön.
Azt érzem, hogy egyre jobban elszakadunk a valóságtól. Már nem is tudatosul bennünk, hogy víz nélkül nincs élet. Egykedvűen nyugtázzuk hogy az Olt folyó már lassan csak egy patak. Nem törődünk azzal sem, hogy már sok éve nem alakulnak ki helyi esők sem a környéken. Miért érdekelne ez minket? A kauflandban van víz is, élelmiszer is. Ismeretség nélkül is be lehet szerezni, csak pénz legyen.
A klímakatasztrófa bekövetkezését már csak egy isteni csoda tudná megakadályozni, de úgy tűnik, hogy Isten nem akar ebbe beleszólni, együk csak meg amit főztünk.
A kis istenek (politikusok) ha akarnának sem tudnának semmit tenni ez ügyben, mert olyan vezért nem fogunk megszavazni, aki a kényelmi szintünket vissza akarja állítani egy középkori szintre.
Természetesen a mai politikusok nem is terveznek túl hosszú távra, nekik bőven elég egy mandátumnyi idő.
És mit várhatunk az emberektől? A tömegek egyre mélyebbre süllyednek és már emberi mivoltukat is levetkőzték. Néhány kivetéles egyed megpróbál küzdeni és Rambo módjára szembeszáll az árral. Na ők azok, akik hülyének vannak nézve a balfasz aljanép által. Csak a nagyon erős jellemek képesek ideig-óráig a széllel szembe pisilni.
Én csak egy gerillaharcosnak  mondanám magam ebben az ügyben. Nyíltan nem vállalom a harcot, mert túl érzékeny vagyok. Ha egy balfasz azt mondja, hogy én vagyok a balfasz, akkor rosszul érzem magam és magamba roskadok. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy egy egész falu véleményét befolyásolni tudjam, így csak titkos akciókat szervezek: fákat, bokrokat ültetek elvadult helyeken, mindenféle magokat hintek el a patakpartokon található szeméttelepeken.
Hogy milyen életteret hagyunk a gyerekeinkre? Inkább nem is akarok belegondolni.

Életmű vs. halál

A nehéz helyzetek, az embertelen körülmények néha emberfeletti dolgokat tudnak kihozni egyes személyekből. Tapasztalataim szerint hasonló a helyzet a növénytermesztésben is, hiszen sokkal jobb íze van annak a paradicsomnak, amelyik egyedül, támogatás nélkül harcol meg az ellenséges környezeti viszonyokkal. Természetesen nem minden paradicsom éli túl a harcot, de amelyik túléli, annak az íze fennséges.
Az emberek közül sem mindenki éli túl az élet harcát. Van, aki ténylegesen meghal és van, aki bár fizikailag él, belül halott.
Tegnap jött a hír, hogy öngyilkos lett a Prodigy énekese. Nem nagyon ismertem a fickót, mert én soha nem hallgattam ilyen "zenét". A hír hallatán persze megnéztem pár youtube videot és elégedetten nyugtáztam, hogy nem vesztettem semmit. Véleményem szerint ez az ember nem most halt meg, hanem sokkal korábban.
Néha előfordul olyan eset is, amikor egy művész valami szépet és jót is letett az asztalra és úgy lett öngyilkos. Ilyenkor természetesen ledöbbenek és elgondolkodok, mert ez olyan, mintha a pincer egész este kedvesen, szépen kiszolgálna, majd a végén felkuporodna az asztalra és odaszarna. Egy ilyen eset mindenképp gondolkodásra késztet, hisz nehéz eldönteni, hogy az életműve volt-e hazug, vagy igaz volt, csak az utolsó pillanatban kattant meg valamitől?
Na, a Prodigy énekese nem ez a kategória. Persze most is gondolkodok picit a helyzeten, de inkább a rajongókat próbálom megérteni. Vajon mit láttak ebben az együttesben és ebben az emberben? Valószínűleg hasonló volt a helyzet a Linkin Park énekesével is, bár az ő zenéjük egy adott korszakomban még tetszett is.
Más a helyzet pl. Robin Williams-el, ő is öngyilkos lett, de az életműve egyáltalán nincs összhangban a halálával.

Migrén

Aki még nem ismeri a migrénes fejfájást az adjon hálát a fennvalónak. Ez a rémálom nem is hasonlít a sima fejfájáshoz. Amikor nagy ritkán csak egy sima fejfájásom van, akkor mély hálát érzek érte... Kb. 7 évvel ezelőtt kezdődött és akkor még nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Ha nem éreztem jól magam, aludtam egyet sötét, csendes helyen és máris minden rendben volt. Na de újabban, amióta gyerekeink is vannak, nem túl egyszerű sötét, csendes helyet találni a házban, este 8 óra körül meg végképp nem. Amikor a két fiam ketrecharcosként püföli egymás azt még ki lehet bírni, hisz csak döngetések és csattogások hallatszanak. Viszont a balhé úgy ér véget, hogy a vesztes fél kib*szott magas frekvencián elkezdi a sírást. Na ilyenkor olyan érzésem van, mintha éles kést forgatnának a fejemben. Persze ezt senki nem érti meg és úgy jön ki, hogy én vagyok a hülye.

Ha elborul az agyam és rájuk kiabálok, azzal is csak fokozom a fájdalmamat. Ha nem szólok semmit, akkor 2 perc múlva ismét sírás van, ami újabb késforgatás érzése a fejben. 

És akkor még nem beszéltem az egyéb tennivalókról... Mert én kell bezárjam a tyúkokat is. Ezzel sem lenne semmi baj, ha ezek a szemét, lázadó tyúkok mind bemennének az ólba... Egy részüket mindig össze kell szedjem egyenként és be kell rakjam a helyükre. Ez a tevékenység megkívánja, hogy legugoljak vagy tízszer és a gugolás megint csak fokozza a fájdalmamat. Aztán én vagyok a kazánfűtő is, ami szintén nem lenne gond, ha egy pár, nehezebb bükkfa emelése  is nem fokozná a borzasztó fájdalmat. Minden fizikai tevékenység kb. 40%-al növeli a migrén-élményemet.

Mindig meg akarom úszni a dolgot fájdalomcsillapító nélkül, hisz a legtöbb esetben meg is lehetne, ha nyugodtan lefeküdhetnék, de szinte soha nem sikerül. A körülmények miatt kénytelen vagyok bekapni egy tablettát. 

Évek óta kutatom az okát, sikertelenül. Sokan javasolták, hogy menjek orvoshoz... De ezek a szegény doktorok, erről a témáról sem tudnak semmi konkrétat. Felírnának valami szert, amit naponta kell szedni és amitől ritkábban jönnének a migrénes rohamok. Hát köszönöm szépen, akkor inkább beveszek kéthetente egy tablettát.

Az a legdurvább, hogy nekem nem opció a gyengélkedés. Félholtan is el kell végezzem a dolgaimat, mert senki sem csinálja meg helyettem. Ha dühös leszek és kiabálok, akkor még durvábban néznek rám. Nem értik miért csinálok mindenből ekkora ügyet, hisz csak a fejem fáj...

Sínek

Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)

Találkozás a rákkal

A múlt év vége fele édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amitől én is magam alatt voltam hetekig. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggódás eléggé kikészített, de végül be kellett lássam, hogy nekem is családom van és a két kicsi fiamnak is szüksége van rám. Tehát világossá vált, hogy a stresszelést abba kell hagynom.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.

És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...

És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?

Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.

Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.

Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.